Az X-Men-filmek sztárja természetesen nem csöppent bele egyből a hollywoodi fősodorba, hiszen első kisebb filmes szerepére egészen 1991-ig kellett várnia – na de kezdjük az elején, ahogy azt illik. Az ünnepelt 1966. augusztus 14-én született az ohiói Clevelandben, a liverpooli angol bevándorló, Judith Ann és az afroamerikai Jerome Jesse Berry gyermekeként. Nevét ötéves korában változtatták meg Halle Maria Berryre, méghozzá a Halle’s Department Store-nak köszönhetően, ami egy helyi nevezetesség volt Clevelandben. Szülei négyéves korában váltak el, onnantól pedig az édesanyja nevelte – a nővérével, Heidi Berry-Hendersonnal együtt. Bántalmazó apjától olyan szinten elhidegült az évek során, hogy 1992-ben azt nyilatkozta, fogalma sincs, él-e még egyáltalán. Berry végül az Ohio állambeli Oakwoodban nőtt fel, és már a Bedford High Schoolban sikert sikerre halmozott, hiszen amellett, hogy kitűnő tanuló volt, pompomlányként is bizonyított, szerkesztője volt az iskolai újságnak, és még a bálkirálynő címet is elnyerte. A dicső ’80-as években pedig már a szépségversenyeken is felettébb otthonosan mozgott – 1985-ben a Miss Teen All American, 1986-ban pedig a Miss Ohio USA szalagot viselte büszkén. Ugyanebben az évben, a Miss USA interjú (amelyre egyébként a legmagasabb pontszámot kapta a zsűritől) keretében mesélt először arról, hogy a szórakoztatóipar és a média világában képzeli el a jövőjét, tehát a céltudatosság már fiatalkorában is az erősségei közé tartozott. Az első szárnypróbálgatások viszont még várattak magukra.
A kép forrása: InStyle
1989-ben egészen New Yorkig repítették a színészi ambíciói, a Nagy Alma azonban hamar megmutatta neki, hogy hiába klisé, bizony minden kezdet nehéz: a költözés után relatíve hamar elfogyott a kezdőtőkéje, így rövid ideig egy hajléktalanszállón kellett meghúznia magát. Év végére aztán javult a helyzete, olyannyira, hogy még egy szerepet is kapott, ő lett ugyanis Emily Franklin a Living Dolls című, egyébként meglehetősen rövid életű sorozatban. Ha másra nem, arra mindenképp jó volt a Ki a főnök? spinoffja, hogy kiderült, a színésznőnek 1-es típusú cukorbetegsége van. A sorozat kaszája után végül Los Angeles-be költözött, ahol nem is kellett olyan sokat várnia a nagyvásznon való debütálásra, mivel kapott egy kisebb szerepet a Spike Lee által rendezett Dzsungellázban. 1992-ben pedig már az addigra eléggé jól ismert Eddie Murphy oldalán láthattuk a Bumerángban, elmondható tehát, hogy relatíve hamar reflektorfénybe került a hollywoodi álomgyár színpadán. Bár az 1994-es A Flintstone család nem igazán volt a legjobb ajánlólevél (Briant Levan mozija 38 ponton áll Metacritic-en), a rá egy évre érkező Bármi áron (Losing Isaiah) során már a drámai oldalát is megcsillogtatta a fiáért küzdő egykori drogfüggő szerepében. Még az ezredforduló előtt sikerült elérnie a nagy áttörést, az 1999-ben debütált Fekete csillagban (Introducing Dorothy Dandridge) nyújtott alakításáért ugyanis Emmy- és Golden Globe-díjjal jutalmazta a szakma – nem mellesleg a szívügye volt az életrajzi dráma, így társproducerként is részt vett a munkálatokban.
