„Az élet olyan, mint egy kerék, az egyetlen dolga, hogy forogjon, és mindig visszatér a kiindulópontra.” Cikk a [Borzongás] félbemaradt különszámából.
Noha minden műfaji korszaknak más és más az aktualitása és szimbólumrendszere, mások a fogyasztói ízlések, értékrendek, egy valami azért mégis közös bennük. A gyökerek jelenléte.
A horror, mint műnem
Ugyan a műfaj végleges formát csak a 18. század közepén tudott ölteni, a zsáner egyik indító pionírjaként az angol író, Horace Walpole emlegethető; tudniillik a horror kezdetleges szöveteként az által teremtett, romanticista gótikus regényformát tekinthetjük. A műfaj motorját képző tényező(ke)t a mai napig a zárt szabályok elvetése és a szenvedélyes érzelmek kifejezése-elv hajtja, és sokkal inkább áll testvéri viszonyban Shakespeare Rómeó és Júliájában ”látott” dramaturgiai rendszerrel és Dante Isteni színjátékának epikus elbeszélő-költészeti csontszerkezetével, mint bármi egyébbel. A Walpole-mechanizmus – mely az említett szerző Az otrantói várkastély című művével indult útnak– 1750-1820 között látszott virágozni, ám a későbbiekben ezen romanticista irányvonal elsőként hanyatlani kezdett, majd tüzetesebb reformációnak indult. Mind a hanyatlás, mind pedig az átértelmeződés a romantikai túlzásokat használó, minden kritikai realizmussal szembemenő írónő, Jane Austen műfaj-paródiaszerű művének, A klastrom titkának volt számlájára írandó.
Walpole klasszikus vonala (ahogy a korábban említett művek, a Rómeó és Júlia és az Isteni színjáték – de akár még a Szentírás is) saját műfaji kontextusában értelmezve a tapasztalás szubjektumának az eszméléshez, felébredéshez vezető utját mutatja be. Ugyan mindegyik mű más aspektusból megközelítve, ám narratívában ugyanazon tényszerűségeket hangsúlyozza (azaz, hogy az út célja minden esetben erkölcsi és nem pedig spekulatív), leglényegesebb pontjukat pedig a megértés gyakorlati bemutatása takarja – ami nem összekeverendő a kigondolt vagy megtanítható elméletekkel, doktrínákkal vagy meggyőződéssel. A ”megértést” a ”boldogság”, a boldogságot pedig az ”üdvösség” követi, efféleképpen tükrözve az igazi természet megtapasztalásának, önmagunk megértésének és megélésének hármasát. Ellenben Austen műfajával, mi önnön nemére jellemzően Walpole reprenzentánsaként született, ám feszes kompozícióival és ironikus látásmódjával kénytelen-kelletlenül is új irányba terelte képviselt zsánerét. Műveinek szereplői, az akkorra már bevetté vált karaktervázzal ellentétben – rendkíívüli tulajdonsággal felvértezett hősök, akik nagy tetteket hajtanak végre –, mindig intelligens és erkölcsileg erős hős(nő)k, akik éles kontrasztban állnak környezetük balgaságával.
A mai napig vitatható, hogy mely konkrét műnemekből és műfajokból állt össze a ma ismert horror-éra alapkoncepciója, ám részletekbe menően – Austennek hála – feketén-fehéren ki-kikacsintani látszanak a tragikomédia jellegzetes arculatai.
