Kereken hatvan esztendővel ezelőtt egy alacsony költségvetésű amerikai horrorfilm sok néző számára bizonyult megrázó élménynek. Méghozzá szó szerint. A The Tingler (1959) rendező-producere, William Castle ugyanis több moziszékre is olyan szerkezetet rejtett, amely adott pillanatban – elsősorban a borzongató jelenetek alatt – enyhe áramütéssel rázta meg a helyet foglaló nézőt. A Percepto fantázianévre keresztelt szerkentyű nem az első s főleg nem az utolsó nézőcsalogató trükk, elmés fogás, úgynevezett gimmick volt, melynek segítségével Castle bevonzotta rémfilmjeire a közönséget. Megnevezett úriember voltaképpen a mozizás, a moziélmény „ősforrásaihoz” tért vissza: akár az ősmoziig, a Georges Méliès-féle trükkfilmekig és a Winsor McCay-féle „interaktív” animációkig is visszagombolyítható, ahogyan Castle teljesen nyílt önreflexióval és a közönség aktív részvételét is lehetővé tevő (sőt kikényszerítő) ötletekkel fokozta rémmeséi – önmagukban nem is mindig különösebben jelentékeny – élvezeti értékét. A Castle-mozik bája és népszerűsége éppen ebben a közvetlenségben rejlett, s olyan epizódot jelent a horrorfilm történetében, amely több okból is figyelmet érdemel.
A gimmick géniusza
William Castle (1914–1977) a színház bűvkörében ismerkedett meg a rémisztgetéssel: a Lugosi Béla főszereplésével bemutatott Drakula-előadás hatására hagyta ott a középiskolát és csatlakozott a színházhoz; maga Lugosi vette pártfogásába a később színpadi menedzserré avanzsáló fiatalembert. Castle majdani filmjei nemcsak (változó mértékű) színpadiasságukat, de a promóciós találékonyságot és a borzongatás iránti elkötelezettségüket is ennek az időszaknak köszönhetik. Castle az 1940-es években igazolt át a filmgyártáshoz; 1943 és 1957 között 39 filmet készített, kivétel nélkül B filmeket, majdnem mindegyiket a Columbia stúdiónak. E műfajilag igen változatos munkák között krimi és film noir éppúgy akad, mint western és kosztümös kalandfilm – ekkor úgy tűnt, Castle nyomtalanul tűnik el a hollywoodi filmipar forgatagában, mint a B filmek megbízható kisiparosa. A nagy fordulópont akkor következett be, amikor sokat kockáztatva – jelzálogot vett föl a házára – a rémisztgetésben tette le névjegyét, s Macabre című 1958-as független produkciójával lényegében föltalálta a nevéhez társított gimmick-alapú horrorfilmet, amely busásan jövedelmezett.
A Macabre-ral kezdődik William Castle 17 filmből álló „igazi” rendezői életműve, s 1965-ig egy-két kitérőt leszámítva a direktor a borzongatásra szakosodott műfajok bűvöletében alkotott – ez a pályaszakasz művészileg és anyagilag is Castle fénykorának bizonyult. A Macabre-t a hasonlóan sikeres, ugyancsak függetlenként készített Ház a Kísértet-hegyen követte (a szintén 1958-as mű az egyetlen Castle-film, amely bekerült a hazai DVD-forgalmazásba), majd a Columbiához visszatérve filmjeinek immár producere is lett, s nagyobb szabadságot élvezett, mint a stúdiónál töltött korábbi években.
Castle alacsony költségvetésű opuszait az exploitation-mozik között szokás említeni; alkotásai azonban nem öncélú erőszak vagy tabudöntögető érzékiség miatt tartoznak e filmcsoportba (efféle ízlésborzoló elemeket nem is tartalmaznak), hanem a filmektől elválaszthatatlan szenzációhajhász reklámstratégia okán. A Macabre-ra váltott mozijeggyel együtt járt a biztosítás, mely szerint, ha valaki ijedtében meghal a vetítés során, az örököse 1 000 dollárt kap. A Ház a Kísértet-hegyen vetítésein műanyag csontvázat lengettek meg a nézőtéren a közönség fölött – Castle ezt nevezte Emergónak. A The Tingler nemcsak a már említett Perceptóval vonta be a közönséget, hanem a filmben fölhangzó utasítással is, miszerint a nézőknek a moziteremben – akárcsak a filmbeli film publikumának – sikoltaniuk kell, ha kedves az életük. A 13 Ghosts (1960) vetítéséhez speciális papírszemüveg, az Illusion-O járt, melynek kék részével láthatatlanná, piros sávjával láthatóvá lehetett tenni az egyes jelenetekben szereplő szellemeket. A Homicidal (1961) a csúcspont előtt úgynevezett „félelemszünetet” (fright break) iktatott be, hogy aki nem meri megtekinteni a végkifejletet, távozhat a vetítésről s visszakapja a mozijegy árát – ehhez azonban a „gyáváknak fenntartott sarokban” (coward’s corner) kellett megjelenni; Castle tehát gondoskodott róla, hogy közönsége ne éljen vissza a lehetőséggel. A Mr. Sardonicus (1962) befejezése előtt maga Castle jelent meg a vásznon, megszakítva a filmet, hogy arra kérje a nézőket, döntsenek a címszereplő sorsáról: ez volt a szavazás a büntetésről (punishment poll). Ám Castle valójában csupán egyetlen befejezést forgatott le, természetesen azt, amelyben a gonosztevő megkapja méltó büntetését.
