5. My Lovely Daughter
Ennek a játéknak egy kifejezetten érdekes alapötlete volt, mely szerint főhősünk kénytelen homunculusokat „nevelni”, hogy megmenthesse lánya lelkét. Azonban ez az út olyan áldozatokkal jár, amelyet nem sokaknak venne be a gyomra. A játék kifejezetten a morbid és sokkoló alapfelállására tett fel mindent… és itt is bukott el. A kivitelezés nem volt képes felnőni a gondolathoz, a koncepció gyakorlatilag az első tíz percében akkorát zanyál, amiből a játék hátramaradó részében sem képes felkászálódni. Bizonyos szempontból rosszabb, mint a listán később megjelenő játékok jó része, de személy szerint kevésbé éltem meg rosszul a dolgot. Ami talán annak köszönhető, hogy a játék rövid, másrészt pedig már az elején kiderül, hogy mitől nem fog működni az egész, míg a listán szereplő más játékoknál jó sokáig vártam, hogy mikor kezd el végre jó lenni a dolog.
4. Wild Arms
Nem egy rossz játék önmagában, csak borzalmasan öregedett (ahogy már korábban bővebben kifejtettem). A random csaták valami borzalmas gyakorisággal esnek meg, amitől egy idő után hülyét kaptam. A történet helyenként nagyon nem megy sehova, és bár önmagában nem lenne rossz, ezen is meglátszik az idő vasfoga. A sztori ugyanis nagy elánnal szónokol olyan dolgokról, mint a barátság, a bátorság, meg a remény. Ami talán még elment 23 évvel ezelőtt (a játék 1996-os), de mára már ezt túl sokszor halottam ilyen egyszerű formában ahhoz, hogy ne legyen nagyon elcsépelt. Mondjuk a zenéje az valami kegyetlenül jó.
3.Final Fantasy IX és Tales of Vesperia
Ugyan ezek közül az FF IX az, ami kevésbé fájt, de a problémám velük nagyjából ugyanaz, így megérdemelnek egy közös helyezést ezen a listán. (Az FFIX-ről és a Vesperiáról is volt már szó részletesebben.) A szóban forgó probléma pedig az, hogy csalódtam, egyszerűen többet vártam mindkét játéktól. Főleg, hogy mindkét játékot a sorozatjuk egyik legjobb darabjának tekintik. Lehet, hogy én is hibás vagyok egy picit az elvárások nem megfelelő belövése miatt, mert ugyan ezt általában próbálom szabályozni, de őszintén az ehhez hasonló csalódás néha elkerülhetetlen, főleg ha csak jókat hall az ember az adott játékról. Igazából egyik sem rossz, mindkettőnek a maga módján szórakoztató a játékmenete, és míg a fő sztori nem a legérdekesebb, mindkét játék szereplőgárdája kitűnő. Azonban az a fő történet nálam tényleg elgáncsolta az egészet. Az FF IX sztorija túlontúl is egyszerű volt és igen ráérős tempóban is haladt, plusz nálam süket fülekre talált az a nosztalgia, amivel szerintem a játék régebbi Final Fantasy kedvelőket célozta meg. Én már az alap középkori fantasy elhagyása után csatlakoztam be a sorozatba. A Vesperiától meg egyszerűen többet vártam, legalábbis annál mindenképpen többet, hogy a cselekmény egy klisés hódítsuk meg a világot főgonoszba, majd egy elcsépelt világvége helyzetbe fusson ki, míg a sokkal érdekesebb személyes szálak a háttérbe szorulnak.
2. Limbo
Ez sem rossz játék valószínűleg, de az én ízlésemnek egyáltalán nem felelet meg. Ezt most hosszabban nem is fejteném ki, mert még tervezek írni róla, majd ott bővebben. A játék által prezentált fejtörők, a platformer részek és a homályos sztori egy olyan elegyet alkottak számomra, ami valami borzasztóan frusztrálóra sikeredett. Maradjunk annyiban, hogy nem nekem találták ki ezt a játékot, de nagyon nem.
1. Drakengard
Minden egyes percét gyűlöltem. Egyféle kultklasszikus hírének örvend, méghozzá nem is véletlenül. Azt elismerem, hogy a történet, ami miatt ilyen státuszt ért el, egész érdekes volt. Sokkal sötétebb, mint a hasonszőrű játékok, a sztori végét lezáró megannyi alternatív befejezés pedig helyenként kifejezetten bizarr irányba vitte el az egészet. A játékmenet azonban… te atya jó ég! Az valami rémálom volt! Egy tankot pontosabban lehet irányítani mint főhősünket, egy valódi vadászgépet valószínűleg egyszerűbb irányítani mint a sárkányunkat a levegőben, a kamerakezeléstől pedig néha még mindig sikítva ébredek! Nem tudom, hogy annak idején, amikor a játék kijött (2003) mennyire vette be az irányítás nehézkességét az emberek gyomra, de a mai helyzethez képest valami kegyetlenül sz*r volt. Arról nem is beszélve, hogy a küldetések, ahol ezeket a játékmechanikákat élvezhetted unalmasak, önismétlőek, vontatottak és feleslegesen túlnyújtottak voltak. Minden egyes perce kínszenvedés volt, fogalmam sincs hogyan jutottam el a stáblistáig.