Az „Ádám és az Éva”-mechanizmus
A horror más irodalmi műfajokkal ellentétben egy újkeletű ideának számít, történetesen a filmgyártás sem éppen az ókor találmánya; mondhatni, a vászonra ültetett rettegés szinte majdhogynem egyidős a filmekkel. Na, jó, ez a kijelentés csak majdnem igaz, mert míg az első filmnek az 1888-as Roundhayi kerti jelenetet tekintjük, addig az első, Terror című horror (akkor rémfilm) csak a következő évszázad második negyedében, 1928-ban került bemutatásra. Persze a műfaj vásznas kerülgetésére már a Terror előtt, a némafilmek idején is volt példa; gondoljunk csak a Georges Méliès-féle Az ördög kastélyára (1896), a Robert Wiene rendezte expresszionista filmre, a Dr. Caligarira, vagy a rá két esztendőre érkező, Friedrich Wilhelm Murnau által vászonra vitt Nosferatura. Azt azért még illik tudni, hogy a Terror még nem a már klasszikus horrorként emlegetett kollektíva szerves része, merthogy az a filmvásznon csak a ’60-as években tudott gyökeret vetni, mint az első ”splatter” (azaz a belezős horror), méghozzá a Herschell Gordon Lewis rendezésében készült Blood Feasttel. De vajon hogy jöhet ide a komikum (ma vígjáték jelenség)? Hogyan fér össze a kettő? Nos, a válasz egyszerű, de mégsem. A műfajok közös nevezője az ”azok a bizonyos pillanatok”-ban keresendő, a különbség csupán annyi, hogy a műfaji sajátosságok alapjátéka mindkét műfajnál másra és másra próbál meg kifutni.
A szorongás korában
A teoretikusok között mára kialakult egy általános szemléletmód, miszerint a filmművészetnek létezik egy műfajtól független, klasszikus és modern korszaka, a modernizáció bekövetkeztével pedig olyan átjárók nyíltak meg az iparág előtt, melyek kihasználásával az összhatás szinte a végtelenségig fokozható. Majdnem a végtelenségig…
Mindez nem azt jelenti, hogy a horrornak (mint alapnak) és a komikumnak (mint felépítménynek) oly játszi könnyed volna kikövezni az útját egy komplexszerűbb műfaj-mixig, elvégre a horror sajátosságait sokkalta egyszerűbb regényformában kibontakoztatni, mint a nagyvásznon (esetleg színpadon), míg a vígjáték pont ennek az ellentettje. A horror alaphangsúlya a valamilyen úton-módon történő, folytonos feszültségkeltésen, a vígjátékoké pedig a világ és a különfajta élethelyzet(ek) minél komikusabb kontextusba helyezésén, és majd azon helyzet rögtönzött megoldásának kivitelezésén van.
Ezen tényektől függetlenül mindkét műfaj vonzerejét a relevancia alkotja, azonban a más korszellemben megalkotottságnak ízvilága elengedhetetlen aspektus. A jó horrorsztorik és rémtörténetek motorját máig a történet alapszituációjának/a bele szőtt karakter(ek) romantikai jegyekkel játszadozó, pszichológiai és/vagy filozófiai megnyilvánulásai alkotják. Nem kell semmiféle tudományos jártasság vagy magyarázkodás ahhoz, hogy megértsük a horror alapműködésének elvét, elég egy gyors pillantást vetnünk (körbe, a világra) a vállunk felett. Ama műfaji relevanciát már a kezdetektől az alaptörténet csontszerkezetének ok és okozat kérdése, a horror-test (az abnormalitás, a hétköznapi valóság rendjének megbomlott reprezentánsa) és persze a kor társadalmi félelmeinek minősége teszi ki. Például az ’50-es évek inváziós filmjeiben a hidegháborús szorongás, a ’80-es évek testhorrorjában az AIDS-válság, a 2000-es évek elején indult kínzáspornóban pedig a terrorizmus elleni háború és maga az erőszakosság, mint elfogadott viselkedési forma borzalmai vetültek ki, és még olyan korszak is akadt, mikor a misztikumot (mint ismeretlent) vegyítették a tudatállományunkba beleégett félelmekkel (Rémálom az Elm utcában, Poltergeist).
Ma viszont már nem ezen felületes kérdések riogatják leginkább társadalmunkat. Egy általánosan működni tudó borzongató narratívához édeskevés egy Marily Mansont idéző apáca (Démonok között 2, Az apáca), vagy éppen egy hatalmasra nőtt cápa embereket darabokra tépő látványa (A cápa, Cápavihar, A zátony…), ugyanis elgondolásukkal (természet rendje, ismeretlen) aligha tudnak hatást kiváltani a fogyasztó(k)ból – inkább csak rétegműfajokká cseperedtek. Ellentétben a legtöbb hajdan született alkotó, Így Mary Shelley, H.P. Lovecraft, Bram Stoker vagy Oscar Wilde művével, melyek leginkább a történeteiket körülrajzó rejtélyek kétséges feszültségével tudják fenntartani az érdeklődést, hiszen valamilyen úton-módon mi magunk és/vagy társadalmunk is megtapasztalta már szereplőik kesergésének apropóját.
