(A Borzongás horrormagazin a lecsökkent olvasottság következtében sajnos határozatlan időre búcsút intett, a félig elkészült halloweeni különkiadás írásait azonban a PC Guru Online felületén mind elolvashatjátok ezekben a hetekben. Kövessétek a Borzongás cimkét!)
A horror műfaja szinte megállás nélkül gyártja az adott korra, népszerű műfajra jellemző ikonikus rémségeket, ám gyakran merül fel a kérdés – hová lettek a klasszikus szörnyek? A rengeteg Freddy-, Jason-, Jigsaw-variáció mellől hová tűnt Drakula, Frankenstein, a Farkasember és a Múmia? Az általánosan elfogadott válasz erre az, hogy bizonyos karakterek nem öregedtek olyan jól, nem tudták őket olyan könnyen az adott korszakhoz igazítani, már nem ugrották meg a nézők ingerküszöbét, szerintünk azonban jóval többről van szó. Aktuális Trash klubunkban a klasszikus karakterek olyan szintű meggyalázását, vagy legalábbis értelmezhetetlen reprezentációját vesszük sorra, amelyek bőven elégnek bizonyulhattak ahhoz, hogy mind a nézők, mind a rendezők kedvét elvegyék tőlük.
Selejtes testrészek
Kezdjük rögtön Frankenstein szörnyével, akinek valószínűleg alkotóelemeiben sem bukkantak fel annyira elfajzott darabok, mint filmjeinek sorában. Amennyiben hajótörést szenvednél, te sem örülnél igazán, hogy a látszólag lakatlan szigeten a leopárdos bikiniben pompázó lányokat csak úgy a semmiből felváltanák a fekete egyenruhába öltözött napszemüveges zombik. Pedig Jerry Warren 1981-es évjáratú, magából penetráns hulladékszagot árasztó alkotásában (Frankenstein Island) nem ez az egyetlen furcsaság. A történet szerint Dr. Von Helsingné, született Sheila Frankenstein agymosással akarja meggyőzni főszereplőnket, hogy segítsen kétszáz éves férjurán egy másik rab vérének felhasználásával újra materializálódni, hovatovább egy felsőbbrendű idegen faj hatalomátvétele szintén a bakancslistáját gyarapítja. Ebben a mindenféle kohézió nélkül, véletlenszerű elemekből összetákolt kalandfilmes sci-fi horror hibridben szinte a 9-es terv az űrből forgatókönyvének átgondolatlan ős-káosza elevenedik meg, hasonlóan olcsó környezetben és csapnivaló vágásokkal – napra allergiás zombik, bennszülött csajok, kalózok, no meg agyhullám-készülék szerepeltetésével a totális(an kabaréra emlékeztető) inkoherencia jegyében.
Ám a Frankenstein Island legalább még nagyvonalakban megpróbálta megtartani az eredeti mű tudományos-fantasztikus vonalát. A 2014-es Én, Frankenstein a nagyköltségvetésű trash egyik leglátványosabb és méltóan elfeledett képviselője, melyben a szebb napokat is látott Aaron Eckhart által alakított Frankenstein szörnye a vízköpők és démonok évezredes harcának lesz aktív résztvevője. Az Underworld-szériát is író Kevin Grevioux képregényéből készült film valószínűleg a vámpíros-vérfarkasos franchise sikerét próbálta megismételni hasonló elemekkel és látványvilággal, ám unalomba és klisékbe fulladó története, néhány akciójelenetet leszámítva bármiféle élvezeti vagy érdeklődési faktort nélkülöző prezentációja olyan messzire taszították a gyökerektől, amennyire az csak lehetséges volt.
Felhígult vér
Frankenstein kálváriája azonban semmi ahhoz a kivéreztetéshez képest, amin Drakula és durván a komplett vámpíros műfaj keresztülment. Még csak nem is sima kivéreztetésről volt szó – a félelmetes, iszonyatos szimbolikus jelentéssel bíró vámpírokat Lugosi és Max Schreck debütálásai óta olyan szinten használták túl, hogy ereikben már nem is maradhatott semmi (kiváló lehetőséget biztosítva az Alkonyat-szériának, hogy az űrt feltöltse csillámporral).
