Sokan mondják, hogy régen minden jobb volt, és még ha felesleges is állandóan ezen nyünnyögni, bizony van, amikor akad benne némi igazság is. Régen például jobb volt a Fentimans, mikor nem kellett törvényi határozat alapján édesítőszerrel pótolni a cukrot. Jobb volt gyerekkoromban a burgonyaszirom, mint ma bármelyik próbálkozás. Sőt, a Bomba egy időben tuti jobb volt, mert ott is meg kellett változtatni az összetevőket. Szinte már mémbe illő, ahogy mindenre és minden korra rá lehet ezt a rövid kis mondatot fogni, még akár úgy is, hogy csak néhány évet utazunk az időben. És akkor most mondok olyat, hogy füled ketté áll: régen a Marvel-filmek is jobbak voltak. Mármint nem olyan régen, de régebben. Az első fázisok idején lehetett látni, hogy tart valahova a franchise, építenek valamit, ami egy nagy konklúzióban teljesedik ki. Összekapcsolódtak a szálak, lassan megismertük a karaktereket és az ellenfeleket, amiből aztán meg lehetett teremteni egy olyan hatalmas csatát, ami több filmen keresztül zajlott le. Ez sem volt a filmművészet csúcsa, de koherens egészet alkotva, egyéniséget felmutatva volt benne valami, ami miatt úgy érezhettük, hogy a szuperhősök jó kezekben vannak. No, mostanában ezt már nem érezni. A Marvel nagy általánosságban elment a totális blődség és idiótáskodás irányába, messze nem olyan a sztenderd minőség, mint volt, miközben a DC még mindig keresi a maga útját, újra és újra elővéve karaktereket, akikkel aztán vagy sikerül kezdeni valamit, vagy nem. A sötétebb, komorabb hangvétel a Marvel-dömping mellett nem jött be, hát jött a Marvel-stílus másolása. Ez végül odáig ment, hogy az egyébként kiváló horrorfilmet is jegyző Andy Muschietti (Az) leforgatta a Flash – A Marvel filmet. Hát hogy örülnénk, Vincent?!
(A képek forrása: Port.hu)
Az idő fogságában
Barry Allen (Ezra Miller) úgy érzi, hogy az Igazság Ligája szemetese és takarítója, akit a legrosszabb küldetésekre ugrasztanak a többiek, hogy takarítson fel utánuk, tüntesse el a mocskot, amit hagytak. Ennél nagyobb fájdalma azonban, hogy édesapja (Ron Livingston – Démonok között, Hivatali patkányok) börtönben ül, és nem sikerül olyan bizonyítékot találni, mely tisztázná a súlyos vád alól, ami Barry édesanyjának meggyilkolása. Igen, innentől, hogy Barry Flash-ként képes olyan gyorsan mozogni, hogy azzal a téridőt is megbolygassa, adja magát számára, hogy visszamenjen a múltba, ahol aztán megváltoztassa az eseményeket, ezzel helyrehozva az életét, reménykedve abban, hogy ez az apróság semmi komoly hatással nem lesz a jövőre. Bruce Wayne (avagy Batman, aki ugye kompetens a szülők elvesztése témában) persze megpróbálja lebeszélni arról, hogy valami őrültséget csináljon, de ha Flash hallgatna rá, abból igen rövid film kerekedne ki, így inkább megkockáztatja a téridő-kontinuum összeomlását, ezzel alaposan felavarva a történelmet. Sőt, talán még a világot is közelebb hozva a pusztuláshoz.
Mert az már szinte természetes, hogy semmi sem a terv szerint történik. Először minden nagyon jó, minden nagyszerűen alakul, majd miközben látja, hogyan éli édesanyja az életét, hogyan alakul a családja, kiesik a spirálból, egy alternatív valóságban találva magát, ahol bizony a saját és mások sorsa is másképpen alakult. Csakhogy megjelenik Zod tábornok, aki éppen a Földet veszélyezteti, az Igazság Ligája pedig nehezen trombitálható össze, ha még meg sem alakult, sőt több tagja meg sem született, ahogy az alternatív Barry Allen sem szerzett még szuperképességet. Mindebből persze káosz és zűrzavar alakul ki, amelyben csak Batman (dobpergés és fanfárok: Michael Keaton) és Superman unokatestvére, Supergirl (Sasha Calle) segíthet.
