Évértékelő és hol maradnak a legrosszabbak?
Mint mindig, ezúttal is azokról a játékokról lesz, amikkel 2020-ban játszottam, és nem konkrétan azokról, amik 2020-ban jöttek ki. Mert olyannal egyel sem játszottam, az egyetlen kivétel, az előző évhez hasonlóan, egy régebbi játék újrakiadása volt.
Tehát a 2020-as évem nem épp a leggyümölcsözőbb volt videojátékok szempontjából, amit talán az érzékeltet is, hogy 3 hónapja nem írtam a blogba semmit, vagy, hogy alig voltak bejegyzések ebben az évben. Ennek több oka van. Az egyik az, hogy most már dolgozok. Az előző években még csak egyetemi éveimet tapostam, de mostmár kiléptem a munka világába, ahol kevesebb a szabadideje az embernek. Főleg a 2019-es évemhez képest, ahol az utolsó egyetemi évem kifejezetten sok szabadidőt hagyott nekem, még a szakdolgozatom megírása mellett is. Összességében igazból nem vagyok elégedetlen vagy épp lesújtott a 2020-as évem miatt, mert igazából nem egy hosszabb játékot sikerült kivégeznem. Ami viszont a másik nagy probléma, a hosszú játékok nem nagyon kedveznek a blogolásnak. Mert ha egy teljes hónapot töltök egy 80+ órás játékkal, amiről meg aztán nem nagyon van mondanivalóm, akkor itt bizony pangás van. (Összesen több mint 200 órát töltöttem a Total War: Warhammer első és második részével ebben az éveben, nagyobb részt októbertől kezdve, amely mellett pedig a Clannad vizuális regényébe tettem vagy 90 órát, és talán már látszik, hogy miért nem írtam ebbe a blogba majd 3 hónapja.) A harmadik nagy okom pedig mindenki kedvenc 2020-as témája, a koronavírus. Sajnos a covidhelyzet (nagyon finoman fogalmazva) igen kellemetlenül érintette a munkahelyemet, ami helyenként sajnos túlórát eredményezett. Ez persze szabadidő és energia szempontjából kegyetlenül leszívott. Mivel pedig még mindig nincsen vége, ezért igazából a 2021-es évre sincsenek optimista meglátásaim a blogtevékenységem kapcsán. Attól függően hogyan alakulnak a dolgok, ez a vírushelyzet még legalább egyszer nagyon vissza fog ütni nekem.
Letudva viszont a kötelező kört a 2020-as év negativitásával térjünk inkább át a pozitívabb dolgokra. Ahogy említettem, munka mellett sem kellett hanyagolnom a videojátékokat, és igazából (a covidhelyzet okozta komplikációkat leszámítva) nem voltam elégedetlen azzal az idővel, amit a játszásra tudtam fordítani. Ráadásul egyetlen kifejezetten rossz játékkal sem játszottam idén, ami miatt is igazából nincsen nekik külön lista. Továbbá a viszonylag kevés játék miatt ebben az évben csak Top 5-ös listát állítottam. Gondolkoztam Top 7-be vagy 8-ba, de végül inkább a futottak még kategóriában beszélek a maradékról.
Akkor kezdjünk is bele.
A futottak még
Kezdjük rendhagyóan és a listára már fel nem fértek előtt beszéljünk az egyetlen olyan játékról, ami az a „legrosszabbak” listájára került volna fel. Legend of Grimrock. Nem is egy kifejezetten rossz játék, se nem utáltam, se nem csalódtam, sőt gyakran még élveztem is. Viszont nagyon nem nekem találták ki. Ez a dungeon crawling szinte nulla szotri mellett nagyon gyorsan kifújta magát nálam. Az meg, hogy az utolsó centiig végigpucoljam az egyensémára épülő folyosókat titkos kapcsolók után kajtatva nagyon gyorsan unalmassá vált. Nem volt ínyemre a pixelvadászat. Elismerem, hogy egyébként egész jó játék, ha van ízlésed hozzá, de nekem a rövid játékidő ellenére is hónapokig tartott végigvinnem. Annak ellenére is, hogy különösebben nem szenvedtem vele.
Akkor a tényleges futottak még a legjobbak kategóriájában.
Assassin’s Creed: Syndicate. Ugyan a sztori teljesen semmilyen volt, míg a főszereplők a popcornnal még valamennyire szórakoztató kategória. A játékmenet viszont teljesen megvett. A főküldetések kifejezetten szórakoztatóak és a megannyi mellékes tevékenység meglepően színvonalas. Én voltam a legjobban meglepődve, amikor a szokásosan ikonokkal borított térkép nagy részét kipucoltam. Annál is inkább, mivel az utóbbi években eléggé kiégtem az AC sorozatból.
Omensight. Anno még 2018-ban játszottam és írtam a Stories: Path of Destinies játékról, amelyet pont akkor osztogattak ingyen abból a célból, hogy reklámot csináljanak a fejlesztők következő játékához, az Omensighthoz. Abban az írásban elmondtam, hogy a Stories egy kifejezetten egyedi és érdekes sztorikoncepcióra fektette le az alapjait, amit sajnos eléggé lehúzott a játékmenet sekélyes és monoton mivolta. Ezt azért hozom fel, mert ha játszottál a Stores-el, akkor rögtön egyértelművé válik, hogy az Omensight annak a játéknak a kvázi szellemi örököse. Annak pedig szinte minden hibáját javították játékmeneti szempontból. A sztori, az időutazgatás ellenére, sokkal fokuszáltabb és maga a cselekmény is sokkal érdekfeszítőbb. Egyszerű, de nagyszerű.