Még csak messzire sem kell mennünk az időben ahhoz, hogy elmerüljünk a vérszívók meggyalázásának és kiárusításának agysorvasztó kálváriájában. Kezdésnek bőven elég az a pont, amikor Patrick Lussier rendező a Drakula 2000 formájában megpróbálta modern környezetbe ültetni Stoker hírhedt grófját. Bár a Drakula 2000-re egy nagyon erős jóindulattal, és romlott fokhagymától eltorzult arckifejezéssel még ráilleszthető címke az „egyszernézős” és a „szódával még elmegy” (bár akadnak kritikusok, akik szerint még a gabonapelyhes Chockula gróf karaktere is hűbb adaptáció), a két direct-to-video folytatás már nyakig gázol a trash mélységeibe. A 2003-as Mennybemenetelben érdeklődő egyetemisták egy csoportja próbál kísérletezni Drakula tetemével (sejthető, milyen eredményekkel), miközben a Vatikán Tesco-gazdaságos Van Helsing helyettesítője, Uffizi atya is a nyomukba szegődik.
A közel másfél órás szerencsétlenkedés végén grófunk azonban kereket old a női főhőssel, így felvezetve a „trilógia” lezárását, Az örökséget. Míg a középső darab inkább csak unalmas volt, néhány fejfájdító ostobasággal megtoldva, Az örökség végképp elrugaszkodik minden olyan elemtől, amellyel még talán hellyel-közzel komolyan vehető lett volna. A gróf szerepére hiába szerződtették a néhai Rutger Hauer mestert, aki még a legtrágyább alkotások színvonalán is legalább egy fokot tudott emelni puszta kisugárzásával, szegényt az utolsó tizenöt perc kivételével elfelejtették használni – helyette kapunk háborús övezetté avanzsált Romániát, lázadókat, műholdakkal behálózott vámpírkastélyt, és zombi vírushoz hasonlóan terjedő és viselkedő vámpírkórt. Mindezt pedig még a benne rejlő trash-potenciál ellenére is olyan ingerszegény, vontatott tálalásban, hogy egy jobb vágó valószínűleg alig húsz percbe tudná sűríteni az egész filmet.
A gróf számára pedig ilyen szörnyű földi gyötrelmek után már csak oda vezethetett az út, ahová előbb-utóbb minden megfáradt, célját és mondanivalóját vesztett karakter megy – az űrbe. A Dracula 3000 jövőben játszódó cselekménye szerint Abraham Van Helsing kapitány (Casper Van Dien csodálatos alakításában) és minőségi színészekből álló csapata egy elhagyatott űrjárműre bukkan, mire az egyik füves kollégája (ki más, mint Coolio?!) csempészáru reményében felnyitja a rakományban található koporsót, így a Kárpát-csillagrendszer Erdély nevű bolygójáról származó Orlock gróf újra elszabadul. A több területen is egyszerre inkompetens legénység trash-szempontból relevánsabb tagjai közé tartozik a korábban szexrobotként üzemelő Erika Eleniak, illetve az ostoba izomagyat tökéletesen hozó üvegszemű ex-pankrátor, Tiny Lister, de még az ő kétségbeejtő játékuknál is durvább mélypont a grófot alakító fazon. Emellett hasonlóan igényes szórakozást biztosítanak az űrhajó-belsőként mutatott, high-tech jövőt sugalló gyárépület minimalista folyosóin és a nevetséges díszletekkel felszerelt termekben forgatott jelenetek, különösen a trehány finálé.
