A 2010-es években is akadt épp elég kritizálható jelenség az apadó látogatottságú mozikban és kényelmetlen ideológiai alapú csatározások az amerikai filmiparban, semmi szükség gyógyultnak hitt sebeket feltépni a múltból. Dennis Dugan (Apafej; Happy, a flúgos golfos) immár Hollywoodon kívül készített romkomja viszont egyenesen visszaröpít bennünket a 2000-es évek olcsó hollywoodi vígjátékainak világába, hogy a korszak és a műfaj összes avítt és bornírt elemét, illetve szabadszájúságát vegyítse a már politikai korrektség uralta éra gondolkodásmódjával. Valószínűleg nem téved nagyot, aki Hollywood történetében mélypontnak minősíti az ezredfordulót követő időszakot. Épp ezért a korszak futószalagon gyártott filmjeinek jellegadó vonásait sűrítő, minap debütáló Szerelmek, esküvők és egyéb katasztrófákat kicsit sem zárhatjuk a szívünkbe. Dugan nem pusztán giccses, ódivatú és alacsony színvonalú poénokat sorjázó filmet rendezett az új évtized elején, hanem olyan stílusjegyeket elevenített fel az amerikai filmgyártás múltjából, amiket mára szerencsére jótékony homály fed vagy amiktől épp szabadulni próbálunk. Biztos születtek kevésbé professzionális művek, a Szerelmek, esküvők és egyéb katasztrófák viszont tartalmát és stílusát tekintve a legsilányabb globálisan nagyvászonra kerülő munka az elmúlt pár esztendőből.
(A képek forrása: Big Band Media)
Valószínűleg mindannyiunk emlékeiben élnek még az ezredfordulós romantikus vígjátékok valóságtól elrugaszkodott kliséi, kínos zenei betétjei, azonos befejezésre kifutó történetei, ill. faragatlan és decens karaktereinek vegyítéséből származó sajátos poénjai. Ha meg akarjuk fogalmazni, hogy miért gyenge vagy idegesítő alkotás a Szerelmek, esküvők és egyéb katasztrófák, akkor elég pusztán felsorolni az előbbiekben vázolt filmtípussal kapcsolatos aggályainkat. Nemcsak értékelni, hanem végignézni is komoly kihívás egy olyan filmet, aminek legfőbb konfliktusa, hogy vajon sikerül-e megszervezni egy esküvőt (ne feledjük persze a különböző helyiségek feldíszítésével, berendezésével kapcsolatos nézeteltéréseket, amik többször komoly bonyodalmat okoznak hőseink kapcsolatában). Emellett olyan rettenetesen fájó közhelyeket puffogtat a film, amiket régen hallhattunk már moziban. Előkerül az első látásra szerelem, az ellentétek vonzzák egymást, a minden jó, ha a vége jó és az esküvő napjától kezdve boldogan éltek, míg meg nem haltak toposza. Szó sincs róla, hogy az optimizmust, a szenvedélyt, a szerelemet, a házasságot vagy a happy endet a szégyellni való értékek dobozába kéne tuszakolni a XXI. században, a hiteles ábrázolás viszont mindennél fontosabb. A Dugan rendezéséhez hasonló művek lejáratják és nevetségessé tesznek olyan dolgokat, amiknek az árnyaltságáról és nagyszerűségéről számtalan kiváló hollywoodi klasszikus született már.
Tíz évvel Taylor Swift vadromantikus szerzői korszaka után végképp ideje volna elfeledni azt a filmtípust, amit már „fénykora” idején is átkozott a közönség jelentős része. Rejtély, hogy miért jutott eszébe bárkinek is 2021-ben leporolni ezt a stílust, mentségére mindenesetre szólhat egy érv. Korunk filmgyártása tűzzel-vassal irtotta ki a számára politikai szempontból bántónak és a külvárosi zöldövezetek hamis ízétől átitatottnak vélt hagyományos romkom műfaját. Imponáló ilyen ellenszélben felvállalni egy letűnt korszak gondolkodásmódját. Méltánylandó alkotói ars poetica továbbá, hogy – a semmilyen eltérő véleményt nem tűrő cancel culture jelenségével szemben – jelen mű írói jelenetről jelenetre megpróbálták elfogadtatni, legitimálni a pc előtti éra gondolkodásmódjának fényesebb oldalát. Néhol leleplezik a korábbi évtizedek bántó stigmáit, de felvállalják a szabad önkifejezés eszményét és hangsúlyozzák, hogy a kontextus (jelen esetben egy nyilvánvalóan karikaturisztikus vígjáték) fontosságát. Ezen törekvés előremutató lehet az új évtized és a poszt-covid-éra idején. A kevéssé magasztos romantikus komédia műfaja helyett azonban célszerű volna igényesebb zsánerek és stílusok modernizációját végrehajtani.
Mára csak a kereskedelmi tévék délutáni műsorsávjában és a nyári uborkaszezonban találni a Szerelmek, esküvők és egyéb katasztrófákra emlékeztető filmeket. Dennis Dugan rendezése alsó hangon tíz-tizenöt évet késett, de becsületére szóljon, hogy igyekezett párbeszédet indítani az új hullámos hollywoodi gondolkodásmóddal. Utóbbi persze sokkal kevésbé domináns eleme a műnek, mint az a rózsaszín világkép, amit karakterei, párbeszédjei és konfliktusai hordoznak. A kétezres évek romkomjainak kedvelői biztosan elégedetten nosztalgiáznak majd – az egyébként kiváló Jeremy Irons és Diane Keaton – felszínes dialógusai hallatán, 2021-ben visszatérni egy mára totálisan avítt filmstílushoz viszont leginkább fájdalmas élmény. A Szerelmek, esküvők és egyéb katasztrófákról nehéz elképzelni, hogy sok rajongót szerez, de egy haszna azért lehet: az új évtized kezdetén, sok ideológiai indíttatású csörtét követően érdemes volna átértékelni, hogy milyen üzenetet kíván közvetíteni sokszínű közönségének a világ legnagyobb filmipara. Utóbbi munkában talán segíthet a minap hazánkban is nagyvászonra kerülő opusz.
