(A Borzongás horrormagazin a lecsökkent olvasottság következtében sajnos határozatlan időre búcsút intett, a félig elkészült halloweeni különkiadás írásait azonban a PC Guru Online felületén mind elolvashatjátok ezekben a hetekben. Kövessétek a Borzongás cimkét!)
Ahány állatfaj él a Földön, minimum annyi fóbia született már az emberiség történelme során. Fóbia és undor között viszont óriási a különbség, az ugyanis még nem feltétlenül jelenti az előbbit, hogy valaki viszolyog a hüllőktől, rágcsálóktól vagy rovaroktól. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy évek óta gyanakvással vegyes nyugtalanság lesz úrrá rajtam, ha a közelemben meglátok egy kifejlett tyúkot vagy kakast. Tréfásan mindig csak annyit mondok, hogy azért tartok tőlük, mert miniatűr velociraptorokra hasonlítanak. Közben pedig ez zavarna a legkevésbé, ha nem lennének általában igénytelenek, primitívek, és végtelenül agresszívak. Valódi fóbiáról azonban szó sincs. Szemléltetésként: vannak ugyan élményeim agresszív kakastámadásokról, arról, hogy nem kevesebb mint tíz tyúk kerget engem meg a kiskutyánkat a házunk udvarán, és arról is, hogy megcsipkedték a lábujjaimat egy nyári délután, mikor a kertben olvastam. Mégis, meg merem érinteni a tyúkokat, ki merem venni alóluk a tojást, és ha kell, bemegyek a tyúkólba tápot szórni nekik, de ha nem muszáj, inkább egyiket sem teszem. Nem fóbia ez, csak egyszerűen undorodom tőlük.
Evolúciós rettegés
A freudiánus szemlélet szerint a különböző fóbiák hátterében az áll, hogy az alany az általános szorongás elleni védelmi mechanizmusokat túlzásba viszi. A szorongásunk okát igyekszünk elfojtani, félelmünket pedig kontrollálható, semleges tárgyakra, helyzetekre, vagy, ahogy látjuk, állatokra áttolni. Mivel bizonyos fóbiák sokkal gyakrabban fordulnak elő, mint mások – sötétségtől, magasságtól, állatoktól való félelem – könnyen lehet, hogy az emberiség egyszerűen evolúciós szempontból megtartott néhány ösztönös félelmet, mely egyeseknél eltorzul.
Tehát az undor önmagában még nem fóbia, csak egy kellemetlen körülményre született reakció, ha az ember szülei csirkéket tartanak a hátsó kertben. A fóbia ezzel szemben olyan irracionális, megmagyarázhatatlan eredetű szorongás félelmünk tárgyának közelében, említésekor vagy képmásának láttán, amit akkor is érzünk, ha egyébként ki tudjuk mondani hangosan: az állat, amitől rettegek, nem veszélyes. Bizonyos fajoknál, mint például a kutya, vagy egy-egy rovar, ez még némiképp érthető is, de egy nyúltól, békától vagy pillangótól félni még a legtoleránsabb, empatikusabb embereknél is nevetségesnek tűnhet. Pedig nem egy olyan személy él a Földön, aki nemcsak undort érez, hanem rosszul lesz, izzad, zihál, mi több, egyenesen pánikrohamot kap az általa nem kedvelt lény láttán. Az állatos horrorfilmek pedig ezt a zsigeri, sokszor megmagyarázhatatlan élményt nagyítják fel, vagy éppen teremtik meg.
Félelem festette vászon
Hiába készült el már 1913-ban a The Werewolf című némafilm és 1933-ban a King Kong, az állatos horror filmek igazi virágzása a negyvenes-ötvenes években kezdődött. Ekkor jelenik meg A farkasember (1941), a Macskaemberek (1942) és A fekete lagúna szörnye (1954), melyek közös metszéspontja, hogy főszereplői emberek, vagy emberszerű lények, akik leginkább mégis állati természetük miatt félelmetesek. Az emberből állattá váló, vagy emberszerű szörnyek archetípusai, mint a farkasember, a vámpír vagy Frankenstein szörnye tulajdonképpen ekkor születnek meg, csak a későbbi évtizedekhez képest még eltérő formában, hogy aztán újabb és újabb reneszánszukat éljék. Az ötvenes évek atomparanoiájára valamiért óriás állatokkal volt célszerű reagálni (atom = az állatok megnőnek), ezért a Themben (1954) óriáshangyák lepték el a filmvásznat, majd velük egy időben érkezett a szigetországba Godzilla, a Tarantula (1955) pedig óriáspókkal riogatta a közönséget. Utóbbi kicsit sem véletlen, elvégre az arachnophobia, azaz a pókoktól való félelem az egyik legelterjedtebb fóbia – melynek sok esetben van is némi alapja, hiszen számos halálos csípésű faj él a Földön, azonban évente így is „csak” maximum ötven ember esik halálos áldozatul a halálos kimenetelű pókcsípésnek. Megnyugtatásul egy érdekesség: a világ legveszélyesebb fajtája a tölcsérhátú pók, amelynek mérge 15 percen belül végez egy felnőtt emberrel, mégis, 1981, vagyis az ellenanyag kifejlesztése óta ez a faj már nem szedett halálos áldozatot.