A rendező-producer filmjei előzetesében éppúgy feltűnt, mint bevezető képsoraiban, ahol megszólítja a nézőket; munkái premierjét személyes jelenlétével tette emlékezetesebbé. A Macabre bemutatóján koporsóból mászott ki; a Homicidal nézőit figyelmeztette, hogy ne mondják el senkinek a végkifejletet, különben vagy a barátaik – vagy maga Castle – megölik őket; a Strait-Jacket (1964)vetítésein pedig fejét balta alá hajtva pózolt. A későbbi Castle-filmek, amelyek nem is elsősorban a rémület élvezetére invitálták a közönséget, többnyire már nem éltek hasonlóan elhíresült extravagáns fogásokkal.
Fölvetődik a kérdés, hogy a promóciós bravúroktól s különösen az egykori vetítési szituációktól elvonatkoztatva mennyire működőképesek a William Castle-filmek, mennyire félelmetesek, vagy egyáltalán – élvezetesek? Stephen King gúnyolódva írja a Dans macabre hasábjain, hogy a Macabre után Castle-nek nem lett volna szabad rendeznie. Joe Jordan lelkesült monográfiája (Showmanship: The Cinema of William Castle) a teljes filmrendezői életmű alapos áttekintésével már-már meg nem értett zseniként méltatja az alkotót. Valószínűleg a két véglet között érdemes a Castle-filmekre tekinteni: adjuk át magunkat olykor nem is csekély élvezeti értéküknek, de ne lássunk beléjük (sokkal) többet, mint amennyit érdemes. A reklám iránti érzékkel ellentétben maguk a filmek legfeljebb középszerű rendezői kvalitásokról árulkodnak, a legtöbb Castle-film például sem a színészvezetés, sem a képépítkezés terén nem tesz hozzá semmi egyénit a klasszikus hollywoodi jelleghez. A Castle-filmek igazi érdemei akkor mutatkoznak meg, amikor a rendező (kevéssé megítélhető, mennyire szándékoltan) a komor borzongatás és az önparódiával kacérkodó előadásmód, az úgynevezett camp között egyensúlyoz. Legihletettebb pillanataiban William Castle, a showman olyan utazásra invitál, amely a vidámpark kísértetkastélyának bebarangolásához hasonlítható, ahol félelem és derültség, sikoly és kacagás egybemosódnak.
Sok siker, sok sikoly
Castle több értelemben is legszellemesebb alkotói szakasza az 1958-as Macabre-ral kezdődik és az 1965-ös I Saw What You Did-ig tart. A horrorral korábban nem próbálkozó Castle-t Henri-Georges Clouzot műve, az Ördöngösök 1955-ös francia rém-remeke vezette a műfajhoz: elhatározta, hogy olyan filmmel kínálja meg a publikumot, amelyben valakit (a Clouzot-filmhez hasonlóan egy szívbeteg karaktert) szó szerint halálra ijesztenek. A Castle-variáció zseniális hozzáadása „mindössze” annyi, hogy ezt a motívumot kiterjesztette a közönségre is – a félelembe persze senki sem halt bele a nézőtéren. A Macabre alighanem a legelavultabb Castle horror-jellegű filmjei között (bár esetében inkább thrillercselekményről beszélhetünk), jóllehet nemcsak a gimmickek megalapozása köthető hozzá, hanem olyan történetelemeké is, amelyek kifinomultabban térnek vissza a további munkákban.
