A Tükröm-tükröm, mondd meg nékem… című cikksorozatunk első részében a mesék alapszabályaival ismerkedhettünk meg, a másodikban pedig a Grimmek klasszikusa, a Piroska és a farkas eredetijét és del Toro A víz érintését vettük górcső alá. A továbbiakban ismét a vörös kabátos lány, Piroska, a cukormáz nélküli kis hableány, valamint az álomban ragadt Csipkerózsika történetét helyezzük reflektorfénybe.
Akinek lába helyén pengeél
Minden bizonnyal mindenki ismeri Andersen 1831-ban megjelent műve, A kis hableány sztoriját, legalábbis ami a Disney-féle feldolgozást illeti. Ugyanakkor a Mulan, a Susi és Tekergő és a Herkules mellett már a sellő és a herceg szerelmi történetének is készülőben az élőszereplős változat, aminek alapjául a ’89-es rajzfilm szolgál. Ez érthető, ugyanis, ha Andersen meseklasszikusára építenék az adaptációt, a végeredmény nem épp egy családi blockbuster lenne, hanem inkább egy horror-dráma.
A történet a klasszikus mesei kezdő formulával indít, ám annak apropóján, hogy a fantasztikumot hétköznapi világként, a hétköznapi világot pedig fantasztikumként állítja be, különleges státuszt foglal el a mesék között. Ugyanakkor a mű mesei funkcióit is inkább a Walpole-mechanizmus alapelvei (zárt szabályok elvetése és szenvedélyes érzelmek kifejezése) jellemzik, mintsem a tanító szándékkal írt mesemozzanatok.
Andersen meséje és a Disney-féle rajzfilm története addig a pontig, hogy Ariel a felszínre úszik, ahol megpillantja a bajba jutott Edward herceget, kimenekíti és beleszeret, szinte teljesen megegyezik – leszámítva, hogy a lány szőke hajú és névtelen. Miután a hableány visszatér a tenger mélyére, kiderül számára, hogy az emberek ugyan sokkal rövidebb ideig élnek, mint a sellők, ám haláluk után lelkük nem válik tajtékká, hanem felemelkedik. A sellő a klasszikus romantika jegyeivel kezd vágyakozni az ember herceg és a halhatatlan lélek után, epekedése beteljesítéseként pedig alkut köt a tengeri boszorkánnyal. Az alku tárgya szintén ugyanaz, mint a rajzfilmben; lábakat a hangjáért. Majd itt jön a csavar. A boszorkány figyelmezteti őt, hogy ha elfogadja a feltételt, a lábaktól iszonyú fájdalmakat kell átélnie, mintha pengéken járna, és folyamatosan véreznek is, halhatatlan lelket pedig csak az igaz szerelem csókjával kaphat, ráadásul mindezért a nyelvét kell adnia. A lány végül beleegyezik a paktumba, mire a boszorkány kivágja a nyelvét és megadja neki a lábakat. Miután felúszik a felszínre, összetalálkozik a herceggel, akit szépségével sikerül elbájolnia, ám a király parancsára utódja végül egy másik lánnyal lép frigyre, ettől pedig a hableánynak majd’ megszakad a szíve. Pediglen a történetben sosem derül ki a herceg számára, hogy a sellőnek köszönheti az életét, de a sztori itt még nem ér véget. A boszorkány a hableány nővéreinek egy tőrt ad hosszú hajukért cserébe, amit aztán átadnak húguknak, mondván, ha megöli vele a herceget és vérét lábaira csepegteti, azok ismét uszonnyá változnak. A lány ennek nem képes eleget tenni, hajnalhasadáskor a tengerbe veti magát, teste pedig tajtékká változik. Ami részben boldoggá teszi a befejezést, az az, hogy halálát követve a lelke nem vész a semmibe, hanem a beteljesületlen csók nélkül is sikerül felemelkednie.
Hans Christian Andersenről számos olyan tény bukott a felszínre, ami alátámasztja biszexualitását, és értelmezések szerint lényegében A kis hableány drámája egyben a szerző saját, Edvard Collin iránt táplált plátói szerelmének önábrázolása is. A valóságban (ahogy a történetben) sem teljesült be a két fél közti románc, ugyanis Collin heteroszexuális volt, és sosem tekintett úgy a szerzőre, ahogy azt szerette volna. Sőt, a férfi meg is nősült, amit a meseíró csak nehezen tudott megemészteni. Tehát a hableány története valójában Andersené, amiben egy fantasztikumokkal tarkított, beteljesületlen LMBTQ dráma manifesztálódik. A Mickey egeres cég joggal módosította az eredeti történetet, más narratívát helyezve a középpontba, ugyanis már csak a sztori tekintetében is minimum egy 18-as besorolást érdemelne, és persze egy halott hableánnyal a folytatás is kérdésessé vált volna.
Hogy jobban bekaphassalak – mondta Piroska
Mint ahogy azt cikksorozatunk előző részében is említettük, a Piroska és a farkasnál keresve sem találnánk erotikusabb rémtörténetet, amit valaha gyermekmesévé faragtak, és ezt az elképzelést Catherine Hardwicke rendezőnő is az eredeti koncepcióból kiindulva próbálta megközelíteni A lány és a farkas képében. Azt azért előre le kell szögezzük, hogy egy eléggé félresiklott műről van szó, de hát ez is egy rémmese (akart lenni), mellesleg az alap, amire építkezni kezdtek, egész jó.
