Bevallom töredelmesen – és emiatt szívesen mea culpázom Stephen King előtt is –, hogy a fejemben teljesen összekeveredett a 10 éves korom környékén olvasott A mumus, illetve David H. Kellerről A pincerém, ami annyira nem meglepő, hiszen itthon mindkettő az 1989-ben kiadott Lopakodó árnyak című novelláskötetben látott először napvilágot, én is ekkor találkoztam velük, de mindkettő beleégett a memóriámba… Keller tragikusabb, drámaibb sztorija talán egy kicsit jobban. És már ezért is jár a bocsánatkérés Kingnek, mert amúgy az ő történetével sincs gond. De egy ilyen rövid novella esetében mindig ott a félsz az emberben, ha filmfeldolgozásról szól a fáma, így ebben az esetben is tartottam az adaptációtól, miközben már el is képzeltem a szeánszt a pszichiáternél, ahol sorra vesszük az eseményeket, így a gyerekek elvesztésének fájdalmában dagonyázva ugrálva az időben. Végül nem egészen ez lett a koncepció.
“It's just the beast under your bed
In your closet, in your head”
Eljön a mumus!
Will Harper (Chris Messina – horrorrajongók leginkább a 2010-es Ördögből emlékezhetnek rá) és családja éppen nehéz időszakon megy keresztül, hiszen a ház asszonya, egyben a két leány (Sadie – Sophie Thatcher és Sawyer – Vivien Lyra Blair) édesanyja tragikus hirtelenséggel elhunyt, ami mindenki hétköznapjaira rányomja a bélyegét. Talán Sadie viseli a legnehezebben a történteket, még iskolatársaival is elveszti a kapcsolatát, mialatt az apuka próbál munkájára, pszichológusként otthoni prakszisára összpontosítani. Ez nagyjából jól is megy, egészen addig, míg egy nap fel nem bukkan Lester Billings (David Dastmalchian – Dűne, Szárnyas fejvadász 2049, A Hangya), aki arról kezd el mesélni, hogyan veszítette el a gyermekeit, miközben őt tartják felelősnek, ám a háttérben egy szörnyeteg munkálkodik, akiről még egy rajzot is megmutat. Mindez még nem lenne akkora probléma, bár Will azért a biztonság kedvéért segítséget kér, az viszont már annál inkább gondot jelent, hogy Lester öngyilkosságot követ el a házban… legalábbis mindenki ezt gondolja, de mi már jól sejtjük, hogy idegenkezűség – bocsánat, mancsúság esete feltételezhető.
Mert a mumus legendája itt természetesen igaz, és ezt hamarosan a Harper-família is megtapasztalja. A szekrényajtó magától kinyílik vagy éppen becsukódik; szörnyű hangokat hallani éjszaka; sőt valaki a családtagok hangját is képes leutánozni, ezzel egyre inkább a frászt hozva a gyerekekre, leginkább Sawyerre, aki láthatóan a szörnyeteg új célpontja. Sadie eleinte ugyan nem hisz a kistestvérének, de idővel rá kell jönnie, hogy valami nem stimmel, és nagyjából sejti is, hogy mi történik, mi lehet a háttérben, ezért felkeresi Billings házát, ahol azonban újabb megpróbáltatásokkal kell szembenéznie.
(A képek forrása: Fórum Hungary)
Lehetett volna sokkal rosszabb
A helyzet az, hogy nagyjából minden téren rosszabb végeredményre számítottam, méghozzá nem véletlenül. Eleve adott egy olyan novella Stephen Kingtől, ami “aranyos” és jópofa, megvan a hangulata, de rövidsége és egyszerűsége okán nem sok jóra gondolunk, ha adaptálják. Mert mit tudsz kihozni másfél órában abból, hogy egy apa a pszichológusnál elmeséli, miképpen végzett a mumus rövid időn belül minden gyermekével? Főleg egy visszafogott költségvetés, többnyire ismeretlennek számító színészek mellett? Maga a trailer és a film bejelentése is olyan hirtelen, semmiből jött, “nyárra bedobunk valami horrort, lesz ami lesz” módon érkezett, ami többnyire nem jelent jót. És akkor még arról nem is beszéltünk, hogy a sztori lerágott csont, az alapja akár a tipikus, tucat horrorfilmek sorába, akár a modern creepypasta filmek közé is beilleszthető, és hát tudjuk jól, hogy a Slender Man például mennyire jól sikerült. Valami olyasmire lehetett számítani ezúttal is, vagy akár gondolhatunk a Felelsz vagy merszre és társaira, amik az utóbbi évek jellemző minőségét hozták. Nos, ehhez képest A mumus egészen nézhető. De komolyan.
Jó, összességében nézve a mozifilm az átlagot képviseli, főleg a színészeket, a sztoriját és a cselekmény vezetését tekintve. De úgy érzem, hogy Rob Savage (Dashcam, Host) nagyjából kihozta a témából a maximumot, és amit lehetett. Vannak kifejezetten szépen fényképezett jelenetek, ügyesen bánik a háztartási eszközökkel (mosógép betöltése), a fényekkel (akár a lámpát gurítós vagy a videójátékos jelenet), miközben a szörnyeteget is igyekezett a leginkább parás módon ábrázolni, sőt a hangját is úgy sikerült összehozni, hogy az néha a frászt hozza az emberre, kellően érzékeltetve a lényben lévő gonoszságot. Alapvetően van feszültség a filmben, sikerült rámenni a suspense-re is a bazári ijesztgetés mellett, ami kimondottan jól áll a végeredménynek, mégha nem is emeli ki a jobb zsáneri darabok közé.
Így hát végül A mumus abszolút az átlag része, de annak legalább nem az alját, inkább a tetejét képviseli, ami miatt a horrorban kevésbé jártas mozinézők jót rémüldözhetnek, és nem egy igénytelen vackot kell nézniük (bár sokszor sajnos azzal is beérik), miközben a műfaj rajongói sem kívánják a pokolba a legújabb mozis szerencsétlenkedést, ami helyett annyi mindenre lehetett volna költeni a pénzt – akár színezőre vagy kifestőre is, mert egy-egy “alkotásnál” még azzal is jobban járnánk. Szóval összességében pozitív a végeredmény, az előjelek után ennél szinte csak rosszabb lehetett volna az adaptáció, mégis sikerült kihozni belőle egy közepes, de abból a jobb, felsőbb kategóriába tartozó feldolgozást, ami végül hű az alapanyaghoz, mégis úgy toldja és egészíti ki, hogy az a javára váljon. Bár minden modern horrorfilm így készülne el: igazság szerint szeretnék azzal indítani egy cikket, hogy már megint ilyen jobb átlagos horror került a mozikba, és hála az égnek a celluloid-hulladékokat sikerült oda küldeni, ahova valók – a temetőbe.
- A mumus (The Boogeyman)
- Rendező: Rob Savage
- Játékidő: 98 perc
- Hazai bemutató dátuma: 2023. június 1.
- Forgalmazó: Forum Hungary
