Elérkeztünk a Tükröm-tükröm, mondd meg nékem című cikksorozatunk következő részéhez, amiben azon romanticista irányvonallal ismerkedünk meg jobban, ami a gyermekeket emeli mitikus magasságokba. Szó lesz a Jégvarázs alapjául szolgáló Andersen-meséről, A hókirálynőről, a Carlo Collodi-féle Pinokkióról és a del Toro által írt és rendezett A faun labirintusáról.
A gyermekesztétikum példázata
A nagysikerű Jégvarázs alapjául az 1844-ben megjelent A hókirálynő című Andersen-mese szolgál. Ugyan a Disney-féle animációs film és a klasszikus mese története ebben az esetben is jelentősen eltér, ám a narratíva szempontjából kevés olyan feldolgozás született, ami annyira megtartotta volna az eredeti mű szimbólumrendszerét, amennyire azt a Jégvarázs tette.
A mesei kezdő és záró formulák mindkét esetben ugyanazokat a toposzokat vonultatják fel: a Gerda-Kay és az Elza-Anna kapcsolatát bemutató történetek az ármány felett diadalmaskodó önzetlenség példázataként születtek. Ugyanakkor a két történeti szüzsé és a különféle élethelyzeteken átívelő hős (esetben hősök) útja alapjaiban tér el. Az A hókirálynő sztorija szerint egy gonosz manó (aki az ördög) egy mindent elbagatellizáló varázstükröt készít, amit körbehord a királynő birodalmában. Végül véletlenül leejti és eltöri, a szerteszálló szilánkok pedig az emberek szívébe fúródnak. Ez történik Kay-jel is, aki a szilánktól a szívében, önmagából kifordulva végül a királynő mellé szegődik, és maga mögött hagyja addigi életét. Gyermekkori barátja és hűséges társa, Gerda, ebbe nem törődik bele, és egy szál magában, mezítláb kel át a veszélyeken, hogy megszabadítsa a fiút a fagyos szív és a hókirálynő béklyójától.
Andersen a mű cselekményébe és szimbolikájába finoman szőtte bele a romanticizmussal átitatott misztikumot – amit korábban Horace Walpole alkalmazott Az otrantói várkastély című művében és Dante Alighieri is az Isteni színjátékban.A romantika (és misztikum) eszközei teszik lehetővé, hogy a gyermeki rendkívüliség végül mitikus magasságokba emelkedjen. Ugyanakkor A hókirálynő és egybentanulsága a szív és a jóság hatalmának erejéről, legyőzhetetlenségéről is szól, amiben az eszményi hősi kalandok egy tündérmesei környezetben bontakoznak ki.
Továbbá érdekesség, hogy az Andersen-mű által megszületett írói elvnek számos filmet, színdarabot és regényt köszönhetünk. Ezek közé tartozik többek közt az 1976-ban Richard Donner által rendezett Ómen, a Stephen King által írt Ragyogás, vagy del Toro-féle A faun labirintusa.
Az első Gyerekjáték-sztori
Jó eséllyel mindenki ismeri az 1940-es Disney rajzfilm, a Pinokkió történetét: azt a kedves kis mesét, ami a fából faragott kisfiúról szól, aki életre kel. Azonban a Carlo Collodi nevéhez fűződő, 1881-ben megjelent történet még nem volt oly kedves, mint az egeres cég újragondolásában, ugyanis a Csipkerózsikához hasonlóan szintén egy horror-szatíra (avagy ezesetben gyermekeknek szóló fegyelmező mese).
A két történet itt is nagyon eltér egymástól, ám a Jégvarázs és az A hókirálnyő kapcsolatával ellentétben ez esetben a toposzok sem ugyanazt a strukturális ívet teszik meg. Collodi történetében például Dzsepettó nem maga a faragómester, hanem egy asztalos szegény szomszédja, akit a mesterember megajándékoz egy fatuskóval, hogy asztallábat faraghasson magának, de az végül megszólal.
