Izgalmas sorozattal jelentkezik az HBO: Fekete hétfő című tíz részes szériája az 1987. október 19-i tőzsdekrach fiktív előzményeit foglalja össze. A klasszikus irodai vígjáték, az emelkedés-bukás tematikára épülő maffiafilm és a magánéleti szálakkal erősen átitatott heist műfaját ügyesen vegyítő produkció izgalmas történetet költ a nyolcvanas évek kőkemény neokonzervatív-neoliberális kapitalista világába ágyazva. Pörgő forgatókönyve, bravúrosan felépített dramaturgiája és hibáikkal együtt is szerethető karakterei mellett nem pusztán leképezi a Reagan-korszak New Yorkjának hangulatát, hanem sokkal mélyebben elmerül a korszakban. Egyszerre kritizálja a lelketlen, törtető és képmutató jellegűnek vélt yuppie identitást és korunk történelmet sajátos etikai szempontok szerint megítélni kívánó törekvéseit. Távolról sem ez az HBO legjobb sorozata, briliáns cselekményszövése és fontos mondanivalója miatt azonban mégis érdemes végigizgulni az egy évados produkciót.
1987. október 19. az amerikai tőzsde legborzalmasabb emlékű dátuma. A fekete hétfőnek keresztelt napon nagyobb arányú zuhanást mutatott a Dow Jones index (ez a harminc legnagyobb amerikai vállalat részvényeinek árfolyammozgását követi), mint 1929. októberében bármikor. Bár az esztendő elején nagyon megugrottak a számok, később hónapról hónapra estek a mutatók, október 19-én pedig a New York-i tőzsde történetében először felfüggesztették a részvényekkel való kereskedést. A csőd pontos okát máig nem tudják, Jordan Cahan és David Caspe viszont egy teljes történetet írt az emlékezetes esemény köré. Az amerikai jegybanknak egyébként, ha nem is rögtön, de nagyjából egy év alatt sikerült normalizálni a helyzetet, Ronald Reagan leköszönésének és George Bush beiktatásának (illetve a közép-kelet-európai rendszerváltások) idején pedig már újra szárnyalt az amerikai gazdaság.
Ez persze csöppet sem érdekelte azokat a részvényeseket, akik ’87 október 19-én akkorát buktak, mint az ólajtó. Pontosan innen indul az HBO friss sorozata, a Fekete hétfő cselekménye. Földönfutóvá vált yuppie-k keseregnek, a Wall Streetre napi rutinszerűen beparkoló méregdrága vörös sportkocsinak pedig nem szokványos módon érkezik meg utasa. Valaki az épület tetejéről leveti magát pontosan az autóra, arca helyett azonban csak a csuklóján szinte töretlen állapotban tovább kattogó karórát és zöld ékszerrel díszített nyakkendőjét látjuk. Ezzel a felütésszerű képpel indul a sorozat, majd rögtön visszaugrunk a cselekmény idősíkján egy évet. Gyakorlatilag onnan indul a sztori, amikor az egyik óriáscég csak azért felvesz egy friss diplomás zöldfülűt, mert menyasszonya a leghatalmasabb textilipari vállalat tulajdonosainak lánya. A The Jammer Group vezetőinek végső terve a bizonyos Georgina-részvények megszerzése.
A piaci manőverek és stratégiai döntések, a cégen belüli hierarchikus harcok, valamint hőseink magánéleti nehézségei ugyanolyan arányban jelennek meg az évad alatt. Annyi izgalmas szál fut egyszerre, hogy a tömény cselekmény erdejében gyakran el is felejtjük, hogy valaki végül majd döntő lépésre szánja el magát, pedig a nyitójelenet rögtön Hitchcock-i tétet ad a történetnek (ezt nevezik ugródeszka-helyzetnek). Imponáló, hogy az izgalmak sűrűjében csak mintegy fokozásként jelenik meg vészterhes végkifejlet. A feszültséget fenntartandó, szinte részről részre vagy akár egy epizódban többször is gazdát cserél az említett karóra és ékszer (ez persze csak egy dramaturgiai eszköz, filmes nyelven szólva MacGuffin, aminek egyetlen igazi funkciója, hogy szervezze a cselekményt). Akármilyen furcsa is, a sok hazudozó, ravaszkodó karakter idővel szerethetővé, valamelyest azonosulhatóvá is válik. Hiába bántó viselkedésük (az üzlet érdekében akár még saját rokonaikat is hajandók átvágni), valahogy egyiküknek sem kívánjuk a szörnyű halált és mindvégig izgulunk, hogy valaki harmadikként sétáljon be a csapdába.
