Régóta tartom magam filmrajongónak, és számtalan klasszikus, nagyköltségvetésű, vagy éppen B (sőt, néha ZS) kategóriás alkotással a hátam mögött azt kell mondanom, hogy felettébb ritkán fordul elő, amikor tudatosul bennünk, hogy egy filmtörténeti pillanatnak vagyunk a szemtanúi. Márpedig pontosan ezt éreztem 1996-ban, amikor szülővárosom mozijában megtekintettem a Heat című, nálunk Szemtől szemben néven futó filmet. Igen, arról az ominózus beszélgetésről beszélek Vincent Hanna és Neil McCauley között. Ott ülsz a sötét teremben, és a kor két legnagyobb színésze eléri azt, amire csak ők képesek: gyakorlatilag megáll az idő, téren és időn kívülivé válnak a mondataik, gesztusaik, a jelenlétük szinte tapintható. Zseniális, utánozhatatlan, megkerülhetetlen – a mai napig jó érzéssel gondolok vissza arra a pillanatra. Ezt pedig a két titánnak, Al Pacinónak és Robert De Nirónak köszönhettem, melyek közül utóbbi épp ma ünnepli születésnapját, ami tökéletes apropója tekintélyes karrierje rövid áttekintésének.
Robert Anthony De Niro 1943. augusztus 17-én született New York City Greenwhich Village városrészében. Édesanyja – Virginia Admiral – festőművész volt, édesapja – Robert – festészettel és szobrászattal foglalkozott, valamint verseket is írt. Szülei válását követően – ekkor a kis Robert csupán hároméves volt – az anyja gondozásába került, de azért apja sem tűnt el az életéből. Akkoriban egyébként meglehetősen szégyenlős volt, mégis rendkívüli érdeklődést mutatott a színészet iránt. Első szerepét 10 éves korában, egy iskolai előadáson játszotta el, rá osztották ugyanis az oroszlán szerepét az Óz, a csodák csodája című darabban. Tinédzser évei meglehetősen zavarosak voltak, mivel iskola helyett inkább a környékbeli barátaival csavargott az utcákon. Ennek köszönhetően két intézményből is eltanácsolták, végül 16 évesen indult el véglegesen a világot jelentő deszkákon – először Stella Adler majd később Lee Strasberg színiiskolájában végzett kurzusokat. A következő években off-Broadway darabokban és televíziós reklámokban vállalt szerepeket, az igazi kiugrást viszont Brian De Palma 1963-ban készített, ám végül csak 1969-ben bemutatott alkotása, a The Wedding Party jelentette a fiatal színésznek, bár debütáló filmje technikailag az 1965-ös francia filmdráma, a Three Rooms in Manhattan volt. Első főszerepét szintén De Palma egyik filmjében, az 1968-as Üdvözletekben (Greetings) játszhatta el, amiben Jon Rubin karakterét öltötte magára.
Az igazán meghatározó időszakot kétségkívül a ’70-es évek jelentették De Niro számára. 1973-ban egy haldokló baseballjátékost alakított a Bang the Drum Slowly című moziban, amiért megkapta a New York-i Filmkritikusok Szövetségének díját, majd következett az igazi közönségsiker, vagyis a Martin Scorsese-vel készített első közös munkája, az Aljas utcák (Mean Streets), és vele „Johnny Boy” karaktere. Ami pedig ezután történt, az már maga a filmtörténelem. 1974-ben, A keresztapa (The Godfather) második részében nyújtott alakításáért hazavihette a legjobb férfi mellékszereplőnek járó Oscar-díjat. Ez az eset egyébként a mai napig igazi kuriózumnak számít, hiszen ugyanazon karakter (Vito Corleone) megformálásáért két színész is megkapta az Akadémia elismerését – Marlon Brando ’73-ban, De Niro pedig ’75-ben. A ’70-es évek második felét pedig olyan zseniális alakításai jellemezték, mint Travis Bickle a Taxisofőr (Taxi Driver) című klasszikusban, vagy épp Michael Vronsky a Szarvasvadászban (The Deer Hunter).
Az 1980-ban bemutatott Dühöngő bika (Raging Bull) főszerepéért aztán megkapta a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar-díjat, de szerepelt továbbá Sergio Leone ’84-es gengszterfilmjében a Volt egyszer egy Amerikában (Once Upon a Time in America) és Terry Gilliam Brazil című filmjében is. Még a Scorsese-vel kialakult baráti viszony sem gátolta meg abban, hogy nemet mondjon a rendező kérésére, és elvállalja Krisztus utolsó megkísértése (The Last Temptation of Christ) címszerepét – ezt végül William Dafoe játszotta el zseniálisan. Helyette magát az Ördögöt alakította Alan Parker 1987-es Angyalszív (Angel Heart) nevet viselő thrillerében – ez az egyik kedvenc alakításom a színésztől.
Ünnepeltünk pedig a ’90-es években sem panaszkodhatott, mivel rögtön az elején érkezett egy újabb Scorsese darab, tehát egy újabb kultikus gengszterfilm – igen, kitaláltátok, ez volt az 1990-ben debütált Nagymenők (Goodfellas). A mindenki által jól ismert klasszikust még ugyanabban az évben egy mély dráma követte az Ébredésekben (Awakenings) ráadásul a nem kevésbé nagyszerű Robin Williams oldalán láthattuk viszont. Később játszott pszichopata gyilkost a ’92-es Cape Fear – A rettegés fokában, vagy épp holtak testrészeiből megalkotott rémséget a Kenneth Branagh által rendezett Frankensteinben. Ekkor jelentek meg olyan, mára már klasszikusnak számító filmjei, mint a bevezetőben említett Szemtől szemben vagy éppen a Casino, de szerepelt Tarantino Jackie Brownjában és egy ’99-es maffia film-komédiában, a Csak egy kis pánikban (Analyze This) is – érdekes tény, de ez utóbbi volt a színész legjövedelmezőbb filmje.
A 2000-es években talán egyfajta hanyatlás is megfigyelhető volt a művész karrierjében, de ez leginkább a középszerű vígjátékoknak tudható be. Egy biztos: Robert De Niro a mai napig aktív filmes, és korunk egyik legnagyobb színésze, olyan, akinek munkásságát csak elismerni lehet. Nem is tehetünk mást, csupán annyit, hogy megköszönjük neki a számtalan élményt. Boldog Születésnapot Kívánunk a Legendának!
Képek forrása: IMDb
