A legszomorúbb tény Wes Anderson új filmjével kapcsolatban, hogy előre tudtuk, mire számítsunk, és pontosan, egy az egyben azt kaptuk, amit vártunk. Mit kaptunk? Konfliktus és mondanivaló nélküli, üres, felszínes, érzelmeket és érdemi állításokat kerülő, súlytalan, teljesen feledhető, az emlékezetünkben már másnap elhalványuló filmet. A rendező ugyan kényszeresen elhelyez a „történetben” néhány ad hoc módon jelentkező konfliktus- vagy gondolatcsírát (jellemzően a halállal, a fizikai fájdalommal és az agresszióval kapcsolatos elemeket), hogy aztán rögtön gyökerestül el is fojtsa azokat. Nehogy ördögi módon valamilyen konklúzióhoz vezessen valamelyik cselekményszál. Másfelől rendkívül szimmetrikus, giccsbe hajlóan színes, grandiózus díszletezéssel és teátrális világítási technikával rögzített hangulatfilm kerül vászonra, aminek nyúlfarknyi szerepeire is hollywoodi szupersztárokat igazoltak. Nem mintha kivételes drámai alakításokra volna szükség, de a mindenki által ismert, fotogén sztárok sosem jönnek rosszul, ha kéznél van egy kamera. Természetesen a posztmodern szemlélet csillan meg a háttérben, ami nem tud, nem is akar válaszokat adni. Minden nevetséges, megfoghatatlan, relatív a világban, állítja, a kisujjunkat se mozdítsuk a változásért, célokért. Na jó, esetleg a személyes önző céljainkért igen, amiket ha elérünk, nyugodtan henceghetünk is velük. Nálunk sokkal avatottabb és értőbb emberek ízekre cincálták már ezt az egyébként önellentmondásokkal súlyosan terhelt gondolkodásmódot, ezért a posztmodern kritikája helyett másra érdemes felhívni a figyelmet az Asteroid City kapcsán. Az alkotók a posztmodern filmek 40 éves „igazságait” ismételgetik. Tipikus jeleneteket, mára közhelyesnek számító dolgokat puffogtatnak, új tartalmi elem nélkül másolnak. Pedig avantgárd műnek csak akkor van értelme, ha megdöbbentő, újszerű tud lenni, a későbbiekre nézvést kitörölhetetlenül megváltoztat valamit.
(A kép forrása: Port)
Mérnöki munka
Az eddigiekben nagyjából össze is foglalható a mű lényege, de a méltányosság jegyében ejtsünk szót néhány mellékes, a film esszenciáját és a befogadás élményét kevéssé befolyásoló elemről. Pozitívum, hogy pár gúnyos jellegű szituáció megnevetteti az embert, illetve dicsérhető a professzionális és látványos vizuális munka. Utóbbi esetében a precizitást és a magas technikai színvonalat emeljük ki, semmint az egyediséget tapasztaljuk. Mint a történet expozíciójában dolgozik, csavarozza össze a mechanikus gépezetet egy autószerelő, olyan száraz mérnöki munka eredményét látjuk a végtelenül professzionálisan, de mindennemű érzelem, mondanivaló és ihletettség nélkül kivitelezett, legyártott Asteroid City képében. Nevezhetjük ezt a folyamatot akár művészkedésnek. Vagyis amikor valódi alkotófolyamat helyett művészinek gondolt jelenségek kényszeres másolását hajtjuk végre – talán saját önigazolásunk céljából, talán más okok miatt. Ezek láttán komolyan felvetődik a kérdés, hogy a hasonlóan üres, futószalagon másolt, A-kategóriás sztárok garmadájával tűzdelt, szerzőinek hazudott filmek vagy az önfeledt gyermeki mesélés élményét megcsúfító, algoritmusok mentén tömeggyártott kortárs hollywoodi blockbusterek hordoznak kevesebb értéket, önálló karaktert és ihletettséget. Ugyanazt a folyamatot látni manapság a szalonok és a plázák világában, csupán a csomagolás különbözik.
(A képek forrása: IMDB)
Önszórakoztatás vagy művészet?