Nemrég írtunk az HBO másik friss nyolcvanas években játszódó amerikai sorozatáról, az Orgyilkos osztályról is. Noha utóbbi képregényadaptáció jóval több korabeli zenét használ, minden más tekintetben sokkal részletesebb és pontosabb képet fest a Reagan-éráról a Fekete hétfő. Már önmagában a cselekmény egyik fő helyszínét, a tőzsdét is aprólékos pontossággal modellezte a díszletes-berendező stáb. A korhű frizurák, ruhák, ékszerek és technológiai-elektronikus eszközök pedig éppoly fontos és látványos tárgyi elemek, mint a karaktereket körülvevő díszletek. Tartalmilag is hangsúlyos szerepet kap a korszakban domináns yuppie-identitás, illetve yuppie életmód. Mintha a Filofax, A Beverly Hills-i zsaru és A sebhelyesarcú találkozna a képernyőn. Utóbbi már csak azért is fontos, mert a kokainfogyasztás és az alulról feltörekvő outsiderek villámkarrierje központi szerepet kap a sorozatban.
Korunk nagy kultúrharcának elitellenes és antikapitalista szereplői mindkét oldalról előszeretettel bombázzák manapság a yuppie-világot és alapvetően a neokonzervatív-korszakot. A kritika itt sem marad el, bár az alkotók nem pusztán a brókerek manipulatív és törtető személyiségét megvető sablonos vádakkal jönnek elő. Hőseink leginkább visszataszító tulajdonsága képmutatásuk. Valamennyien felvett maszkok mögött rejtőznek, miközben kifelé akár saját identitásukat meghazudtoló életet élnek. A széria egyik főhőse például úgy ereget napról napra meleg-vicceket, hogy titokban ő maga is homoszexuális. Ugyanakkor a hippi szülők felelőtlennek vélt életvitelének gazdasági következményeit sem hallgatja el a produkció. Bemutatja, hogy New York jobb negyedeiben lakóik kőkemény munkájának hatására emelkedett robbanásszerűen az életszínvonal. Nem kerülgeti a forró kását a politikai korrektség kérdésében sem: noha hőseink viselkedése finoman szólva sem túl kulturált, a még csak éledező pc-kurzus is bőven megkapja a magáét. A Fekete hétfő fehér, fekete, bevándorló, zsidó, férfi és női karakterei épp oly elánnal savazzák egymást, mint saját magukat, és láss csodát, a szólásszabadság felemelő élmény.
Akadnak azért hiányosságai és gyengébb pontjai is Jordan Cahan és David Caspe alkotásának. A különböző részek stílusa és színvonala sajnos hullámzó, és bár készültek az átlagnál szellemesebb képi és montázs-technikákkal dolgozó epizódok is, ez a bravúros forgatókönyv összességében sokkal radikálisabb formanyelvi megoldásokat is elbírt volna. (Mind dramaturgiáját, mind tartalmát, mind stílusát tekintve a Justin Tipping rendezte nyolcadik rész a legkiemelkedőbb az évadban.) Meglepő, hogy mennyire kevéssé alkalmazták a hasonló sorozatokra jellemző kézikamerás-dokumentarista technikákat, és az igazán intenzív (zenés) montázsokban sem bővelkedik a műsorfolyam. Ez a hullámzó tendencia más téren is megfigyelhető: míg az évad első felében a – néhol már egészen dilinyós, komolytalan – humor kapja a főszerepet, a szezon végére teljesen megváltozik a széria tónusa. Megdöbbentően reális, se nem happy, se nem unhappy endes befejezést kap végül a finálé (ami egyébként mélyen elgondolkodtatja a nézőt).
A Fekte hétfő igényes és mély alkotás. Külön dicséret illeti az alkotókat, amiért egy szinte hihető sztorit varázsoltak elő valós események mögé. A nyolcvanas évek Amerikáját mind a külsőségek terén, mind tartalmi szinten sokkal mélyebben mutatják be, mint más hasonszőrű produkciók. Az is a sorozat mellett szól, hogy nem a kizárólag Amerikában sikeres slágereket válogattak kísérőzenének, illetve ki kell emelni a nagyszerű színészi alakításokat. Don Cheadle, Andrew Rannells, Paul Scheer, Casey Wilson és a friss Oscar-díjas Regina Hall egyaránt magas szinten formálja meg karakterét. Ugyanakkor a gondosan érlelt forgatókönyv, az átgondolt mondanivaló és a nagyszerű karakterépítés mellett sem tökéletes az HBO szériája. A képi megoldások már közel sem olyan kreatívak, mint a narratív koncepció, és főleg ezen a téren bukik ki az epizódok közti színvonalbeli különbség. Az irodai sorozatok sajátos humora joggal megoszthatja a nézőket, ám ez a könnyedség a fináléra végül – a cselekmény felgyorsulásával és a tét emelkedésével – teljesen alábbhagy. A Fekete hétfő nem lesz olyan legendás produkció, mint a Filofax vagy A sebhelyesarcú, de tíz átlagos hosszúságú epizódból álló évadát mindenképp érdemes végignézni.
