(A Borzongás horrormagazin a lecsökkent olvasottság következtében sajnos határozatlan időre búcsút intett, a félig elkészült halloweeni különkiadás írásait azonban a PC Guru Online felületén mind elolvashatjátok ezekben a hetekben. Kövessétek a Borzongás cimkét!)
A horror mindig tükrözte a társadalom aktuális félelmeit, így tudott érvényes, aktuális maradni. Mégis, egy-egy korszak meghatározó műve által szükséges volt, hogy időről időre újjászülessen, és e cikk témájául is épp egy ilyen klasszikust választottam. Gondolatban a hatvanas évek Amerikájába utazunk vissza, amikor egymásnak feszült a Vietnamban harcoló katonák haza iránti kötelességtudata és a virággyermekek béke iránti vágya. A hideg józanság és a drogmámoros szeretet különleges elegyet hozott létre, aminek talaján olyan előadók lettek ikonok, mint Jim Morrison vagy John Lennon, de nyomukban feltűnt a baljós fenyegetés a szekták, merénylők és az egyre növekvő háborús áldozatok képében. Ebből a viharból nőtt ki a gonosz földi uralmát előrevetítő Rosemary gyermeke, majd az apokalipszist bemutató Az élőhalottak éjszakája. Ez a két mű újra feltette a térképre a horror műfaját, valamint szellemi és anyagi síkon megágyazott az első igazi blockbusternek, Az ördögűzőnek.
A továbbiakban elsősorban Ira Levin forradalmi regényével fogok foglalkozni, aki nem is sejtette, hogy bestsellerével micsoda lavinát indít el. Utólag azt nyilatkozta (ahogy az a legújabb magyar kiadás utószavában is olvasható), hogy ha tudta volna, mennyire erőre kap a sátánimádat a Rosemary gyermeke nyomán, sosem írja meg a történetet. Persze a fizetési csekk neki is jól esett, és nem keveset kaszált. A kötet először 1991-ben jelent meg hazánkban, akkor még Rosemary gyereket vár címmel, egyszerű puhatáblás zsebkönyvként, borítóján Mia Farrow filmjeleneteivel. Nekem ez a verzió van meg egy kirakodós könyvárustól, de érdemes beszerezni az újat: az Agave Könyvek 2014-ben újrázott Rosemary gyermeke címmel, karakteres, minimál grafikával, belül azonban kibővítve Chuck Palahniuk elő- és a szerző utószavával.
Levin regénye lineáris történet, amit mintha maga Rosemary mesélne el nekünk. Múltjába kizárólag annyi betekintést enged, ami feltétlen szükséges a karakterének megismeréséhez, de a többi szereplő csak a lapok jelenében létezik. Rosemary férje, Guy feltörekvő színész, aki mindent megtesz a sikerért, és szenved középszerű és pusztán alkalmi szerepeiben. Felesége ettől függetlenül imádattal csüng rajta, és alig várja, hogy szüljön neki egy kis Woodhouse-t, beteljesítve ezzel a női princípiumát. A cselekmény kezdetén lényegében igazi semmittevők, egy csoda folytán mégis lehetőséget kapnak arra, hogy a patinás Bramford-házban legyen az új otthonuk. Ugyan barátjuk, Hutch figyelmezteti őket az épület sötét múltjára (kannibálok, fekete mágusok, csupa átlagos dolog), de egy szerencsétlen baleset következtében kómába esik, és igazán nem tud belemenni a részletekbe. Hasonló baleset éri azt a fiatal színészt is, akit Guy helyett választottak meg főszereplőnek egy ígéretes darabba, így most mégis ő arathatja le a babérokat. A karrierje sínre került, így végre beleegyezik a gyerekvállalásba, de az sajnos nem pont olyan romantikus módon zajlik, ahogy azt neje elképzelte. Álmában megerőszakolja a nőt, akit közben kábult, hagymázas rémálmok gyötörnek szőrös fenevadakról és trottyos meztelen öregemberekről. Hm, azt ugye nem is említettem, hogy közben az öregek is beléptek az életükbe: Minnie és Roman Castevet, egy harsány idős házaspár a tapintatosság teljes hiányával taposott bele a hétköznapjaikba, Guy mégis egyre jobban rajong a társaságukért. Mikor megfogan a baba, a nyomasztó, beszűkült hétköznapokat felváltja Rosemary életében az állandósult fájdalom. Egyre jobban kívánja a nyers húst, a végén már nemcsak véresre sütve, hanem egyenesen a hűtőből falja. Hiába nyugtatja mindenki, hogy normális, amit átél, a folyamatos kín és az eluralkodó paranoia hatalmába keríti. Nyomozni kezd a ház és szomszédjai múltja után, de mire összeáll a kép, már túl közel van a szülés ahhoz, hogy menekülhessen.