Katana ZERO: Egy oldalnézetes 2D akciójáték, stílusos pixelgrafikával, megkapó hangulattal, szórakoztató játékmenettel, és lebilincselő történettel. A játékmenet során te és ellenfeleid is egy ütésből meghalnak, de amíg nekik lőfegyvereik vannak, neked csak a katanád marad... Meg egy sor speciális mozdulat, ami feléd billentheti a mérleget, főleg az időlassítós képességed. Inkább puzzle mint tiszta reflexjáték, ahol igazából ki kell tervelned, hogy kit, hogyan, milyen sorrendben és milyen módszerekkel lehet a leghatékonyabban kiiktatni, hogy elérd a pálya végét. Az egyetlen kellemetlenebb része, amikor nagyon elszabadul a nehézég, és ténylegesen szükség van a villámreflexekre és a pixelprecizitásra. Igazán viszont a sztori miatt igazán szórakoztató az egész, ami a megszokott cyberpunk összeesküvésektől terhes cselekményét kifejezetten emberi pillanatokkal töri meg, és amit a főhősünk elmeállapotának le és fölépülése tesz igazán emlékezetessé.
Akkor viszont a tényleges toplista:
5.Halo (Master Chief Collection)
Méghozzá az első, a második, a harmadik és a negyedik rész (most a két spin-off részt kihagytam). Ezer évvel ezelőtt kezdődött, amikor még az Xbox 360-on játszottam a Halo 3, az ODST és a Reach játékokkal. Imádtam őket, de az FPS programok kontrollerrel való játszásától egy életre elment a kedvem. Azóta arról álmodoztam, hogy egy nap majd egérrel és billentyűzettel a kezemben térhessek vissza ehhez a szériához. Márpedig a Master Chief Collection PC-s megjelenése valóra váltotta ezt az álmot. Én voltam a legjobban meglepve, hogy mennyire szórakoztatóak tudnak lenni a Halo játékok, annak ellenére pedig, hogy már elvileg játszottam is néhányukkal. Egyszerűen csak hatalmas felüdülés valamivel fantasztikusabb környezetben és fegyverekkel fantasztikusabb ellenfelekre puffogtatni. Legalábbis ahhoz az alap military shooter élményhez képest, amit az utóbbi évtizedben az unalomig toltam biztosan. Egyszerűen csak hatalmas élmény volt végigmenni ezen a sorozaton.
4. Phoenix Wright: Ace Attorney
A trilógia első része legalábbis. Talán a legszórakoztatóbb játék, amivel idén játszottam. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy ez ilyen jó lesz. Van egy pillanat, amikor egyszer csak elragad tárgyalótermi dráma, és egyszerűen lehetetlen nem élvezni minden egyes percét. Nem mondom, nem én voltam a legjobb detektív, nem mindig sikerült elkapnom a játék logikájának fonalát. Viszont amikor igen, amikor felgyorsul az a bizonyos zene, te pedig megfordítod az egész tárgyalás menetét, az valami leírhatatlan. Már amikor az első ügyünk végén fültő-fülig vigyorogtam az egész abszurditásán, túljátszottságán és mégis megfelelő mennyiségű komolyságán, már akkor tudtam, hogy ez bizony jó lesz.
3. Persona 4: Golden
Bevallom, elkapott a hype, amikor bejelentették (és meg is jelentették!), még azon a hétvégén meg is vettem és neki is láttam. Van valami a Persona játékok szociális szimulációjában, ami valami marha addiktív. Azt is bevallom viszont, hogy a játékmenethez alig nyúltam. A hármas rész végtelen egy kaptafára véletlenszerűen épülő dungeonjaitól még a mai napig kiráz a hideg, márpedig a négyes rész sem sokkal jobb ebből a szempontból. Ugyan a játékmenet rengeteg RNG-re épülő elemét rendesen újrabalanszolták, azonban amikor megpróbáltam hosszabb időre leülni dungeonjai elé, akkor a legrosszabb ptsd flashbackben volt részem, annak ellenére, hogy 2 éve játszottam az előző résszel. Egyszerűen nem tudtam játszani vele és nehézséget a legalacsonyabbra vettem, a játék játékmeneti részéhez szinte alig nyúlva. Még ennek ellenére is a dobogón kötött ki a játék, mert a sztori, a karakterek, és japán kisváros a semmi közepén hangulat valami eszméletlent ütött. Ez a haverkodjunk és bandázzunk kis csapatunkkal szimulátor semmihez sem fogható.
2. Total War Warhammer 2
Ahogy már föntebb említettem több mint 200 órát öltem a Total War Warhammer első és második részébe. Őszintén szólva pedig még mindig nem volt elég. Egyszerűen iszonyú mennyiségű tartalom van bennük, hát még ha a Dlc-kre is beruházol. Nem is csak mennyiség, hanem minőség is, a rengeteg fajhoz és frakcióhoz óriási a változatosság is társul. Ha egyszer sikerül rákapnod a játékmenetre, akkor valami eszméletlenül addiktív az egész.
1. The Legend of Heroes: Trails int he Sky
Legalábbis az első két rész, mert az ad ki egy kerek történetet, a harmadik szerintem nem a legjobb irányba ment el. Ugyan az első rész prológus mivoltával nem voltam teljesen megelégedve, de az is egy kifejezetten egyedi játék volt, a világépítése pedig elsőrangú. Mindezen jó tulajdonságokat megtartotta a második rész is, ahol meg aztán a történet indult be igazán. A szinte tökéletes Jrpg élmény.
Hát akkor ennyit a 2020-as évről. Ahogy viszont a bevezetőben említettem, egyáltalán nem biztos, hogy sokkal több időm jut majd a blogra idén. Amíg a koronavírus tart, addig elég necces a helyzet a munkahelyemen. Nos, lesz, ami lesz, majd írok, amit írok.