A kép forrása: Letterboxd
A világsiker azonban csak 2000-től kezdődően érte utol igazán, köszönhetően a Bryan Singer rendezte X-Men – A kívülállóknak, amelyben Ciklont alakította teljes erőbedobással. A szó szerint viharos karakter aztán olyannyira eggyé vált a színésznővel, hogy három folytatásban (X-Men 2, X-Men: Az ellenállás vége, X-Men: Az eljövendő múlt napjai) is „varázsolt” néhány sötét felleget. A 2001-es Kardhal (Swordfish) nem a minősége miatt lett sikeres, hanem mert Berry – némi vonakodás után – bevállalta élete első topless jelenetét. A pletykák szerint végül azért adta be a derekát, mert a Warner Bros. 500 000 dollárral megtoldotta a gázsiját, ám a színésznő szerint ez csupán kitaláció – cserébe remek reklámfogásnak bizonyult. Ez az esztendő viszont nem a szóban forgó snitt miatt jelentett fordulópontot a születésnapos életében, elvihette ugyanis a legjobb színésznőnek járó Oscar-díjat a Szörnyek keringőjében (Monster’s Ball) látott kiemelkedő játékáért. Az elismerés egyébként azért is történelmi jelentőségűnek mondható, mert Halle Berry volt az első afroamerikai nő, aki átvehette a szobrocskát, ezzel pedig egy új fejezet kezdődött a díjátadó – és úgy az egész filmipar – történetében. 2002-ben sem volt megállás, hiszen Pierce Brosnan mellett láthattuk a Halj meg máskor! című James Bond-filmben, a méltán híres tengerparti jelenet miatt pedig ő lett az egyik legismertebb „Bond-lány” a több évtizedes múlttal rendelkező széria történetében. Az Oscar-díja miatt nagyobb hangsúlyt kapott a karaktere az imént említett X-Men 2-ben, 2003-ban pedig a horror/thriller műfajban is szerencsét próbált, bár a Mathieu Kassovitz által jegyzett Gothika sem kritikailag, sem pedig pénzügyileg nem lett túl sikeres. Cserébe viszont örök emlék maradt neki a forgatás (bár nem a jó értelemben), Robert Downey Jr. ugyanis úgy megcsavarta a karját az egyik jelenet forgatása során, hogy az végül eltört, a munkálatok pedig nyolc hétig leálltak.
A kép forrása: Giant Freakin Robot
Ha 2001 jelentette számára az abszolút csúcspontot, akkor a 2004-es esztendő tekinthető a mélységnek, ennek okát pedig minden bizonnyal még az is jól tudja, aki egy kő alatt töltötte azokat az időket. Természetesen arról a Macskanő nevet viselő borzadványról van szó, amit máig minden idők egyik legrosszabb filmjének tartanak (a szuperhősmozik között pedig egyértelműen a gödör alján úszkál), és amiért átvehette a hírhedt Arany Málna-díjat. És bizony át is vette, méghozzá személyesen, amire máig elég ritkán volt példa. Tovább tetézte a díjátadó abszurditását, hogy az Oscar-szobrocskájával a kezében lépett fel a színpadra, majd ezt mondta: „Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer itt leszek, és átvehetem az Arany Málna-díjat. Na, nem mintha ez lett volna a terv, mindenesetre köszönöm! Amikor gyerek voltam, anyám mindig azt mondta, hogy ha nem tudsz jó vesztes lenni, akkor kizárt, hogy jó győztes váljon belőled.”
A kép forrása: Polygon
Az azóta eltelt időben Berry egyaránt volt már a magasban és a mélyben, a nagyvászon mellett pedig a kisképernyőn is szerepelt párszor. Bár a 2005-ös Robotok során csak a hangját hallhattuk, a 2007-ben napvilágot látott A tűz martalékában már ismét megmutathatta a tehetségét Benicio Del Toro oldalán – cserébe a Sötét hullám (2012) és az „annyira rossz, hogy az már jó” kategóriába sorolható Movie 43: Botrányfilm (2013) finoman szólva is mellényúlásnak bizonyult. Nem úgy a Lana- és Lilly Wachowski által rendezett Felhőatlasz, amelyben számos (az IMDb szerint hat) szerepet kellett elsajátítania – természetesen egyik esetben sem vallott kudarcot. A hívás című thrillerért aztán újfent kapott egy Arany Málna-jelölést (ezt szerencsére nem sikerült díjra váltania), ahogy a két évadot megélt A létezés határa (Extant) sem aratott osztatlan sikert a sci-fi kedvelők körében, viszont a John Wick 3. részében már kiválóan asszisztált Keanu Reeves meneküléséhez. Eddigi utolsó filmjei (Megsebezve, Moonfall) ugyan meglehetősen közepesre sikeredtek (bár ez egyik esetben sem rajta múlott), de Matt Charman (Kémek hídja, Francia szvit, A végső hadművelet) rendezői debütálása, a The Mothership talán képes lesz visszarepíteni a csúcsra – vagy legalább annak közelébe. Mindenesetre boldog 57. születésnapot kívánunk neki, és reméljük, hogy bezsebel még néhány elismerést a karrierje során!