Hitchcock 1963-as klasszikusában, a Madarakban a szárnyasok terrorizálják a szereplőket, az 1977-es Az állatok napjában pedig a különböző állatfajok már tömegesen támadnak az emberre, pontosan úgy, ahogy az 1976-os H.G Wells-adaptációban, a The Food of the Godsban. Utóbbi különösen nyomasztó számomra, hiszen nemcsak óriáspatkányok és darazsak, de emberi méretűre nőtt csirkék is tizedelik a lakosságot.
Túlzó démonizálás
A hetvenes-nyolcvanas években olyan, mai napig kikerülhetetlen klasszikusok készültek, mint a Cápa (1975), a Grizzly (1976), a Piranha (1978) vagy a Cujo (1983), melyeknek köszönhetően a cápákkal, medvékkel, pirájákkal és kutyákkal szembeni ellenérzések is a sokszorosukra nőttek, pedig azelőtt legfeljebb csak a sztereotípiák miatt volt némi viszolygás ezekkel az állatokkal szemben. A cápák például évi 100-150 embert támadnak meg, ennek húsz százalékát az ember provokálja ki, és mindössze 15 ér véget halálos kimenetellel. A pirájákról ezzel szemben többször is kiderült, hogy akár még egy medencében is lehet velük úszni, és ha rá is támadnak az emberre, legfeljebb apró sérüléseket okoznak, de csontig nem rágják le az illetőt. Nem utolsó sorban a bernáthegyi a filmben látott (egyébként pedig veszett, tehát nem teljesen beszámítható) Cujoval ellentétben pedig a földkerekség egyik legbékésebb jószága, bár az is igaz, hogy kutyatámadásban évente sok ezer ember hal meg, az ilyen esetek jó részét viszont az ember provokálja ki. A Cápa forgatókönyvírója, Peter Benchley így nyilatkozott évekkel a film elkészülte után: „Ma már nem tudnám úgy ábrázolni a cápákat, mint gonosz, értelem nélküli gyilkoló gépeket, amik hajókat és embereket támadnak meg. A Cápa frissített verziójában a cápa nem lehet gazember; úgy kell megírni, mint áldozatot, mivel a cápák világszerte inkább elnyomottak, mint elnyomók.”
Miután a nyolcvanas években az állatos horrorfilmek is elszaporodtak (az 1984-es Wild Beasts, avagy Belve Feroci például kifejezetten ajánlott, ahogy a ’80-as Alligator és a ’84-es Razorback is), egy évtizeddel később a ’93-as Jurassic Park lényegében kimaxolta az állatos horror műfaját, a ’97-es Anakonda érkezte után pedig megindult a műfaj erodálódása, és egymást érték a különböző, egyre olcsóbb és gagyibb pókos, kígyós, krokodilos, polipos, cápás, medvés, majmos filmek. Kicsivel később pedig elkezdtek megszaporodni a műfajt parodizáló darabok, mint A bárányok harapnak (2006) vagy a Zombeavers (2014), amely az állat- és zombihorrornak is egyaránt tükröt tart.
Állatfajok kihalóban
Jogosnak tűnhet ezután a kérdés, hogy mindez miért történhetett? Az ’50-estől a ’90-es évekig az állatos horror kereste a helyét a filmművészetben, ahogy láttuk, viszonylag kevés eredménnyel, a hetvenes-nyolcvanas éveket leszámítva ugyanis az állatok minden esetben valamilyen szimbólumként jelentek meg, míg pl. a Cujo bernáthegyije csak egyszerűen félelmetes volt, mivel a megszokottal ellentétes viselkedést tanúsított. A 2000-es években aztán valami megváltozott, mivel élesen külön lehetett választani a műfaj görbe tükör jellegű filmjeit, az önmagukat halálosan komolyan vevő daraboktól. Az elmúlt 10-15 évben megjelent valamiféle kettősség, köszönhetően egyrészt a kis költségvetésű, DVD-re szállított próbálkozások és a nagyformátumú, kifejezetten blockbusternek szánt darabok éles szétválaszthatóságának. Viszont akármelyik típust is nézzük, egyiknek sincsenek annál bonyolultabb és összetettebb állításai, minthogy a természet megzabolázhatatlan, ezért nem szabad vele újat húzni. A 2018-as évben ráadásul újabb reneszánszát élte a műfaj, gondoljunk csak a génmódosított gorillára (Rampage: Tombolás, 2018), a gyilkos vaddisznóra (Boar, 2018) vagy a tenger mélyén meglapuló őscápára (Meg: Az őscápa, 2018). Összességében pedig az is elmondható, hogy az állatos horror bár messziről indult és sok változáson esett át, végül óhatatlanul a trash műfaj egyik alzsánere lett. A fóbiák viszont változatlanul velünk maradtak.
