Tovább lavírozunk a műfaj ködlepte misztériumaiban, és útjára indítjuk Tükröm-tükröm, mondd meg nékem című sorozatunkat, amit egy horrornak konkrétan nem nevezhető zsánerre, a rémmesékre alapozunk. Ha mindig is érdekelt, hogy milyen elemekből épülnek fel a mesék, honnan indultak és hogyan hozhatók összhangba a borzongással, nem utolsó sorban pedig, hogy hogyan néz ki mindez az irodalomban és a filmvásznon, akkor minderre keresve sem találnál jobb helyet.
Lehet, ez csak a mi paranoiánk, de ezt most kezdjük a bevett szokássá lett módon; hol volt, hol nem volt, volt a világon egy nagy ország, abban egy város, abban a városban egy páratlan tehetséggel megáldott filmrendező, akinek nem egyszer és nem is kétszer sikerült letaglózó ütést mérnie a kritikusokra és a nagyközönségre. Sőt, egyszer még a kortárs irodalom horror királyát, Stephen Kinget is sikerült halálra rémítenie. Nem más, mint az Oscar-díjas mexikói filmrendező, producer és forgatókönyvíró, Guillermo del Toro körül forog a szó.
Noha del Toro napjaink egyik legmegosztóbb filmesei közé sorolható, olyan produktumok léptek ki fantazmagóriájából, mint az Ördöggerinc, A faun labirintusa, a Bíborhegy vagy éppen A víz érintése. Emellett ültetett a vászonra képregényeket a két Hellboy-film és a Penge 2 képében, és még olyan alkotásokban is közreműködött, mint a Hobbit-trilógia, a Csizmás, a kandúr vagy Az öt legenda.
Elnézve a rendező filmográfiáját, egy jól kivehető alakot ölt kényszerérzete; hogy időről-időre visszatérjen ahhoz a csodálattelt, ám mégis szívszorító zsánerhez, ami az egyik pillanatban még a gyermekkori mesekönyvek déjá vu-t előidéző mozzanataival csillogtatja meg a nézők szemét, a másikban pedig már a borzongás vérfagyasztó hidegével cirógatja végig egész testüket.
Jóllehet, hogy „a horror anatómiája” c. sorozatunkban már szó esett arról, hogy a horror miként tud szinkronba lépni rokonműfajaival, ámde más, egymástól idegen műfajok (esetben a varázsmesék) miként tudnak ugyanígy tenni a horrorral?
Hol volt, hol nem
Az irodalom és a filmipar egyaránt rohamos változásokon esik át, legfőbb esszenciáik illékonyak, s szinte évtizedenként újraformálódnak. Ellenben a tündérporba áztatott mesékkel, melyeknek szerkezete már a kezdetektől egytípusú, és csupán a strukturális mesemozzanatok, na, meg a mesei funkciók és a kezdő és záró formulák változnak.
A mesei funkciót a filmek és más irodalmi műfajok esetében a karakterek formájában megelevenedő szimbolikus narratíva teszi ki, ezzel ellentétben a kezdő és záró formulák sokkal inkább a műfaj egyediségét képzik. A kezdő formulák olyan toposzok, melyek feketén-fehéren a néző/olvasó tudtára adják, hogy a világ, melybe épp belépni kíván, a hétköznapoktól alapjaiban tér el. Ilyen az „üveghegyeken is túl” vagy akár az „élt egyszer egy földbe vájt üregben egy hobbit” kezdés. Amellett, hogy ezeknek a toposzoknak a célja a mesehangulat megalapozása, a nézők/olvasók tértől és időtől való elszakításaként is szolgálnak. Az elv egyik főbb motívuma, hogy a múlt nincs elvágva a jelentől s a jelen pontosan annak a múltnak a közvetlen folytatását képzi – ahogyan a messzeség is a mi világunk egy távolabbi pontját, ahová elméletiekben akár mi magunk is eljuthatunk. A mesék gyökerei abban térnek el a regéktől és mítoszokétól, hogy azok a számunkra már elméletileg sem elérhető múltról mesélnek. A másik főbb megkülönböztetési aspektus, hogy a mese a hétköznapi világ felől közelíti meg a fantasztikumot, ahová csak különleges alkalmakkor és csakis rövid időre lehet belépni. Tehát, míg a mitikus korok embere a mítoszok közepében, élete minden percét a ”szent” hatása alatt élte, addig a későbbi (jelen) korok embere már csak különleges alkalmakkor, mesék formájában találkozhat azokkal a megszentelt világokkal.
Ezt az entitást ma a szakrális kommunikáció kifejezéssel szokás emlegetni, mivel a fantasztikummal való találkozás akkor még életszükségletként járt azt a célt szolgálva, hogy rásegítsen az emberi élet értelmének, jelentőségének való felkutatására.
Az olyasfajta regék és mítoszok, mint például a Héliosz tüzét ellopó Prométheusz vagy a Fafnír sárkányt legyőző Szigurd, mind magukban hordozzák a tanulságbemutatás esztétikumát, ám ezek a históriák olyan kezdő formulákat használnak, melyek nem emberközeli szemszögből mutatják be narratíváikat. Ezzel szemben állnak a mesék, ahol a bevezetés, a befejezés és a köztes út közé fogott implicit valós célja, hogy kialakítsa, kiaknázza az időtlen és helytálló időintervallumokat. A mesék induló mozzanatait jól ismert (expozíció nélküli, in medias resszel induló) helyzetek teszik ki. Ilyen például a szegénység, a betegség, a balszerencse átka, majd a mesei szüzsé a hős – általában 10-12 állomásból álló – útját helyezi reflektorfénybe. Az alapszituáció és az ”indító irodalmi eszköz” függ a mese műfajától és műnemétől, ami alapjaiban lehet egyszerű tanító mese, adoma, esztétikailag komplexebb esetekben – bármivel keverhető – fantasy regény.