Már itt megjelenik az ijesztgetéssel kapcsolatos obszesszió, amelyen – önreflexív módon – a filmek szereplői és a rendező-producer egyaránt osztoznak. A Macabre-hoz hasonlóan a Ház a Kísértet-hegyenben és a 13 Ghostsban az intrika rejtett része a félelemkeltésre alapozott gyilkosság, míg a Mr. Sardonicus rémalakja – testileg és lelkileg egyaránt – az arcát eltorzító sokkhatás „rabja”. A The Tingler egyenesen a félelem kutatásának és „fölhasználásának” szentelt film: orvosfigurája a félelem emberi szervezetre gyakorolt hatását vizsgálja, a feleséggyilkosságra vetemedő mozitulajdonost pedig házastársa rettegése segíti a bűntett elkövetésében. Ennek megfelelően a Castle-filmek előszeretettel élnek sokkeffektusokkal: a Macabre gyerekkoporsóba rejtett rémarcának megpillantása, a Ház a Kísértet-hegyen boszorkányszerű házvezetőnőjének váratlan megjelenése, a The Tingler lepedő alól fölemelkedő torzpofája, a 13 Ghosts esti sötétségből előlépő postása és Mr. Sardonicus arcának fölfedése egyaránt hatásukból máig sokat őrző momentumok. A sokkhatásokat a filmekben éppúgy, mint az egykori nézőtéren, sikolyözön honorálta: a Castle-filmek fogadtatásában mintha csak a Szörny Rt. jelmondatára („Sok sikert, sok sikolyt!”) ismerhetnénk rá. Sikoltozó figurákban nemcsak a cselekmény bővelkedik, olykor a filmeket fölvezető főcímet megelőzően vagy azt követően is láthatunk és/vagy hallhatunk eszelősen ordítozó figurákat (Ház a Kísértet-hegyen, The Tingler).
A Macabre a sírok, a temető, a csontvázak, a koporsók gótikus horrorból táplálkozó motívumaival is további Castle-filmeket vetít előre. Ezek az elemek a modern világban játszódó történetbe ágyazódnak a Ház a Kísértet-hegyen esetében, amely a szellemjárta ház örökzöld horrorhelyszínének ad egyéni ízt, a műfajlegendává váló Vincent Price által játszott házigazda kalauzolásával. Nemcsak a filmnek, hanem a Castle-életműnek is egyik csúcspontja az a jelenet, amelyben pincemélyi savból fölemelkedő csontváz támolyog a halálra rémült áldozat felé. A kísértetházhoz Castle később is visszatért. A 13 Ghosts családi fészkében a szereplők – akárcsak a film nézői – speciális szellemlátó szemüveggel láthatják másvilági lakótársaikat; az 1963-as The Old Dark House a rémségeket háttérbe szorítja a humor kedvéért, s mint Castle-nél annyiszor, valójában nem természetfeletti erő mozgatja a szálakat, hanem az emberi gonoszság (az alapul szolgáló regényt James Whale is megfilmesítette 1932-ben, az ő változatát a horrorkomédiák elfeledett klasszikusaként emlegetik – erről egyébként már volt szó a Borzongásban). De Castle bármennyire is szívesen használta a kísértetházak motívumát, filmjeiben érdekes módon a szellemek nem jelentenek valódi fenyegetést – pontosabban nem ők jelentik az igazi veszélyt. A Ház a Kísértet-hegyen és a 13 Ghosts egyaránt egy (vagy több) mellékszereplőt leplez le, mint összeesküvést szövő személyt, aki csak felhasználja a szellemjárta ház kellékeit. A Ház a Kísértet-hegyen befejezése mindazonáltal kétértelmű: rejtett zugaiban talán nincsenek is szellemek, de az is lehet, hogy két újabb kísértettel bővült a szellemkollekció… A 13 Ghosts-ban viszont a szellemek kezdettől fogva valóban jelen vannak, sőt végül ők mentik meg a család legifjabb tagját. A kései Castle-filmek közé tartozó The Spirit is Willing (1967) tengerparti házikójában is szellemek mocorognak: a 19. században szerelemféltésből elkövetett gyilkosság áldozatai még kísértetként is folyton civakodnak – máskülönben nem veszedelmesek.
Castle a klasszikus gótikus horrorhoz a Mr. Sardonicusszal került legközelebb. Az 1890-es években játszódó, egy képzeletbeli kelet-európai országba vezető filmben Sardonicus báró angol kezelőorvosa segítségével próbál megszabadulni az arcát végletesen eltorzító grimasztól – alakja Az operaház fantomja és A nevető ember freak-figuráit idézi. A kivilágított ablakaival koponyára emlékeztető kastély, a deformált szolga, a piócákkal végzett kínzás és a rothadó holttestet rejtegető lelakatolt szoba a gótikus rémtörténetek kedvelt motívumaival dúsítják Castle egyik legjobb filmjét.
