Az idősebb generációk alapvető tapasztalata volt a Kádár-rendszerben, hogy akár másfél-két évtizedes csúszással mutattak be nálunk külföldi filmeket. A 2011-es Gerhard Richter, a festő esetében furcsa módon hasonló helyzet állt elő: tíz évvel német premierje után kerül Magyarországon mozivászonra a kortárs festészet talán legünnepeltebb alakjáról szóló dokumentumfilm. Jelen esetben ennek pusztán annyi jelentősége lehet, hogy a gyorsan változó világban egy tíz éves opuszt már könnyedén avíttnak minősítenek. Szerencsénkre azonban a Richter festményeit és a mester művészetről alkotott véleményét bemutató alkotás tökéletesen aktuálisnak mondható ma is, hiszen a világban tapasztalható folyamatok az őspremier óta sem változtak. A 2010-es években nemhogy közeledett volna egymáshoz a populáris és az ún. magaskultúra, hanem egyre belterjesebbé vált a két pólus. Miközben a mainstream és az akadémikus szféra közönsége is rohamosan apad, kifejezetten érdekes egy radikális stílusú alkotó erre vonatkozó gondolatait hallgatni. Feltehetően kevesen értünk majd egyet Richterrel, és Corinna Belz rendezése sem éppen a XXI. századi szemre lett megálmodva, ettől függetlenül érdekes kordokumentum marad a hazai mozikban holnap debütáló opusz.
(A képek forrása: Port.hu)
Gerhard Richter a XX. és a XXI. század egyik leghíresebb festője, jelen mű azonban csupán pályájának legfrissebb szakaszára koncentrál. Jóllehet világszemlélete nem sokat változott a hatvanas évek óta, művészete jelentős átalakuláson esett át, így hivatkozott festményei alatt kizárólag a film által is dokumentált korszak termését értjük. Akik szeretik a címszereplőt vagy az általa képviselt stílust, bizonyára fürdőznek majd az életművet ünneplő alkotás snittjeiben, mások számára viszont végtelenül fárasztónak tűnhet a több mint másfél órás doksi. A várható szélsőséges reakcióknak igen egyszerű okai vannak: az új évezredben rettenetesen eltávolodott egymástól a hagyományos és a mainstream kultúra, illetve általában a művészet és a közönség. Mélyen szántó esztétikai fejtegetések híján is kijelenthetjük, hogy Richter festményei iskolapéldáját jelentik azon posztmodern irányzatoknak, amiket a – kvalifikált és arra kevéssé fogékony emberekből álló – nagyközönség jelentős része vagy nem ért, vagy koncepcionális tévútnak tart. Magyarul a kortárs magasművészet élvezhetetlen a teljesen más értékekkel bíró „átlag befogadó” számára, de a társadalom hagyományos polgári ízlést hordozó, múzeumba járó rétegei is kifejezett szkepszissel figyelik a kortárs trendeket.
A magunk részéről kiüresedettnek, tét nélkülinek és öncélúnak érezzük Richter bemutatott képeit. Nem az avantgárd stílus jelenti a problémát, sokkal inkább a tartalom önfeledt elvesztése és a forma infantilis istenítése kifogásolható (sajnos a címszereplő újabb képei nem hordozzák már a valóság azon finom lenyomatát, amit korábbi műveiben fellelhetünk). Richterről alkotott szubjektív véleményünknél azonban sokkal fontosabb, hogy maga a film korunk fontos jelenségét dokumentálja. Egy történeti éra gondolkodásmódját közvetlenül láthatjuk és hallhatjuk a festőnk alkotótevékenységét megörökítő snittek és a vele készült interjúk során. Kristálytiszta formában kerül a közönség elé az az alkotói folyamat és szerzői látásmód, amit a mai közönség nagy része figyelmen kívül hagy vagy megvet, a sokat emlegetett elefántcsonttoronyba zárkózott kör pedig ünnepel és kizárólagos érvényűnek tart. Az eddigiekben nagyon felszínesen vázolt jelenség felett úgyis az idő ítél majd, egy érdekes apróságot mégis érdemes kiemelni. Akármit is közvetítenek a lencsevégre kapott képek, Richter posztmodern gondolatai között van néhány kifejezetten disszonáns elem, ami kicsit sem illeszkedik korunk divatos eszméi közé. A nyolcvankilenc éves festő úgy gondolja, hogy – egyszerűen szólva – az alkotó morális felelősséggel bír. Utóbbi állásfoglalás alapvetően nem befolyásolja a film tartalmát, a téma iránt érdeklődők számára mégis érdekes lehet a mester szavai és friss művei között húzódó ellentmondás.
Szót kell ejteni magáról a film formájáról, koncepciójáról, minőségéről is. A XXI. században egyre több alkotó meri elhagyni a klasszikus beszélő fejes vagy száraz monológokat közhelyes képekkel illusztráló dokumentarista stílust. Jelen mű ugyan kicsit sem hasonlít az új hullámos, friss, netflixes típusú doksikra, mégis rendre kilép a hagyományos formai keretek közül. Majd minden snittje képzőművészeti igényességű kompozíciókból építkezik, a kameramozgások pedig többször meditatív jellegűek, az alkotó szellemiségét hivatottak tükrözni. Nehéz volna a mai sztenderd tükrében izgalmasnak nevezni Belz rendezését, de tény, hogy olyan érzékenyen hangolódott Richter személyére és munkássára, hogy az már magában a film stílusában, anyagában, szöveteiben is érződik. Semmiképp sem beszélhetünk sablonos alkotásról. Ugyanakkor a – szinte géniuszként ábrázolt – címszereplő gondolkodásmódjának zsigeri átvétele miatt pontosan azért kritizálható Belz munkája, amiért Gerhard Richter állításai is bizonyára sokaknál kiverik a biztosítékot. Nem volna szerencsés szubjektív látásmódja miatt kárhoztatni egy kifejezetten nem objektív, mérhető témára vagy jelenségre koncentráló dokumentumfilmet, viszont az alanyát ilyen mértékben körberajongó mű esetében szinte előre kódolható, hogy – a címszereplő népszerűségének tükrében – alaposan megosztja majd közönségét.
A Gerhard Richter, a festő valószínűleg már csak megkésett hazai bemutatója miatt sem jut majd el túl sok emberhez, pedig korunk egyik legfontosabb kulturális töréspontjára tenyereltek rá az alkotók. A művészet és a társadalmi folyamatok iránt érdeklődők számára kitűnő vitaindító lehet jelen alkotás. Corinna Belz rendezése külsőségeiben lassúnak tűnhet, illetve rendkívül megosztó tartalmat közvetít. Ettől függetlenül el kell ismerni, hogy egyrészt látványos érzékenységgel fordul alanya és a téma felé, másfelől pedig rendkívül aktuális problémákkal kapcsolatban tud fontos állításokat tenni a nézők elé. A Gerhard Richter, a festő nem címszereplője, sokkal inkább a mai társadalmi és kulturális folyamatok értelmezése miatt fontos dokumentumfilm. A kortárs művészetet kedvelők számára pedig minden ízében telitalálat.