Az objektumi alapszituáció és a szüzsé hajlatában helyezkedik el egy bizonyos okozati egység, amiben olyasvalamire derül fény, ami átmenet nélkül kovácsolja át az alaptörténeti csontszerkezetet. Ez a hirtelen bekövetkező szerkezeti változás az idődimenziók közti, az ”örök jelen”-ből a fantasztikumba való átlépésként funkcionál, ahol ténylegesen kezdetét veszi a különféle élethelyzeteken átívelő hős útja. Jó példa lehet erre az Ahogy a friss hús szereti a sót, vagy az ennek megfelelő, a magyar népmese klasszisait képező, Benedek Elek-féle A só című tanmese. Itt egy egyszerű „mondjad, hogy szeretsz?” kérdéssel indul útnak az alap csontszerkezeti ”deformálódás”, a csoda pedig egyszerű emberi cselekedetekben megy végbe.
Ennek kicsit ”szentesítettebb” változata a Grimm testvérek Mária gyermeke című írása, ahol a rossz sorsú favágó magának Szűz Máriának adja át lányát, hogy ha ő már képtelen, legalább a szent biztosítson számára egy jobb életet. Részletekbe menő narratívával is felvértezett alkotások közül pedig J.R.R. Tolkien A Gyűrűk Urájának azok az ilyen kulcsfontosságú pillanatai sorolhatók ide, mikor Bilbó az ujjára húzza a Hatalom Gyűrűjét, és az unokaöccse (és a hobbitok) szeme láttára válik láthatatlanná szülinapi beszéde közben, majd az ezt fokozó momentum, amikor az egyszerű megyei életet élő Frodót először felvilágosítja, majd útnak indítja a Szürke mágus. A műnek egyébként több ilyen fokozó momentuma is akad, a legjelentősebb ilyen, mikor Frodó a brí-i Pajkos Póni Fogadóban az ujjára ejti a varázsgyűrűt s maga is megízleli a természetfelettit.
A hős kalandos útja során gyors változások figyelhetőek meg, strukturális felépítésük tekintetében pedig hét főbb (tanító) mese-mozzanatot követhetünk nyomon.
- A harmónia állandó megbomlása, fenntartása folytonos küzdelmet igényel.
- Bármilyen kényelmes is az otthon melege, az ember legfőbb dolga, hogy neki vágjon a világnak, s ha a sűrű erdőben is, de megtalálja saját útját.
- Az képes elérni a célját, aki hajlandó megismerkedni a természet mozgásával való kapcsolatteremtés módjaival.
- Az út csupa testi és mentális erőpróbák egyvelege.
- Az igaz jó végül mindig diadalmaskodik, az igazán rossz pedig előbb-utóbb szörnyű véget ér.
- A győzelem sosem lehet teljes, mindig áldozatokat követel.
- Kitartó munkával az út mindenki számára nyitott, hogy meglelje saját boldogságát.
Ezek a szerkezet különböző pontjain megjelenő mozzanatok az üzenetek végtelen (és éppen aktuális) sokaságát teszik lehetővé.
A záróformulák a klasszikus mesei értelemben mindig a hosszú és eseménydús út utáni, a hétköznapi valóságba való visszalépést segítik elő. Ilyen formula a „még ma is élnek, ha meg nem haltak!”, vagy az „itt a vége, tedd a jégre, majd elcsúszik valamerre!” jellegűbefejezések.
del Torót emlegettük?
Del Toro munkássága azon oknál fogva tölt be kultikus státuszt a kortárs mozgókép-iparban, hogy munkái a legkevésbé sem hasonlíthatóak össze a modern horrorral és az alzsánereiben megtalálható koncepciókkal. Sokkal inkább viszonyban állnak a régi idők tündérmeséivel – csak épp kendőzetlen formában. Végtére a nagy meseszövők, a Grimm testvérek meséit sem csillámmal tarkított történetek ihlették, és Andersen sem egy az egyben mód mesekönyvbe, esetleg vászonra adaptálható szerkezetben írta műveit (de erről majd a későbbiekben).
A rendezőtől már megszokhattuk, hogy a saját kútfőből előrángatott alkotásai a varázsmesék és a rémtörténetek összeszerelmesítésével születnek. Történetei felfoghatók egyfajta felnövéstörténetekként is, amik tele vannak korunk saját eszméivel, és ahol nem mindig a boldog befejezés vezet a valódi boldogsághoz. Doktrínái egytől egyig zongoráznak a társadalmi szatírák szubkontrái és ötvonalasai között, játszadozik a belső félelmekkel, és olykor szebb, olykor pedig rútabb maszkokat húz a félelem arcaira, s teszi mindezt a mesemozzanatok alkalmazásával, gyümölcsöztetésével. Ha a rémmese filmes érájának képzeletbeli nagymesteri díját valakinek átadhatnánk, akkor az egyöntetűen Guillermo del Toro lenne.
Most itt a vége, fuss el véle, de azért ne annyira messzire, mert hamarosan jövünk a folytatással, ahol a rémmesék nyomába eredünk. Új cikksorozatunk elkövetkezendő részeiben szót ejtünk a klasszikus tündérmesék eredetéről, bepillantunk a kifejezetten vászonra készített meseadaptációk működési elvének/elveinek kulisszái mögé, és górcső alá vesszük a (leginkább del Toro-féle) rémmese-újragondolásokat. Tartsatok velünk!
