Százszorosan igaz, ne üljünk be előítéletekkel a moziba. Sajnos A kis hableány esetében ez aligha elvárható a közönségtől, pedig Rob Marshall rendezése az elmúlt évek nagyköltségvetésű élőszereplős feldolgozásainál jóval pezsgőbb alkotás, nem pusztán szabályszerű iparosmunka (Marshall jegyezte a szintén jobban sikerült, legalábbis bájos remake-nek számító Mary Poppins visszatért is). Nem mintha levetkőzné a Disney éneklős-táncolós produkcióinak gyengeségeit, alapvetően izgalmas és érzelmes mese, amiben azért szerencsére nem viszik túlzásba a maníros danolászást és kisebb kulturális hőstettet végrehajtva tartózkodnak a korunk blockbustereiben tapasztalt olcsó szituációs „plázapoénoktól”. A kis hableánynak két alapvető korláttal vagy előítélettel kell megküzdenie. Egyrészt a joggal övezi ellenérzés az élőszereplős remake-eket. A korábbi évek tendenciáit ismerve élettelen CGI állatkák kontúrjai és az eredeti történetek dinamika nélküli megismétlése ötlik fel az ember szeme előtt. A leghatározottabban állíthatjuk, hogy jelen mű több ennél, érezni az alkotó energiát mögötte. Kevésbé sikerül leküzdeni a musical műfaj kötöttségeit, vagyis a valóságosnak és komolynak tettetett, ám hamis és felszínes látásmódot. Nem tartozik a film csúcspontjai közé, amikor hőseink a távolba meredve futkorásznak vagy úsznak a napfény felé, valamint faék egyszerűségű sorok mentén vallanak vágyaikról és motivációikról. A díváskodó, teátrális betéteknél zavaróbb azonban, hogy a történet fordulatai olykor előkészítetlenül, látszólag indokolatlanul érkeznek. Persze a gyerekmesék világában sok minden megtörténhet, a hangsúly nem a realisztikusság igényére, hanem a tanulságra helyeződik. A kis hableány sugallt értékeiben is olyan felemás, mint elkészítésének módjában. Sokszínű, de giccses filmet látunk, ami tartalmát tekintve jobbára pozitív üzenetet hordoz, viszont teljesen félreértelmezi és fátyolos kalandnak láttatja a szerelmet. Mint egy falat kenyér, úgy kell a musical zsáner szivárványos-maníros érzületét ellenpontozó gonosz boszorka. Ursula sötét karaktere és sziporkázó monológjai teszik kiegyensúlyozottabbá a mesét.
(A képek forrása: Fórum Hungary)
Igényes gyerekmese
Melissa McCarthy emlékezetes Ursulája mellett érdemes figyelni a főszereplőkre, akiknek a színészi játéka jelentősen befolyásolja a film külalakját. Az Arielt alakító Halle Bailey a szerep és a műfaj lehetőségeihez mérten arcjátékának sokféle árnyalatát hadba veti, a róla készült közeli felvételek némafilm jellegű burleszkes bájt kölcsönöznek a képeknek. Társa, az Eric herceg bőrébe bújó Jonah Andre Hauer-King ellenben mintha a Broadway-ről lépett volna át a kamera elé, markánsan eltérő felfogást követ. Színpadi színész módjára szinte csak a testével, mozgással, látványos hely- és nézésirányváltásokkal kommunikál. Ilyenkor hatalmas díszletek, hosszú „kifutók” részeként jelenik meg, amivel természetesebbé válik jelenléte. Énekes részei ugyanakkor inkább tűnnek kreatív színházi dokumentációnak, mintsem játékfilmes szituációknak. Mivel a műfaj különösen teátrális és elrugaszkodott alakítást és jeleneteket követel, hiába az alkotók imént vázolt ügyes alkalmazkodókészsége, Eric herceg jelenetei teljesen életszerűtlenek, a főhős személyisége különösen sekélyes. Ennek ellenére a víz alatti vagy vízközeli szekvenciák egészen jellegzetesek, a film legerősebb pontját képezik. Olyan kreatív vizuális munka folyt A kis hableány készítésekor, amilyen valamennyi hollywoodi látványprodukciótól elvárható volna. A képi megoldások ötletessége és kivitelezésének színvonala animációs filmekre hajaz, ráadásul a valós és effektezett képek nem válnak szét egymástól a több mint két órás játékidő során, amiért hatalmas dicséret jár a készítőknek. A nívós munka tükrében zavaró az a mindössze egy-két snitt, amit mégis mintha kissé amatőr utómunka követett volna – gondolunk itt a csónakázós jelenet végére vagy amikor a habemberek fejüket a vízfelszín felé dugva tiszteletüket teszik az emberek tengerpartján. Az összességében igényes képiség mellett határozottan kiemelendő, hogy a forgatókönyvből hiányoznak a fősodratú filmek mára teljesen bejáratottá vált primitív és erőltetett szituációs poénjai. A musical műfajának általános visszásságai, felszínesség, giccs és hamis elrugaszkodottság jellemzik jelen alkotást is, ám egy igényesen kivitelezett gyerekmese részeként ezek a sötét foltok kevésbé bántók.
Mi a szerelem?
A kis hableány a Disney lassan évtizedes remake-ciklusának egyik legkiemelkedőbb darabja, ami technikai kivitelezésében, eredeti megoldásait, valamint visszafogott humorát tekintve, illetve életteli színészi alakításainak köszönthetően a Dumbó, Az oroszlánkirály vagy A diótörő és a négy birodalom fölé emelkedik. Egy pillanatig nem érezni rajta a legtöbb korábbi élőszereplős feldolgozásból áradó ötlettelenséget és koncepció nélküliséget. A kis hableány új változatát nyugodt szívvel rakhajták majd be gyerekes családok otthon. Ugyanakkor az alapmű hamiskás vonásait nem irtották ki a feldolgozásból, végül is gejl történettel van dolgunk. Természetes, hogy egy gyerek- vagy tanmese látványos metaforákat használ, felnagyít bizonyos személyiségjegyeket és könnyedén átsuhan elrugaszkodott elemek fölött. Jelen történet azonban nagyon hamiskás konklúzióval szolgál. Ugyan szépen vázolja, hogy egy szabad lélek megkötése csakis annak dacos lázadásához vezethet (ld. hőseinket), viszont nem igazán mutatja be azt a folyamatot, ahogy a két különböző világ, a szárazföld és az óceán népe megbékél és összhangba kerül egymással. Végül pedig követendő példaként tárja elénk, sőt szerelemnek nevezi egy teljesen meggondolatlan, kalandor pár rózsaszín ködtől terhes vonzalmát. Hőseink valójában a kaland, a felfedezés, az új, az ismeretlen és a kísértés után vágyakoznak, nem egymás társaságát keresik mindenáron. Mintha Shakespeare követendő, érett kapcsolatnak láttatta volna Rómeó és Júlia frigyét, ami a pár hirtelen jött szenvedélyének erejétől telve felülírhatja akár a legélesebb társadalmi töréspontokat is. Az alkotók rendkívül torz képet festenek a szerelemről, nem mintha bármennyire is meglepő volna ez a fajta értelmezés a tömegkultúrától. Még szerencse, hogy a színes-pompázatos kivitelezés könnyen eltereli az ember figyelmét a mű zavaró vonásairól. Újraértelmezni, mélyebb tartalmat adni a mesének nem sikerült, Rob Marshall azonban rendezett egy friss és a műfajra nyitott közönség számára minden bizonnyal izgalmas filmet.