A Castle-horrorok legkülönösebb darabja és sok szempontból leginkább előremutató filmje kétségkívül a The Tingler. Már alapszituációja is egyszerre hajmeresztő és – mondjuk ki, – mosolyfakasztó: a Vincent Price által megformált orvos arra a következtetésre jut, hogy a félelem hatására az emberben parazitaszerű lény jelenik meg, ami kizárólag sikoltással ártalmatlanítható, máskülönben eltöri a félelembe dermedt ember gerincét. A Tingler, vagyis „bizsergető” névre keresztelt lény kézzelfogható példányát szerzi meg a doktor, miután félelmében meghal a mozitulajdonos néma – azaz sikoltani nem képes – felesége. A százlábúra hasonlító Tingler veszélyt jelent mindenkire, aki kapcsolatba kerül vele, legyen az az orvos vagy éppen a némafilmet vetítő mozi közönsége.
Castle bravúrosan idézi meg és gondolja tovább az Ördöngösöket, amely először avatta horrorisztikus helyszínné a fürdőszobát: a The Tingler lidércnyomásos jelenetében a fekete-fehér képsorokban színek jelennek meg, hogy a vérrel teli kád valóban vörös legyen. Egyszerű, de zseniális technikai megoldás, hogy színesben forgatták a jelenetet, s a véren kívül minden látványelemet fehérre, szürkére és feketére sminkeltek vagy festettek. A The Tingler egyúttal előre is mutat: az ember testében kifejlődő és érzelmi állapotából táplálkozó élősdi ötletében egyenesen a David Cronenberg-féle testhorror – a Paraziták vagy a Porontyok – előképét köszönthetjük.
A zuhany és a kés
Horrorfilmjei mellett William Castle kivette részét az Alfred Hitchcock Psychója által inspirált, horrorisztikus hatásokkal dúsított lélektani thrillerből is. A Homicidal szemrebbenés nélkül variálja a Psycho főbb témáit, különös tekintettel a nemi identitásában bizonytalan, kettős személyiséggel megvert bűnelkövető alakjára, valamint a hirtelen kirobbanó erőszak képsoraira. A baltás gyilkosságokkal riogató Strait-Jacket a Psycho alapját képező regény írója, Robert Bloch forgatókönyvéből készült. A Night Walker (1964) visszalép ugyan a műfaj ódivatúbb témáihoz (az álomfejtéshez), a Castle-pszichothrillereket záró I Saw What You Did viszont minden idők egyik legfrappánsabb zuhanyjelenet-megidézését tartalmazza, amely egyszerre másolja és fordítja ki az eredeti szituációt. Itt a pszichopata férj a zuhany alatt végez a feleségével – csakhogy a véres tett elkövetése közben nem az asszony zuhanyozik!
A pszichothriller-csokor után William Castle munkái egyre nagyobb iránytévesztésről és elbizonytalanodásról tanúskodnak. Ezt megelőlegezték fénykorának olyan különc komédiái, mint a Zotz! (1962) és a 13 Frightened Girls! (1963) – előbbiben egy nyelvészprofesszor ősi medál segítségével, utóbbiban az amerikai nagykövet tizenéves lánya száll szembe a szovjet, illetve a kínai kommunistákkal –, ezek a filmek azonban még képesek a szórakoztatásra. A Let’s Kill Uncle (1966) humortalan és feszültségmentes thrillerkomédiája, az 1967-es The Spirit is Willing szellemtelen kísértetvígjátéka és a Project X (1968) zavaros sci-fije mind élvezhetetlen melléfogások – ebből a kései periódusból csak a Macabre és a Mr. Sardonicus sötét témáit fekete komédiába olvasztó The Busy Body (1967) emelkedik ki.
némafilmnek tekinthető, csigalassú tempóban vánszorgó Shanks a „reanimálódó” holttestekkel voltaképpen a zombifilmek motívumait helyezi álomszerű fénytörésbe – művészi kudarc ugyan, de a provokatív és figyelemre érdemes kudarcok közé tartozik.
Nem véletlen viszont, hogy William Castle alakját sokkal inkább a Ház a Kísértet-hegyen, a The Tingler, a Mr. Sardonicus vagy éppen a Strait-Jacket című filmeknek köszönhetően tartjuk becsben.