Mary Shelley például a ma is sokat firtatott Új-teremtéstörténet kérdését zsenírozta (csak épp nem napjaink trendjének temperamentumában), Oscar Wilde és Bram Stoker a személyes, a koruk társadalmi megítélésétől való rettegéseiket ültették írásaikba (a biszexualitás/homoszexualitás kérdését), Lovecraft pedig olyan kérdéseket latolgatott, mint a spiritualizmus, a vallásfilozófia, ill. számos egyéb metafizikai kérdés.
Ha egy kicsit mélyebbre nézünk, láthatjuk, hogy elgondolásukat (ha nem is konkrétan horror formájában) ma is előszeretettel dolgozzák fel. Az emberi tendencia magával hozta túlfejlődés-toposza a már korábban említett, az HBO talán jelenlegi zászlóshajójaként emlegethető Westworldben elevenedik meg, a deviancia különféle formáit pedig számos mű bemutatta az utóbbi években. Wilde és Stoker narratíváját legutóbb Guillermo del Toro 2017-ben bemutatott filmje, A víz érintése gondolta leginkább újra, az idegenektől/megosztottságtól, esetleg a kendőzött rasszizmustól való félelem a Tűnj el!-ben és az Örökségben bukik felszínre, részben pedig még az It Comes at Night és A boszorkány is ezen zsánerhez sorolható – bár utóbbi kettő inkább áll a kollektív társadalmi rémálmaink képszerűsödésének küszöbén. Az It Comes at Night szerkezete az idegenektől, a bevándorlástól való félelmet vetíti ki, A boszorkány a családi viszály/kapcsolati hanyatlást és a (családi)megkülönböztetést, az akár nemi erőszak metaforájaként is értelmezhető Valami követ és a világvégét előrevetítő poszt-apokaliptikus érát egyaránt képviselő Hang nélkül pedig a betegségek/járványok féktelen terjedését, esetleges a klímakatasztrófát látszik kibontakoztatni.
Vígjáték-fronton egész más a helyzet. Az attikai ókomédiaíró, Arisztophanész, vagy a reneszánsz egyik úttörő vígjátékírója, William Shakespeare nevettetőinek temperamentuma már elavultnak tűnik Chaplin komikus színjátéka mellett, ahogyan Chaplin is az ifjú (vagy éppen a felnőtt) Sheldon geek poénjai mellett. Egy filmvásznas, abszurd metaforákba font megnyilvánulásfajtát, esetleg egy egyszerű, cirkuszias némaparódiát ma már aligha lehetne eladni. Előbbit a színpadi Stand up komédiák és Slam poetry előadások váltották ki, mialatt az utóbbi retronima jelenséget az ipar forradalmasított új hulláma, azaz a ”hangosfilm”.
Matt Bettinelli-Olpin és Tyler Gillett rendezőpáros hozta tető alá az Austen-szájízű csontszerkezetben készült legutóbbi etapot az Aki bújt képében. A Samara Weaving nevével fémjelzett alkotás óta túl vagyunk pár rémfilmen, és elméletileg Olpin-Gillett alkotásában is egy színtiszta horror-thrillert üdvözölhettünk, azonban alapszituációjából kiindulva nagymértékben fellelhetőek benne a komédiákra jellemző alapkövek is. Alapjáraton ez még nem is volna egy újszerű elgondolás, emlékezzünk csak vissza a 2004-es Sexual Parasite: Killer Pussyra (Szexparazita, avagy a gyilkos pu**i), a tavaly bemutatott Mamira vagy a Boldog Halálnapot! 2-re. Az emlegetett címek egyike sem kifejezetten a már emlegetett arisztophanészi vagy shakespearei komédiaelemekből építkezett, sokkal inkább a fénykorát ma élő szitkomok tematikái látszottak kibontakozni bennük.
Na, de ebben a formulában vajon miként és mennyire tud hatásos lenni a két műfaj pároztatásának elve? Cikksorozatunk következő részében tovább evezünk a borzongás vizein, hogy ennek is utánajárjunk.