Nem ma kezdtük a szakmát, úgyhogy volt szerencsénk néhány elég szutyok, Báthory Erzsébet karakterével készült hulladékhoz (Stay Alive – Ezt éld túl!, Metamorphosis, Blood Scarab stb.), azonban a legfőbb oka, amiért a csapnivaló Dracula’s Curse (2006) bekerült válogatásunkba, hogy talán nincs még egy ilyen, szinte vámpír allstar ligát felvonultató semmirekellő hulladék. Ebben a szintén a jövőben játszódó (teljesen feleslegesen fejezetekre tagolt) történetben az emberek és vérszívók egyezséget kötnek, amit persze nem sokkal később látszólag ismeretlen erők felrúgnak, és újraindul a harc. Böbe és tehetséges mosolygó udvarhölgyei mellett feltűnik a minimális költségvetés jeleit mutató Dracula, Nosferatu és Orlock gróf hármasa, de Jacob Van Helsing és vámpírvadász társai sem állnak a helyzet magaslatán. Nevetségesen megkoreografált jelenetek, olcsó díszletek, gagyi maszkok és zöldes vér, de legalább most csak helyenként kapunk szemet büntető CGI-t. Így megtekintése után már csak azon agyalhatunk, hogy vajon ténylegesen unalmasabb-e, mint amilyen bazári volt a megvalósítás.
Üvöltés helyett szánalmas nyüszítés
A klasszikus szörnyek sorából pedig nem hiányozhat a vérfarkas sem. Bár a részről-részre vállalhatatlanabb mélységekbe hatoló Üvöltés-széria önmagában megérdemelne egy hosszabb cikket (melynek megírását szigorúan csak igen erős tudatmódosítók mellett vállaljuk), azon kívül is készültek igen megkérdőjelezhető farkasemberes eresztések. Bár a sorozatgyilkosok alakját rendszeresen megformáló Kane Hodder rengeteg moziban tűnt már fel, ezek sem mindig minőségi alkotások. A Darkwolf (2003) című, kritikán aluli rettenetben például ő játssza a címszereplő lényt, aki a titokban szintén vérfarkas pincérnőre utazik, hogy párosodjon vele, ezáltal pedig a sötétfarkasok vérvonalát vigye tovább. Mivel a produkció nagyjából egy Buffy-epizód költségvetésével és komoly(talan)ságával bír, nem kell meglepődnünk a futás közben röhejesen rángatott kamerán vagy a szemek helyén megvillanó piros pöttyökön. A készítők hihetetlen érzékkel próbálják fenntartani a drámai feszültséget: bizonyos időközönként egy világító holdat mutatnak, majd cizellált vágásként a semmiből elvörösödik a teljes képernyő. Egyértelmű a fenyegetettség, nem?! Az enyhén nevetséges farkasmaszk még hagyján, ellenben a férfi és a női átváltozás olyan szinten vállalhatatlanra sikerült, hogy arra a szégyenletes mutatványra egész egyszerűen nincsenek szavak, legfeljebb mi is üvöltünk tőle a Holdra!
A 2010-es Farkasember-feldolgozásról eléggé megoszlanak a vélemények (ha nem is kiváló, de szórakoztató feldolgozás, amit legalább egyszer érdemes megnézni az 1940-es eredeti után), annak kevésbé ismert, csak félig-meddig hivatalos folytatása, a 2012-es Vérfarkas: A szörny köztünk van már nem vitte túlzásba a próbálkozást. A 19. századi faluban játszódó történetben nagymenő vérfarkas vadászok csapata próbál levadászni egy új típusú farkasembert, aki nem csak okosabb fajtársainál, de ha nem sietnek, képes lesz saját akarata szerint, a Hold fázisaitól függetlenül átalakulni. A film mindent megtesz, hogy történetét komolynak, szereplőit keménynek és menőnek mutassa, a fináléra még egy teljesen váratlan vámpír kontra vérfarkas csatát is bedob a keverékbe, ám a legjobb esetben is inkább megmosolyogtató hatást ér csak el az unalmas, vontatott jelenetek áradatában. Kicsit sem meglepő, hogy ezek után a Universal még kisköltségvetésű, direct-to-video formában sem folytatta a farkasemberes szériát.
Második világháborúban játszódó okkult horrorfilmekkel bőven találkozhattunk, ám kifejezetten farkasembereket szerepeltetőkkel talán még nem. Erre a hiányosságra a 2013-as keltezésű Iron Wolf lenne a gyógyír, de hatásait nézve inkább csak valami házilag előállított hashajtó főzet. Amatőr német produkcióban egy punk-rock banda visszatérő koncertjére kinézett elhagyatott épületben véletlenül kiszabadítják a náci tudósok által évtizedekre bezárt vérfarkast, amely hihetetlen olcsó és gazdaságos képsorok közepette kezdi levadászni a színészi játékot messziről sem ismerő fiatal hőseinket. Náci karszalagot viselő farkasemberünk alig-alig tűnik fel a szinte kizárólag egyetlen helyszínen játszódó cselekmény során. Biztosan szégyelli megmutatni magát, mivel maskarája egy alsós farsangi ünnepély során díjazott is lehetne, ámde egy horrorfilmben kifejezetten béna és röhejes.
