Valaki félni szeret, valaki pedig szeretni fél, ám bizonyos, hogy az érzés mindenki számára ismert, ám senki számára sem közömbös. Aki az előbbiek táborát erősíti, jöjjön és szálljon azon fénytelen szférák alá, ahol a félelem féktelenül vicsorgatja agyarait, aki viszont az utóbbiakét, nézzen valami más, békésebb olvasnivaló után.
A filmművészetnek több mint tizenhárom évtizeden átívelő utat kellett megtennie, hogy át tudja lépni a valóság és a képzelet mezsgyéjét, és ha úgy tartja, a legnagyobb realizmussal ültesse a nagyvászonra régen elmúlt királyok háborúit, a reánk fogát fenő világvégét, az elmúlt korok gyermekeit riogató rémhiedelmeket, vagy a képregények lapjait. Természetesen van különbség a filmgyártás és a filmművészet közt, és egyes, már a kezdetektől jelenlévő zsánerek – mint például a horror – csupán a 21. század beköszöntével lettek rá képesek, hogy magukkal hozzák saját műfajbéli reneszánszukat. Taglalhatnánk a megközelítések különbségeit, egyesével vehetnénk górcső alá a műfajokat, ám mi csak arra az egyre reflektálnánk, mely mind közül a legkötetlenebb, legmélyebb és legsokrétűbb: a horror.
„Rémálmok bazárja”
A horror, mint filmes műfaj, a mozgókép megjelenésének idején nem tartozott a nagyra tartott zsánerek közé, és mindez leginkább a mind rendezői, mind nézői félreértelmezések számlájára írandó. Manapság viszont nemcsak a keményvonalas horrorrajongók érdeklődését kelti fel egy-egy újonnan érkező darab. A film- és művészfesztiválok látogatói, valamint a nagyközönség tagjai is ugyanolyan érdeklődést tanúsítanak. Ezt az egyes alkotások kasszáknál aratott sikere és az elismerő kritikai és közönségfogadtatás tudja bizonyítani; gondoljunk csak a tavaly debütált Az: Második fejezetre vagy az Álom doktorra.
Huszonöt esztendővel az 1992-ben, Jonathan Demme által rendezett, öt Oscar-díjat nyert poszt-Hitchcock (azaz klasszikus horrorelemekkel felépített thriller-dráma) film, A bárányok hallgatnak óta más, hasonló beállítottságú darabok csak kisebbfajta elismeréseket tudtak besöpörni, azonban 2017-ben, a Jordan Peele keze munkáját bemutató misztikus horrorral, a Tűnj el!-el újfent megtörni látszott a jég. A szóban forgó cím negyedik ízig-vérig horrorfilmként kaparinthatta meg azt a bizonyos aranyszobrot – méghozzá a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriájában. A két produktum közt további két hasonló alkotás kapott még ilyen elismerést, a 2000-ben bemutatott Hatodik érzék, illetve a tíz esztendőre rá érkezett Fekete hattyú – azonban konkrétan vett értelemben egyik sem sorolható a horror kategóriába.
Dacára, hogy ez a filmes zsáner valósággal prosperál, az út újfent megnyílni látszik, hogy más, az alműfajokban megtalálható darabokat is presztízzsel vértezzenek fel, legyen szó egy már olajozottnak mondható klasszikusról, egy a még elég kitaposatlan ösvényen kóborló poszt-horrorról, esetleg a horror köntösébe öltöztetett művészfilmes vonal (ún. intelligens horror) képviselőjéről. Természetesen a vér még manapság sem válhat vízzé, a műfaji diszkriminancia pedig már a horror alapjainak megszületése óta változatlan. A központi szerepet pedig még mindig a hatáskeltés kimértségének és mértani pozícionáltságának mértéke és egyensúlya tudhatja magáénak, melyek az aktuális korszellem leggrandiózusabb félelmeinek kivetüléseiként járnak. És manapság mitől nem fél az emberiség?
Magának a félelemnek, mint jelenségnek pedig számos fajtája létezik – oly sok, hogy nemhogy regénybe, de egyenest próféciába foglalhatnánk összességet –, ám mielőtt tüzetesebben a horror, poszt-horror és ezek alágazatai/hibridjei torkának esnénk, nem árt tisztára mosni pár alappillért, mire a műfaj koncepcióját fektették.
A félelem definíciója
Összességében egy igen sokrétű és nehezen definiálható entitásról beszélünk, ám felsőbb, láthatóbb rétegeit hámozgatva két pólusa és még három arca van – szokták mondani. Az egyik pólus a külső, míg a másik a belső félelmet takarja, az arcok pedig a „félelema múlttól-t”, a „félelem a jelentől-t”, és a „félelem a jövőtől-t” foglalják magukba, melyek mellesleg lehetnek szociológiai vagy személyes jellegűek.
