Előre szólok, ez egy szubjektív megemlékezés lesz, valószínűleg másmilyen nem is tudna lenni. Ennek miértjére, ha lehet, a cikk végén szeretnék kitérni, először tegyük meg a kötelező köröket.
Egy úr az űrből
A legendás művész Chicagóban született, anyja, Laura korábban modellkedéssel foglalkozott, míg apja, Robert a Ford Motor Companynél volt vezető beosztásban. Érdekes tény, hogy anyai ükapja, Anselm J. McLaurin szenátorként, később pedig Mississippi állam kormányzójaként is tevékenykedett. A michigani Bloomfield Hillsben nevelkedett, ám miután Robert elvesztette az állását, sokat költöztek. Ez idő alatt a csendes Robin, egy pergő humorú és népszerű sráccá vált, köszönhetően a drámacsoportos szerepléseinek. A középiskolát már Kaliforniában fejezte be, ezt követően rövid ideig politológiát tanult, ám 1973-ban azon kevesek közé került (szám szerint 20-an voltak), akik a Juilliard Schoolban folytathatták tanulmányaikat. Ráadásul ő adta a Haladó Programba bekerültek felét, a másik delikvens egy bizonyos Christopher Reeve nevű kezdő Superman-palánta volt, akivel – tekintve, hogy sok olyan közös órájuk volt, amin csak ők ketten vettek részt – elég hamar összebarátkoztak. Később aztán, amikor Christopher a hírhedt lovasbalesete után a kórházban feküdt, Robin egy nap berontott hozzá műtősruhában, és orosz akcentussal üvöltözte, hogy ő egy proktológus, és meg akarja vizsgálni Supermant. Christopher állítása szerint a baleset óta akkor nevetett először, és rögtön tudta, hogy minden rendbe fog jönni (bár ebben sajnos tévedett). És ha már szóba került az akcentus: a Juilliardon, nyelvjárások szakon nem tudtak neki olyan dialektust mutatni, amit ne tanult volna meg csípőből.
A kép forrása: Vanity Fair
A ’70-es évek kezdetén főként improvizációival és stand-up előadásokkal lépett fel. Az egyik ilyenje volt Mork karaktere, aki annyira sikeresnek bizonyult, hogy ’78-ban saját sorozatot kapott Egy úr az űrből címmel, mely egészen ’82-ig futott. Az első nagyvásznas szerepére 1980-ig kellett várnia, ez volt a Popeye címszerepe, mely ugyan nem váltotta meg a világot, de arra tökéletesen megfelelt, hogy hősünk bekerüljön a hollywoodi vérkeringésbe, így majd minden évben sikerült egy-egy filmet tető alá hoznia – néha még többet is. Az első igazán jelentős filmje a Jó reggelt, Vietnam! volt, amiért megkapta élete első Golden Globe-díját és első Oscar-jelölését. Két évre rá pedig már jött is a Holt költők társasága (és vele a második Oscar-jelölés), ez viszont már hozott számára Golden Globe-szobrot. Mindenképpen említésre méltó az Ébredések című ’90-es darab, melyben egy encephalitis lethargicában szenvedő beteg (Robert De Niro) orvosaként igyekszik elérni annak gyógyulását. Egy igazi elfeledett gyöngyszem, nem is értem, hogy miért nem kapott egyetlen komolyabb díjat sem. ’91-ben érlezett a következő nagy dobás, A halászkirály legendája, mely ismételten „csak” jelölést ért, de legalább összejött vele még egy Golden Globe. A legnagyobb siker végül 1997-ben érte, amikor is a Good Will Huntingnak köszönhetően sikerült begyűjtenie élete egyetlen Oscar-szobrocskáját – igaz, legjobb férfi mellékszereplőként, és nem pedig főszereplőként, mint a korábbi jelölések esetében. Robin filmes karrierjének hátralevő része többnyire meglehetősen alulértékelt: hol szakmánál, hol a közönségnél, hol pedig mindkettőnél langyos fogadtatásban részesültek a későbbi munkái – bár az Éjszaka a múzeumban-trilógia egész szépen teljesített. Ettől függetlenül ezen életszakaszában is készített kifejezetten jó filmeket, gondolhatunk itt a Csodás álmok jönnek című opuszra vagy a Sötétkamrára, hogy csak kettőt említsek a sorból.
A kép forrása: Google Play
A filmezés mellett pályája során végig folytatta stand-up-os karrierjét, olyan eset is volt, hogy egy előadására harminc perc alatt elkelt az összes jegy. Jelentősek továbbá a szinkronos munkái, elég csak az Aladdin Dzsinijére gondolni (ami újabb Golden Globe-ot ért neki) vagy a Táncoló talpak Luklász-Ramón párosát említeni. 2011-ben debütált a Broadway-n Rajiv Joseph Bengal Tiger at the Baghdad Zoo című darabjában, de játszott Samuel Beckett Godot-ra várva című művében is, méghozzá Steve Martinnal az oldalán. Mindemellett három zenei albumot is kiadott élete során, muzsikált Bobby McFerrinnel, sőt, szerepelt a Don't Worry, Be Happy videóklipjében is. És ha már a zenélésnél tartunk: a Moszkva a Hudson partján (szintén elfeledett gyöngyszem) forgatása alatt megtanult szaxofonozni is (meg gyorstalpalón oroszul).