Szennyverzum
A fentiek után jogosan tehetnétek fel a kérdést, hogy mi lehet rosszabb több tucatnyi félresikerült vámpíros, vérfarkasos, Frankenstein szörnyes filmnél? Segítünk – az, amikor ezeket a lényeket még inkább megkérdőjelezhető minőségű alkotásokban kombinálni is próbálják egymással. Ilyen próbálkozásokra ráadásul a Universal-széria vége óta elég gyakran sor került (bár az elég sokat elmond, hogy a legjobban sikerült eresztések mai napig az Abbott és Costello találkozik Frankensteinnel, az 1987-es Szörnycsapat, valamint nagyon erős jóindulattal a 2004-es Van Helsing). Az 1970-es Assignment Terrorban, mely a spanyol Paul Naschy vérfarkas szériájának harmadik felvonása egyben, lényegében megjelenik a Universal teljes élmezőnye (természetesen pont annyi változtatással megjelenésükben és nevükben, hogy az amerikai cég ügyvédei ne fenyegethessék a produkciót). Naschy vérfarkasát, Waldemar Daninsky grófot földönkívüliek gyűjtik be, majd támasztják fel az előző film során elszenvedett halálából, hogy szörnyseregük segítségével leigázhassák az emberi fajt. Waldemar azonban megmentői és társai ellen fordul, elpusztítja őket, majd aktuális szerelmének köszönhetően ismét álomra szenderül néhány ezüstgolyó formájú, pisztollyal bevitt altatótól. Az Assignment Terrorban, bár lett volna lehetőség, az alacsony költségvetés, a megnyirbált, összecsapottnak érződő forgatókönyv és az igen vegyes színészi játék (melynek szintjét csak emeli az olcsó angol szinkron) végül elegendő volt ahhoz, hogy a trash klasszikusainak sorába sodorják.
Jess Franco 1972-ben készült alkotásában viszont szinte már úgy dobálták egymásra a véletlenszerűen megkomponált jeleneteket, mintha eleve nem is lett volna forgatókönyv. A Drácula contra Frankenstein káoszba hajló története szerint a doktor beköltözik a halott Dracula kastélyába, és minimálisan maszkolt teremtményével embereket raboltat el, hogy aztán vérükkel feltámassza a grófot. Ez gyakorlatban úgy néz ki, hogy az egy üvegbúrában, denevér alakban elpusztult vámpírra óvatosan vörös folyadékot csepegtetnek, amíg majdnem bele nem fullad. Miután reanimálódott, újabb áldozatokat lékel meg, akiket a változatosság kedvéért már Frankenstein ördögi gépével keltenek életre. Ezt is csak azért, hogy húzzák az időt, amíg meg nem jelenik a színen a Draculát elintéző Dr. Jonathan Seward, egy béna vámpírfogú farkasemberrel az oldalán. Két klasszikus ikonunk egy oldalon áll, tehát a címben szereplő szituáció eleve hazugság, de a szívás közben véreres szeművé váló Drakula miért is lesz halálakor egyszer denevér, másszor pedig csontváz?! Ebben a kötélen belógatott bőregerekkel és rajzfilmekre emlékeztető zenei aláfestéssel operáló műben sajnos túl sok az efféle kérdés.