Az érzést minden esetben kizárólag egy testen kívülálló látszat okozza, melynél az ember túlélési motivációja csakis az adott jelenség elkerülésére ösztönöz. Ilyen lehet az arachnofóbia (pókoktól való félelem), a kuloulrofóbia (bohócoktól való félelem), terrorizmus, szélsőséges esetben paranoia. Emellett a félelem kapcsolatban áll még számos, kognitív érzelmi állapottal, mint például az aggodalom, rémület, szorongás, pánik vagy rettegés – en bloc valami felé irányuló bizalmatlanságról (ám nem minden esetben magas fokú érzetről) beszélünk. Ez lehet egy adaptív, korai figyelmeztető jelzés is, mi nem feltétlenül vált ki félelmet, csupán egy észlelést fokozó hatás, ami az emberi bizalmatlanságból ered és a potenciális veszélyforrás nagy ívű elkerülésre buzdít. Hasonlóképpen, ha valaki nem bízik egy régi, rozoga fahídban, ami egy mélyárkú szakadék felett himbálózik, s inkább más módot keres, hogy átjusson a túloldalra.
Többek közt azt is egyre több tény teszi bizonyítottá, hogy emberi létünk tudatállományába megannyi alapösztön közvetlenül és önkéntelenül ivódott bele az evolúció során, ezzel pedig számtalan félelmet kiváltó tényező látszik genetikai alapokon nyugodni. Ilyen a félelem a sötétségtől, mikor látásunk hanyatlani indul, az árnyak mögött pedig ragadozó állatok állhatnak lesben. Ennek nagyszerű ellentéte a lobogó tűz közelsége, mi nem csak a hidegtől, de a láthatatlanságba burkolózott ragadozóktól is óv.
Tény, hogy perdöntően tudományos argumentum egyelőre még nem született, hogy a félelem bizonyos típusai valóban örökíthetőek-e, azt azonban egyre több bizonyíték alá tudja támasztani, hogy az ősi, általunk nem feltétlenül megtapasztalt veszélyforrások valóban befolyással vannak alapműködésünkre. Jó pár évvel ezelőtt Judy DeLoache és Vanessa LoBue amerikai gyermekpszichológusok hároméves gyerekeken végeztek kísérleteket; elképzelésük tematikája az volt, hogy a gyermekek vajon mennyi idő alatt képesek felfedezni egy csokornyi hernyós, százlábús és kígyós kép között a csak kígyót ábrázoló darabokat – majd mindezt visszafele is megismételték. A végeredmény magáért beszél, ugyanis az alanyok a kísérlet első felében rendkívül gyorsan találták meg a kígyót, míg a második félben a reakció már kevésbé volt intenzív.
Később Maszataka Nobuo, japán kutató és csoportja tovább vitték DeLoache és LoBue elképzelését, és egy kis csavart is csempésztek a dologba. Az általuk megfigyelt alanyoknak virágok között kellett felfedezniük a csúszómászókat, azonban a kísérlethez nem minden esetben ugyanolyan képeket használtak. Az érintettek egy részével támadó pozíciót felvett kígyókat láttattak, míg a többiekkel nyugalmi állapotban láthatót. Előbbit így jóval gyorsabban észlelték, holott az agresszió jelei nem feltétlenül voltak látványosak. Ezen észrevételek mind a felnőtt, mind a 3-4 éves gyermekeknél jelentkeztek, annak ellenére is, hogy Maszataka a vizsgálat előkészítése során kifejezetten olyan gyerekeket keresett, akik még soha, semmilyen formában nem találkoztak kígyóval, kép, film vagy játék formájában sem.
A személyes, külső félelmektől való félelme(ke)t (pókok, tűz, magas helyek, egzisztenciális kilátástalanság, párkapcsolati pesszimizmus, halálfélelem) fokozhatja még a ”három arc”, azaz a „félelem a múlttól”, a „félelem a jelentől” és a „félelem a jövőtől”. Emellett mindez tapasztalható lehet nagyobb csoportban vagy akár szociális hálózatban is, ami még tömeghisztériává is alakulhat. Ilyen hatást kiváltó ok lehet a terrorizmus, nukleáris/klímakatasztrófa, vagy éppen a tudomány-propaganda.
Persze ahhoz nem szükségeltetnek az automatizáció korának ismeretei, hogy valaki megpróbálkozzon a félelem definiálásával. Az angol természettudós és az evolúciós elmélet kidolgozója, Charles Darwin már Az érzelmek kifejezéséről embernél és állatoknál c. művében megfogalmazta az ego ösztönhatás-ellenhatással kapcsolatos megfigyeléseit:
„A félelmet gyakran csodálkozás előzi meg, és hasonló is hozzá, hiszen mindkettő a látás és a hallás azonnali aktivizálásához vezet. Mindkét esetben a szem és a száj is szélesre nyitott, a szemöldökök pedig megemelkednek. A rémült ember először szoborként áll, mozdulatlanul és lélegzetvisszafojtva, vagy ösztönösen leguggol, mintha a menekülési lehetőséget mérné fel. A szív gyorsan és erőteljesen ver, úgy, hogy nekiütődik a bordáknak… Azt, hogy a bőr sokkal inkább az erős félelem hatása alatt áll, azon a csodálatos módon látjuk, hogy a veríték azonnal kiválik belőle… A szőrszálak a bőrön egyenesen állnak, és a felületi izmok reszketnek. A szív zavart mozgásával együtt a levegővétel felgyorsul. A nyálmirigyek hiányosan működnek, a száj kiszárad, és gyakran tátott és elnémult.”
Na, de vajon mi is a horror, és hogy jön ehhez a szociológiai leépülés, a terrorizmus vagy a tudomány-propaganda? Eme cikksorozatunk következő részében e kérdésre is megpróbálunk épkézláb választ szolgáltatni. Tartsatok akkor is velünk!