Jó ez, csak mire?
Mondhatjuk, hogy egy egészen átérezhető helyzetből indul a film, ami miatt drukkolunk a karakternek, várjuk a happy endet és a katarzist, így szinte nyert helyzetből indul a Flash – A Villám, amit nehéz elbaltázni. Mégis, ha tönkretenni nem is sikerül, azért ott marad utána az emberben egy kérdőjel, hogy ezt miért így és ebben a formában kellett elkészíteni. Vannak jó pillanatok, időnként érezzük a dolgok súlyát, a tettek következményét, de végül annyira sikerül elmerülni a katyvaszban, hogy ott már súlytalannak tűnik minden. Aztán látunk még több világot, és a film elejétől tettenérhető burleszk jelleg csak még erősebbé válik, szinte az utolsó képkockákig azt várva, hogy Adam West vegye át a főszerepet, és legyenek kiírva azok a buborékok, az istenit!
Nem gondoltam, hogy a szuperhős-filmekben valaha is ennyire átveszik a szerepet ezek a bugyuta, szürreális, poénkodós párbeszédek, amik ma már szinte átlagosnak mondhatók, és amik mindenhova beették magukat. Idióta karakterek teljesen oda nem illő dialógusokkal bombázzák az érzékszerveinket, miközben még a rég elfeledett böfögős poénok korát is megpróbálják megidézni. Köszi, de abból nem kérünk. Helyette, ha már nosztalgia, akkor mindenképpen Michael Keaton az, akit ki kell emelni, hiszen ő és a Batmanje a film legjobb pillanatait hozza, pláne, mikor egy-egy pillanatra felcsendül Danny Elfman örök klasszikus filmzenei dallama. És akkor még van pár ikonikus karakter, aki felbukkan és megér egy-két örömteli tapsikolást, de könyörgök, ne a nosztalgia vigye el a hátán a legújabb DC-mozit, mert az már régen rossz.
Oké, végül is a Flash – A Villám önmagában is megállja a helyét, mint nagyon-nagyon lazán vett popcorn-mozi. Ezra Millerért nem vagyok oda (Hollywood láthatóan nem tud és nem mer vele mit kezdeni, másokhoz mérve nagyon kettős mércével kezelve a botrányokkal még jobban megismert színészt, aki annyira azért messze nem jó, hogy mindezt bárki elnézze neki), de hoz egy vicces, néha nagyon ripacskodó, harsány és ezzel együtt fiatalos, a kínos és viccesen őrült között ingázó karaktert, miközben mindenki az ő dupla játékához asszisztál, így még a történet is. Más kérdés, hogy Sasha Calle például nem annyira próbálkozik a Supergirl-köpenyben, inkább egyfajta Michelle Rodriguez-light papírmasé figuraként kínosan darkra veszi a figurát, amivel kiérdemli az év faarca címet. És hogy a képregényekből csak lazán inspirálódó multiverzum-sztori megmenti-e a DC-univerzumot? Hát, ezzel a filmmel még biztosan nem. Nekem összességében tetszett, látványos és néhol tényleg vicces, itt-ott szórakoztató, egyszer nézős mozifilm ez, ami semmi mélyet, semmi többet nem tartalmaz, amire építeni lehetne egy világot. Erre pedig még a stáblistás jelenet is ráerősít, ami szintén azt hirdeti, hogy “b*sszunk be jól, minden le van sz*rva, de legalább közben jól érezzük magunkat!” Hát, akkor már inkább a Nolan- vagy éppen a Todd Phillips-vonalhoz térjünk vissza, azzal akkor is jobban járunk, ha nem kifejezetten közönségfilm készül.
- Flash – A Villám (The Flash)
- Rendező: Andy Muschietti
- Játékidő: 144 perc
- Hazai bemutató dátuma: 2023. június 15.