A klasszikus szörnyek összeeresztése azonban még manapság is népszerű ötlet – a Universal például már kétszer is nekifutott a Dark Universe névre keresztelt crossover univerzumnak (minden nekifutásra rosszabb eredményekkel), de hogy miért nem működtek ezek, ahhoz bőven elég egy jóval kisebb, 2015-ös produkciót szemügyre vennünk, a Frankenstein vs The Mummy-t, melyben az egyetemen oktató Dr. Frankenstein nemcsak szörnyét építgeti amolyan mellékprojektként, egy kolléganőjével is kavar, aki azonban egy elátkozott múmia célpontjává válik. A film legjobb pontja egyértelműen a két szörny összecsapása, míg a legrosszabbja gyakorlatilag minden, ami addig történik. Bár a karakterek szimpatikusak, és a költségvetéshez képest még a szörnyek is egészen jól festenek, a cselekmény iszonyatosan vontatott, és brutálisan komolyan próbálja magát venni a pofonegyszerű lényeghez és célkitűzéshez képest.
Ez pedig talán az igazi rákfenéje annak, miért járnak elenyésző sikerrel manapság a klasszikus szörnyek – az alkotók mintha az esetek többségében képtelenek lennének jól meghatározni, milyen hatást is akarnak elérni velük. Félelmetes, korszerű lényeket és hátborzongató történetet vagy inkább meglovagolni, hogy ezek a teremtmények mennyire ismertek, népszerek és mennyire látványosak lehetnek? Nem tartjuk kizártnak, hogy lesznek még jó, sőt akár klasszikussá váló Frankenstein-, Drakula-, Farkasember-, Múmia-adaptációk, viszont úgy egész biztosan nem születnek ilyenek, ha a fent felsorolt körülmények és mentalitás mellett készülnek, az ugyanis csak számunkra biztosít majd több anyagot.
[EXTRA] Vámpírvadászat
A rovatban igyekeztünk szigorúan Drakula emlékezetesebb trash pillanataira szorítkozni, ám vámpíros hulladékfilmből egészen döbbenetes mennyiség állt még a rendelkezésünkre. Uwe Boll munkásságáról ezúttal sem feledkezhetünk meg, a videojátékok világából átvett BloodRayne képében ugyanis mintha saját Underworldjét próbálta volna megalkotni, ám a hellyel-közzel még csak nézhető első rész után a folytatások már annyira feledhető és nézhetetlen darabok lettek, amelyek helyrehozhatatlan perceket vesznek el a nézők életéből. Hasonlóan fárasztó, mazochistáknak ajánlott filmek még: Jesus Christ: Vampire Hunter (nem hisszük, hogy a címen kívül túl sokat lenne érdemes írni róla), Robo Vampire (a kínai Godrey Ho mesterműve, melyben egy olcsó Terminator/Robotzsaru-koppintás küzd egy ősi vámpírral), Barely Legal Lesbian Vampires: The Curse of Ed Wood (egyúttal a valaha megírt legtrashebb filmcím díjának várományosa) és Vámpír angyalok (melyben a Lorenzo Lamas által alakított fővámpír teremtette vámpírlányok próbálják megtalálni a módját, hogy ismét emberré váljanak).
[EXTRA] Sötét univerzum, sötétebb kilátásokkal
A klasszikus szörnyek kapcsán megkerülhetetlen (egyúttal szívfacsaróan szomorú) tényező a Universal stúdió Dark Universe címre keresztelt szerencsétlenkedése, mellyel egy horrorfilmes-Marvel-univerzum formájában tervezik feltámasztani klasszikus szörnyeiket. A megvalósítás azonban nem áll valami jól. A 2014-es Ismeretlen Drakulának ugyan nem sok köze volt az eredeti karakterhez és hangulathoz, legalább egy viszonylag szórakoztató film lett, mely azonban nem ütötte meg a befektetők elvárásait, így a stáblista utáni jelenettel beharangozott Sötét Univerzum rögtön ment is vissza a tervezőasztalra. Onnan Tom Cruise 2017-es Múmiájával indult volna újra – olyan borzalmas minőség- és fogadtatásbeli eredményekkel, amelyekről talán jobb nem is beszélni. A hivatalos álláspont szerint a következő film (a jövő márciusban érkező Láthatatlan ember) másodjára is rebootolni fogja a szériát, viszont már meg sem próbál majd filmeken átívelő, Bosszúállókhoz hasonló franchise-t beindítani. Ezt a hozzáállást csak támogatni tudjuk, örülnénk, ha a Universal végre előbb egy minden szempontból minőségi darabot hozna össze a klasszikus szörnyeivel, az évekre betervezett franchise-terv helyett.