A kép forrása: Cinema from the Spectrum
Ember a talpán
Robin magánélete olyannak tekinthető, mint amilyennek az egyszeri külső szemlélő láthatta őt magát: harsánynak és zűrösnek. Háromszor nősült, ám az első kettő elég zajos véget ért. Valerie Velarditól (1978-1988) azután kényszerült elválni, hogy kiderült, viszonyt folytatott egy pincérnővel, aki beperelte, amiért herpesz szimplex-szel fertőzte meg. Az ügyet végül peren kívül rendezték. Egyébként magából a házasságból egy fiú született. 1989-től 2008-ig tartott a Marsha Garces-korszak, egy lány- és egy fiúgyermekük született, végül kibékíthetetlen ellentét lett a válás oka. 2011-től haláláig pedig Susan Schneider házastársa volt. Marshára visszatérve, együtt hozták létre a Windfall Alapítványt, mely különböző jótékonysági célok elérésére szervez adománygyűjtéseket. Emellett Robin a 2010-es canterbury földrengés után az éppen futó turnéjának összes bevételét az újjáépítésre adományozta. Hogy valami Guruhoz passzolót is megosszak veletek: nagy videójátékos hírében is állt, a Spore-ral való közönség előtti bohóckodása után az általa kreált lény Williams' Snorter-ként lett ismert. Villámkérdés pacsiért: Vajon lánya miért kapta a Zelda nevet?
A kép forrása: Slash Film
Magánélete talán legrumlisabb részét az egészségi állapota körüli hírek tették ki, mivel a ’70-es-’80-as években kokainfüggőséggel küzdött. Végül sikerült lejönnie a szerről, saját állítása szerint, első fiának (Zachary) születése, valamint jóbarátja és „tettestársa” John Belushi halála adta meg hozzá a végső lökést. 2006-ban saját akaratából rehabilitációs klinikába vonult – mint később kiderült, inni kezdett, és óvintézkedésként döntött így. 2009-ben szívbetegség miatt kés alá kényszerült, szerencsére a műtét sikeres volt. 2014. augusztus 11-én viszont a személyi asszisztense az övére felakasztva talált rá. Idegenkezűséget nem állapítottak meg, és sem alkoholt, sem drogot nem találtak a szervezetében. Később megtudhattuk, hogy anyagi problémái voltak, a kaliforniai birtokát már két éve árulta. Susan 2015-ben elámondta, hogy korai stádiumú Parkinson-kórral küzdött, a boncolás pedig Lewy-testes demenciát is megállapított nála. Ezek bármelyike és összessége is sarkallhatta a végzetes tettre. Mindezek ellenére az utolsó pillanatig dolgozott, halálának évében négy filmben is szerepelt, és három posztumusz filmjéből egy (Megtehetek bármit) már csak 2015-ben jelenhetett meg.
A kép forrása: Forbes
„Kapitány, kapitányom!”
Azt hiszem, ideje rátérnem a cikk személyes részéhez. Van egy olyan szokásom, hogy az általam igazán nagyra becsült embereket előszeretettel nevezem „Mester”-nek (japánok esetében „Sensei”-nek) a haláluk után. Kicsit úgy működik ez, mint az egyháznál a szentté avatás, bár spirituális mivolta nincs neki, és nagyon indokolt esetben élő személyeknél is alkalmazom. Ha megengeditek, innentől használnám is a „mester” titulust. Nos, hogy végre ki is vezessem a dolgot valamerre, Robin mester az én gyermekkori hősöm. Persze szerettem/szeretem én Bud Spencert és az oldschool akciófilmek nagyjait is, de ő volt az, akitől szinte minden filméjből tanultam valami fontosat, például, hogy mi mindenre lehet képes egy apa a gyermekeiért, vagy hogy ragaszkodni kell az álmainkhoz, még ha az az életünkbe is kerül (jár a keksz, ha ráismersz, melyik filmekre gondoltam).
Egy gondolat azért még kikívánkozik belőlem, Robin mesterről ugyanis két történet szokott eszembe jutni. Az egyik a vicc a depressziós pasasról, akit az orvos elküld a cirkuszba, hátha a bohóctól felvidul. Végül azonban kiderül, hogy szerencsétlen páciens maga a bohóc. A másik Karinthy Frigyes Cirkusz című novellája. A mű arról szól, hogy egy hegedűművész csak úgy adhatja elő saját szerzeményét a cirkuszba, ha előtte mindenféle tárgyakból egy hatalmas tornyot épít maga alá, és úgy játssza el. A mutatvány sikerül, ám a közönség nem a csodálatos melódia miatt ámuldozik, hanem azon, hogy az egész egy ingadozó építmény tetején zajlik.
Úgy gondolom, valami hasonló történt Robin mesterrel is. A világ rettentő gyorsan a „vicces fickó” skatulyába zárta, amiből aztán egész pályafutása alatt hiába próbált kitörni. Úgy járt, mint a Kispál és a Borz a Csinibaba megjelenése idején: letették az asztalra addigi fennállásuk legjobb lemezét, mégis mindenki a Kicsit szomorkást akarta hallani tőlük. Ezek után nem csoda, hogy függőségekkel kezelték, vagy hogy gyakorlatilag folyamatosan depresszióval küzdött – talán Sam Neill idevágó nyilatkozata is érthetőbb ebben a megvilágításban. Elnézést, amiért ilyen bő lére eresztettem, és köszönöm, hogy végigolvastad! Robin mester, még mindig hiányzol, de örökké emlékezni fogunk rád!