Fentebb szót ejtettünk arról az üres, céltalan, egészségtelen mértékben relativizáló hozzáállásról, ami az Asteroid Cityt táplálja. A készítők szemléletes módon demonstrálják, hogy valamennyi emberi kapcsolat, a szerelem, általában az életünk vagy a világ bármely apró kis jelensége akármikor akármilyen fordulatot vehet, hiszen minden értelmetlen, viszonylagos és véletlenszerű. Vagy mégsem? Hőseinket a víg nemtörődömség álarca mögött láthatóan feszíti számtalan elfojtott érzés, amikor az élet számukra nem kedves fordulatot vesz. Talán van hitük és céljuk, de megfutamodnak a cselekvés elől. A film saját relativista szemléletét teszi zárójelbe, amikor egyes pillanatokban elfogadja kutató hajlamú csemetéink egzakt tudományos munkásságát. Összességében kissé ellentmondásos, kaotikus a történet, akárcsak maga a posztmodern. De hát ne is akarjuk megfejteni a filmet. Aki komolyan veszi, az ostoba, kuncog a háttérben a posztmodern sötét alakja. Így mindössze egyetlen kérdéshalmazt szegezhetünk neki végül: ha ennyire jelentéktelen, tét nélküli ez a film (sőt még csak nem is szórakoztató), akkor mégis mi a fenéért készült el, miért küldték moziba, miért kezeljük az év egyik legfontosabb produkciójaként, miért rohan a kritikus cikkével a filmkedvelők színe elé? Az a rendező, aki önvallomása szerint ennyire jelentéktelen műveket készít, ráadásul másfél évtizede ugyanazt a filmet forgatja, miért számít jelentős, fontos alkotónak? Ha igaz volna, amit a filmben látunk, és a világ minden eleme érdektelen, relatív apró részlet lenne, akkor abba bizony bele kéne halnunk, de minimum éles kritikát kéne megfogalmaznia a szerzőnek, és a kiút keresésére sarkallni az embert. A humánum és az alkotó lét eldobása, porba eresztése, a kultúrával és morállal felruházott egyén meztelenné tétele zajlik a vásznon.
Gyógyuljunk!
Azt hiszem, nem a moziból értetlenül vagy kellemetlen érzésekkel távozó néző és nem a világ a beteg jelen esetben, hanem a rendező szorul azonnali segítségre. Nyomorúságos, kiégett és önámító, a világgal való szembenézést betegesen megspóroló attitűdöt látunk. Az is lehet persze, hogy az Asteroid City nem az alkotó személyes betegségtünete, hanem egyszerű pozőrködés a kortárs művészkörök dicsérerétének elnyerésére. Kiváltképp sajnálatos, hogy a film még csak nem is különleges vagy felkavaró, hiszen ilyen típusú produkciók halom számra készülnek a nyolcvanas évek dereka óta (nem egy láttán valóban megütközött a közönség). Hogy Wes Anderson a fentiek ellenére ilyen töretlen népszerűséggel futtatja ugyanazon film újabb és újabb kiadásait, immár évtizedes viszonylatban, az a nyugati kultúra válságtünete. Meglehet, hogy kiváló elfoglaltság modell alkatú szép színészekkel és hatalmas díszletes-vizuális stábbal másfél-két óra hosszúságú mozgóképeket forgatni. Amíg az embernek módja van rá, hogy ezen jellegű vágyait kielégítse, semmiképp se szalassza el a lehetőséget. De miért kell széles körben moziba küldeni a kizárólag saját szórakoztatásunkra készített produkciót, majd a vetítést követően ájtatos arccal azt tettetni, mintha valami rendkívüli kulturális teljesítménnyel találkoznánk a moziban? Az Asteroid City állításai mára annyira elhasználtak és közismertek, a film maga pedig olyan színtelen-szagtalan unalmas produkció, hogy kár érte többezer karaktert pötyögni. Kimondhatjuk, semmilyen tartós hatást nem gyakorol a nézőre, már a vetítés másnapján nehéz volna felidézni a produkció egyes jeleneteit. A kritika közlésének egyetlen oka az az érdeklődés, ami a mozik és a média körében a film tükrözte betegesen üres állapot iránt mutatkozik. Gyógyuljunk meg!