A film thrillerszerkezetéből kifolyólag a végeredmény egy remek romantikus rémmese lehetett volna, még ha a produkció valójában egy klasszikus horror, thriller és rémtörténeti alkotásegyveleg is, de a beleerőszakolt romanticista vonal az, ami végleg hidegre teszi a produktumot. A film már a kezdetétől az Alkonyat-féle hype-ot próbálja meglovagolni, ráadásul a Shiloh Fernandez által alakított Peter személyével kirívóan szeretné megteremteni az Edward Cullen 2.0-át. Ezt az Alkonyat-érzetet a Piroska édesapját (és az első farkast) alakító Billy Burke (aki az Alkonyat-sorozatban is hasonló szerepet töltött be Bella oldalán) jelenléte is csak még inkább fokozza, amit végül már a vásznas rémtörténetekben rutinos Gary Oldman sem képes feledtetni.
A történet szerint a nagyra nőtt farkas nem az erdőben eltévedt Piroska és nagymama életét keseríti meg, hanem rögtön egy egész faluét – ahol többek között Piroska és a nagymama is él. Röviddel a felvezető után képbe is jön a vadász, az ezüst-műkörmöt hordó Solomon atya (Gary Oldman), aki felvilágosítja a jóravaló népet, hogy a vérfarkas közülük való. Az alapanyag adott, hisz az alkotó a M. Night Shyamalan által rendezett A falu alapszituációját és a Drakula-történetek Van Helsingjét bugyolálta bele a Perrault-féle Piroska és a farkas köntösébe, ami aztán egy A dolog-szerű folyamatos feszültségkeltéssel tovább sodródhatna, ám ehelyett másfél órán keresztül semmi sem történik. Azaz annyi, hogy a koncepció átmenet nélkül hullik darabjaira.
Alighieri-i romantika hiányában a mű a szerelmi háromszögbe ragadt Piroska (Amanda Seyfried) és Peter közti titkos románccal próbál meg az Alkonyat-filmek babérjaira törni, miközben kapcsolatuk központi cselekedeteként a pajtafigyelés funkcionál. Ezt egy-egy félig sikeres, értelmetlen légyottal is megkoronázzák, ám a rosszul ábrázolt tiniszerelmen túl a mű semmi egyébnek nem szentel különösebb figyelmet. Illetve addig a pontig nem, míg a farkas kiléte kapcsán Piroskára nem terelődik a gyanú, és kezdetét veszi a „boszorkányüldözés”. Ha mindez nem lenne elég, a mind horror-testszerkezetileg, mind pedig technikailag is silány farkas véletlenül sem a ’81-es független klasszikus, az Üvöltés, vagy a 2010-ben bemutatott Farkasember teremtményére próbál hajazni, sokkal inkább úgy akar carpenteres feszültséget generálni, hogy a film ezen aspektusa is az Alkonyat átváltozós házi kedvenceit kopírozza.
A hab a tortán pedig a színjáték minősége, ami (Gary Oldmant leszámítva, aki hozza a megszokott formáját, csak éppen nem egy neki írt szerepben) időnként akár egy szappanopera szintjét is képes megütni, a félmondatos, semmitmondó dialógusok nagyszerűen belesimulnak a film hangulatába, a narratívát pedig jó mélyen maga alá temeti a 90. percre romhalmazzá váló koncepcióegyveleg. Egyébként a mű mondanivalója tekintetében a „mindent az igazságért” elvet, a félreismert ember-vázat és az igaz szerelem erejét próbálja bemutatni, csak… nem mutatja.
A házasság valaha készült legnagyobb szatírája
A Csipkerózsika eredeti változata ugyanannak a Charles Perraultnak a tollából született, akinek a Piroska és a Farkast is köszönhetjük, ráadásul ugyanabban a kötetben jelent meg először, később pedig szintén a Grimmek gondozásában vált világhírűvé. A változatok története kezdetben csak apró részletekben tér el egymástól, aztán mikor a mese a fehér lovon érkező, szőke herceg részhez érkezik, a gyermekmese hirtelen szatirikus pszicho-thrillerbe fordul.
Míg a Grimm- és a Disney-féle változatban a kómába esett hercegnő szemei a királyfi szerelmes csókjától nyílnak fel, addig Perrault változatában semmilyen szerelmes csókról nincs szó. A herceg egyszerűen megerőszakolja Csipkerózsikát. A lány ettől még nem eszmél fel, mi több, teherbe esik, kilenc hónappal később pedig ikreknek ad életet. Álmából végül az egyik gyermeke kelti fel, aki egy véletlenből kipiszkálja az ujjába szúródott, mérges tövist, a mérget pedig kiszopja belőle.
Később Csipkerózsika eljut az őt megerőszakoló királyfi udvarába, ahol kiderül, hogy a férfi nős ember, majd élet-halál „küzdelem” veszi kezdetét a hercegnő és a herceg felesége közt. Happy end gyanánt a királyfi végül Csipkerózsikát választja, feleségét pedig máglyán égetik el, hogy aztán boldogan éljenek, míg meg nem halnak…
Az író a történetet nem gyermekeknek szánta, hanem egy meseformába öntött házassági, illetve házasságtörési szatíraként született, ami többek közt a szerelem, a féltékenység és az ezekből eredő erkölcsi/erkölcstelen cselekedetformákat vonultatja fel.