Kislányom nemrég töltötte be az első életévét, így még bennem is élénken él, hogy testünk milyen furcsa érzések sorozatán megy keresztül a várandósság alatt. Ezek alapján nyugodtan értelmezném Rosemary viselkedését úgy, mint aki valamilyen pszichés betegség miatt felnagyítva éli át a változásokat, amikre aztán eltorzított érzelmi reakciókat ad, végül a magány mindezt csak felfokozza paranoiává. De más értelemben is lehozhatjuk a cselekményt a valós talajra: ha kivesszük az okkult vonalat, egy kőkemény családon belüli erőszak képe bontakozik ki a szemünk előtt. A naiv, vallásos neveltetésű vidéki lány felkerül a nagyvárosba, hozzámegy a nárcisztikus művészhez, aki otthon is elvárja a kiszolgálást és a rajongást. A család távol mind térben, mind érzelmileg, a hit elveszett valahol félúton, így anyagilag és szociálisan is egy erősen függő, aszimmetrikus kapcsolat alakul ki. A feleség megerőszakolása még csak nem is a tetőpontja ennek az elnyomásnak, sokkal inkább innen kezdenek egyre durvább irányba tartani a dolgok. Rosemary a legvégsőkben sem tud kiállni magáért, és kitörni a helyzetből, ezzel követve számos sorstársának az életútját. Úgy érzem, hogy fontosabb szimbólumok ezek, mint maga a boszorkányság és a démoni erők szerepeltetése, még ha végül is az adja a sava-borsát a történetnek.
Az az igazság, hogy nagyon nehéz külön kezelni a regényt és Roman Polanski adaptációját, annyira szervesen összeforrt a kettő, akárcsak Mia Farrow Vidal Sasson-frizurája Rosemary alakjával. Nem véletlenül lett popkulturális klasszikus, de a rendező életével való egybecsengése is ad hozzá egy kis extra adalékot. Polanski és gyönyörű felesége, Sharon Tate igazi partiarcok voltak, életük összefonódott a ’60-as évek ikonjaival. Tate egy ideig Jim Morrison osztálytársa volt, de házibulijaikon is sok híresség megfordult. Aztán ’69-ben, a Rosemary óriási sikere után két évvel a Manson-szekta lecsapott a Tate-Polanski villára, és többek mellett lemészárolta a 9 hónapos várandós Sharont. A rendező soha nem bírta kiheverni a veszteséget, de a tragédia kegyetlen véget vetett a virágszirmos hippikorszaknak is. A terjedelem szűkössége miatt nem mennék bele a bűntény részleteibe, de Manson, John Lennon, a Helter Skelter és végül Polanski sorsának furcsa kapcsolódásai megérnek egy utánaolvasást.
Ezek után természetes volt, hogy sokan inspirációként tekintenek egy ilyen sikeres és újító műre. 1971-ben jelent meg William Peter Blatty forgatókönyvíró regénye, Az ördögűző, melyből szintén hamar elkészült az adaptáció (1973, rendező: Willian Friedkin). Sajnos hazánkban csak egy 1989-es kiadása van, a fellelhető példányok jellemzően rongyosra olvasottak. Nem meglepő, hiszen a bennünk élő gonosz, az idegentől való zsigeri félelem megformálása és a szókimondó stílus miatt a mai napig olvastatja magát. Az Anti-Szentháromság harmadik darabja az Ómen (1976, rendező: Richard Donner), ami ismét egy gyermeket helyez a középpontba, szinte folytatást kínálva a Rosemarynek. Mindkét filmet több folytatás és prequel film követte, amik bár mérsékeltebb sikerrel futottak, de szégyenkezésre azért nincs okuk.
Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy hiába ennyire egymáshoz kapcsolódó a három mű, mindegyik tudott valami egyedit mutatni, miközben történeteiket zseniális formában dolgozták fel a mozivásznon. Számomra egyik sem vesztett a fényéből, bármikor szívesen nézem újra őket. A mai napig tucatjával készülnek a nyomukban járó okkult horrorok, de mégis sikerült megmaradniuk örök klasszikus etalonnak.
Ilyen lett volna a magazinban
