Időnként azt érzi az ember, hogy Közép-Európában, különösen itthon semmi nem változik. Ugyanazok a sérelmek és igazságok forognak a közéletben, újra, meg újra beleszalad a késbe a magyar válogatott és továbbra is képtelenek vagyunk filmet készíteni. Ha igazságosak akarunk lenni, nyilván tudjuk, hogy a fenti megállapítások már nem fedik teljesen a valóságot. Maradva szigorúan témánknál, a filmeknél, az utóbbi évtizedben igenis bebizonyították a hazai alkotók, hogy Magyarországon éppúgy lehet nívós, professzionális, tartalmas és szórakoztató, könnyed vagy komolyabb mozgóképet készíteni, mint bárhol máshol a világon – vagy mint ahogy elődeink tették a XX. század első felében és a hatvanas-hetvenes években. Aki erős társadalmi kérdésekről, filozófiai-morális problémákról szeretne színvonalas magyar filmet látni, bizalommal fordulhat Deák Kristóf mozikban még ímmel-ámmal vetített thrilleréhez. A Mindörökké azonban kellemetlen időutazás az ezredfordulós évekbe, visszatérés abba az időszakba, amikor a magyar film bántó módon elszakadt közönségétől, sőt általában a realitástól, a történetektől és az állításoktól.
Noha a háborús posztapokaliptikus világ különösen aktuális téma, akarva sem időzíthették volna jobban a premiert, érdemi gondolatok nélkül távozunk a moziból. Lényegében nem is a fegyveres konfliktusokról szól a film. A hátországban játszódó sztori a harcok borzalmai helyett a magyar társadalom leginkább lecsúszott vidékeinek hétköznapjaiból válogat képeket. Dicséret illeti a kiváló castingot és a rendezői munkát, amennyiben az amatőr szereplők teljesen fesztelenül mozognak a profi színészek között. Egy posztapokaliptikus látomás Északkelet-Magyarország sanyarú miliőjébe való helyezése elviekben kiváló alkotás kiindulópontja lehetne, jelen műben mégis elválik egymástól a két univerzum. Sajnos hiába állítanak a készítők autentikus, folklorisztikus figurákat a kamera elé, olyan rideg távolságtartással és érzéketlenséggel komponálták a képeket, hogy sehol se találni Szomjas György (Roncsfilm, Rosszemberek) vagy Schiffer Pál (Cséplő Gyuri) kiváló munkáira jellemző szociografikus snitteket. A forgatókönyv alapjául szolgáló Tar Sándor novellában talán összeér a disztópikus és a realisztikus sík, a filmben nem sikerül vegyíteni a két stílust.
Két alapvető hiba miatt nem működik a film. Említeni kell egyrészt az igényes, de teljesen jellegtelen, stílustalan vizuális koncepciót. Félreértés ne essék, nem skandináv típusú érzelemvisszafojtott, nyomasztó szürkeség hatja át a filmet, hanem a látásmód hiánya. Ami azonban sokkal súlyosabb mulasztása az egyébként gerillaprodukciókra és átgondolatlan egyetemi vizsgamunkákra emlékeztető filmnek, az az értelmetlen „történet”. Önmagában természetesen nem gond, ha nincs klasszikus tagolású sztorija egy filmnek. Az öncélú és nehezen kontextusba helyezhető (tehát értelmetlen) jelenetek viszont rettenetesen zavaróak. A háttérben ropogó lövések zajától színezett gusztustalan szituációktól, deprimáló árnyékos helyszínektől és segítségre szoruló roncsemberek látványától önmagában még nem születik meg a nézőben a háború nyomorúságának érzete. Hiányzik az állítás, a konfliktus és a dráma a szkriptből. Konklúzió nélkül állunk fel a kevesebb mint másfél órás vetítés végén. Inkább a film furcsa külalakja és nehezen magyarázható megoldásai foglalkoztatják az embert, semmint hogy a látottakon gondolkodna.
A magyar filmkultúra szempontjából kívánatos volna, hogy a nézők véleménye artikulált formában eljusson az alkotókhoz. Utóbbiak megértsék, hogy nem bántásból, személyeskedés gyanánt fogalmaz adott esetben keményen a közönség. Előremutató volna továbbá, ha a hazai kritika is igyekezne viszonylag egységes gondolkodásmódot, vagy legalább néhány közös alapelvet kialakítani. Igenis fontos saját életünkről és országunkról filmeket készíteni. A Hollywood-orientált publicistáknak ugyanúgy felelőssége volna a magát újraértelmező magyar filmet terelgetni, míg az idősebb generációnak a késő Kádár-kor súlyosan belterjes és sok tekintetben önigazoló álértelmiségi esztétikai elvárásait kéne felülvizsgálnia. Megfelelő párbeszéd lefolytatását követően a magyar független- vagy művészfilmes szcéna is megtalálná a helyét és releváns témáit. Utóbbi az előttünk álló évtized kiemelt feladata lehet.
(A képek forrása: Vertio Média)