Hitchcock vs. Castle
A rendező, aki filmjei előzetesében feltűnik, kiszól a nézőkhöz, jellegzetes sziluettje mérföldekről fölismerhető és a borzongatás a specialitása – erről a leírásról nem is annyira William Castle, mint inkább Alfred Hitchcock juthat eszünkbe. Hitchcock és Castle nem csak riválisok voltak – inspirálták is egymást. Míg Hitchcock a televíziós sorozatával építette föl jellegzetes „brand”-jét, addig ezt Castle a mozifilmjeivel tette meg, s ezt a stratégiát vette át Hitchcock, amikor alacsony költségvetésű, horrorelemeket tartalmazó thrillerét mutatta be – a Psychóval saját pályáján múlta fölül Castle-t. Az ötvenes évek végén Castle-t a „sokk mestereként” emlegették, a hatvanas évek derekán készült thrillerei után már „a suspense mestereként” reklámozták alakját – Hitchcockot bár mindig is a „suspense utolérhetetlen mestereként” magasztalták, pályája vége felé sokkmesterként ismerték. „From the Master of Shock! A Shocking Masterpiece!” – hirdette a Téboly szlogenje.
Castle és Crawford
Castle legnagyobb feltűnést keltett thrillere a Strait-Jacket volt, melynek sikerét a hollywoodi legenda, Joan Crawford garantálta. A klasszikus Hollywod egyik legnagyobb színésznője alakította az eszelős asszonyt, aki baltával mészárolja le hűtlen férjét és annak szeretőjét, majd húszévnyi idegklinikai kezelés után hazatér, s megpróbálja lányával újraépíteni a kapcsolatát. Az egyre sokasodó, baltával lefejezett áldozatok azonban azt sejtetik, hogy az asszony terápiája nem egészen volt sikeres… Joan Crawfordot Robert Aldrich 1962-es filmje, a Mi történt Baby Jane-nel? „terelte” a thriller és a horror felé, s még egy William Castle-thrillerben, az I Saw What You Did-ben szerepelt. Crawford és Castle ugyanabban a hónapban halt meg: 1977 májusában. A Viszály: Bette és Joan című 2017-es sorozat 6. epizódja idézte föl a Strait-Jacket díszbemutatóját – Castle-t a rendezőért rajongó, de rá csöppet sem hasonlító John Waters alakította.
Rosemary gyermeke
William Castle legismertebb s a műfajra legnagyobb hatást gyakorolt horrorfilmje a Rosemary gyermeke (1968). Ezt a filmet azonban nem rendezőként, hanem producerként jegyezte. Castle mindenkinél gyorsabban csapott le még a megjelenés előtt Ira Levin soron következő bestseller-gyanús regényének jogaira (ehhez ismét jelzálogot vett föl a házára), s úgy gondolta, eljött az ő ideje: végre valódi A-kategóriás filmet rendezhet. A Paramount stúdió azonban nem engedte át neki a rendezői széket. Robert Evans stúdióvezető ragaszkodott ahhoz, hogy a feltörekvő ifjú lengyel emigráns, Roman Polanski rendezze meg a filmet – Polanski pedig elkészítette angliai mesterműve, az Iszonyat méltó tengerentúli párdarabját. Castle-nek szánta Polanski az ördögimádó szülész-nőgyógyász, dr. Saperstein szerepét, Castle azonban (hasonlóan néhány saját filmjéhez) csak cameo-szerepben tűnik föl: ő az a férfi, akit a doktorral tévesztünk össze, amikor a telefonfülkében rettegő Mia Farrow mögé áll.
Castle rajongói
William Castle gimmick-alapú horrorjainak számos prominens rajongója tisztelgett a showman-rendező előtt. Robert Zemeckis, akinek a Vissza a jövőbe-trilógiáért lehetünk mindörökké hálásak, a Dark Castle Entertainment produkciós cég társalapítójaként két Castle-film ezredforduló környéki groteszk remake-je, a Ház a kísértet hegyen (1999) és a 13 kísértet (2001) elkészítésében vett részt. A horror műfajához kezdettől fogva szorosan kötődő, a Piranhával és az Üvöltéssel induló Joe Dante nosztalgikus filmmel idézte meg a rendező alakját: az 1993-as Matinéban John Goodman formálja meg a Lawrence Woolsey nevű direktort, aki – Castle-hoz hasonlóan – személyesen vezényli le hangyaemberes sci-fi horrorja premierjét, s Castle valamennyi főbb gimmickje (a lebegő csontváztól a berregő moziszékig) szóba kerül. Még a Castle védjegyének számító méretes szivar sem hiányzik Goodman szájából.