Dzsepettó úgy dönt, hogy az asztalláb helyett végül egy marionett bábut készít, aminek a Pinokkió nevet adja. Ugyanakkor nem egy szeretetteljes ember, aki azért készíti el a fafiút, mert gyermekre vágyik, hanem azért, hogy Pinokkiót felhasználva segítsen anyagi helyzetén. Dzsepettó próbálja a ”fiát” jó modorra nevelni, ám ő állandóan csak csavarog és csupa rossz tettet követ el, és többek közt Szóló Tücsköt (Tücsök Tihamért) is agyonveri. A sok rossz tett nem maradhat megtorlatlanul, a történet végén pedig a jó útra téríthetetlen fiút felakasztják.
A Pinokkióhoz hasonló morált hirdető mesék szándéka, hogy világossá tegyék a célközönség (esetben gyermekek) számára, hogy a tetteknek ára van. A műben olyan rémirodalmi klasszikusok narratívái is megelevenednek, mint Mary Shelley klasszikus teremtéstörténete, a Frankenstein, és olyan későbbi alkotások merítettek belőle (is), mint az 1920-ban Paul Wegener és Carl Boese rendezésében készült némafilm, A gólem, vagy az 1988-ban bemutatott, mára már klasszikusnak számító Gyerekjáték.
Tükörországból Csodaországba
A 2006-ban bemutatott del Toro-film, az A faun labirintusa kétségtelenül a rendező egyik legnagyobb mesterműve. Így az sem véletlen, hogy a film számos díjat zsebelt be, köztük három Oscart.
Az A faun labirintusa a spanyol polgárháború idején játszódik, és a 13 éves Ofélia történetét meséli el. A lány és a várandós édesanyja a nő újdonsült férjéhez, a fasiszta Vidal kapitányhoz költöznek. Ofélia már a táborhoz vezető út során egy óriási szitakötőbe botlik az erdőben, majd megérkezésükkor a lény a közeli útvesztőhöz vezeti őt. Miután Ofélia számára kiderül, hogy új apja egy kegyetlen ember, a labirintusba menekül a családi problémák elől, ahol egy ősöreg faunnal találkozik. A faun azt mondja Oféliának, hogy ő a rég elveszett birodalom királynője, ám ahhoz, hogy visszatérjen uradalmába, három próbát kell kiállnia. Ofélia szembenéz a feladatokkal, közben pedig megtapasztalja a háború borzalmait, végignézi édesanyja halálát és a mostohája kegyetlenségét.
Ugyan a mű csontszerkezete nagyban hasonlít Lewis Carroll 1865-ben kiadott Alice Csodaországban című művére, ám del Toro alkotásával ellentétben az egy különös logikát alkalmaz: végkifejletében a lényege a valóság minél komikusabb, ironikusabb ábrázolása. Ellenben del Toro munkája a mese eszközeinek használatával a valóságot misztikummá, a misztikumot pedig valósággá avanzsálja. Ugyanakkor a narratívát többek közt a karakterek formájában megelevenedő szimbolizmus alkotja, akik mindnyájan egy különálló misztikus, mitikus valóságokat tükröznek.
Ofélia édesanyja, Carmen, a hétköznapi embereket és emberi értékeket képviseli, a magatehetetlenséget és az elfogadás kényszerét. Vlad a folytonos háború és az azzal járó borzalmak, az elnyomás (rezsim) és korlátlan teljhatalom megtestesülése, a kapitány alkalmazottja, Mercedes, a morál képviseletében küzd a korlátlan teljhatalom ellenlábasaként. A faun az útmutató pásztor, maga Ofélia pedig az ártatlanság és a tragikum jelleme.
Ugyan a történet Ofélia halálával ér véget, ám mindazonáltal, hogy végül így állja ki a faun próbáit, a halál jelenti számára a kiteljesedést (ahogy A kis hableányban is): sikerül visszatérni a mesebeli királyságába, ahol évszázadokig uralkodik.
