Mégis hogyan lehet élvezni a Dragon Age 2-őt? Úgy, hogy ne számíts semmire, és akkor biztos kapsz valamit. Ha valamit olyan szinten a földbe gyaláznak, hogy a vele szemben támasztott elvárásaid a nullára csökkennek, akkor onnan, értelemszerűen csak fölfelé vezet az út.

Ugyanis az emberek gyűlölték a DA:2-őt, a kritikusok még, úgy ahogy elvoltak vele, de a közönség keresztre feszítette. Csak, hogy mindenki értse az alapokat, az EA az előd sikerein felbuzdulva azonnal kiadta az utasítást egy új rész elkészítésére. A Bioware azonban az előző rész 5 évével ellentétben csak 1,5 évet kapott a fejlesztésre. A fejlesztési idő drasztikus csökkentése pedig meg is látszott a végeredményen: Rövidebb játékidő, kevesebb küldetés, kevésbé kidolgozott karakterek és mindenki kedvence, az egy az egyben ismétlődő dungeonok. Sajnos a Dragon Age 2 a kiadói kapzsiság áldozatává vált.

Egészen egyszerűen úgy sikerült a játékot élveznem, hogy azok után, amit halottam róla, felkészültem a legrosszabbra, és igen meg voltam lepődve, hogy egy egész korrekt akció RPG-t kaptam. Persze nem volt minden fenékig tejfel, de sokkal rosszabbra számítottam.

A harcrendszerrel nekem speciel nem volt gondom. Az az igazság, hogy az Origins harcai igazából sosem voltak a kedvenceim, élveztem az általuk nyújtott kihívást, de ha választhattam volna, akkor inkább a sztorival haladtam volna. Igaz a 2. rész harcrendszere sokkal egyszerűbb lett, de cserébe sokkal gyorsabb is, így én, aki a világot és a történetet szerette volna felfedezni, sokkal jobban kedvelte.

Ha már történet, bár szerettem az első rész sztoriját, az nekem kissé klisés volt, így a DA:2 kisebb volumenű, személyesebb története jobban bejött. Egyszerűen hozzám nőtt Kirkwall városa, annak ellenére persze, hogy messze nem a legkidolgozottabb hely. Viszont a maga módján egy igen egyedi hangulatot árasztott, azzal hogy személyesebben is kötődtem hozzá, hogy a nap végén mindig ide tértünk vissza, azzal hogy egy idő után már minden sikátorát kiismertem, és ha valaki megemlítette a Hanged Man ivót, akkor rögtön tudtam merre van, anélkül hogy elő kellett volna vennem a térképet. Hiába volt az előző résznek több nagyobb területe, vagy éppen egy Oblivionnak/Skyrimnak több tucat városa, egyikhez sem kötődtem annyira, mint Kirkwallhoz. Egyszerűen a város egy idő után az otthonomnak érződött, mivel magának a történet főhősének is az volt.

Továbbá a játék humora nekem telitalálat volt, ha arra gondolok, hogy melyik videojátékban voltak a legjobb poénok, akkor egyből a Dragon Age 2 jut eszembe. Fejből tudnám idézni a vicces beszólások felét, mert annyira jók voltak. Szarkasztikus Hawke-ként játszani pedig külön élmény volt. A Bioware még mindig tudja, hogyan kell szórakoztató párbeszédeket írni. Persze ez igen szubjektív, a humor kérdésében nehéz igazságot tenni. De itt az egyik kedvencem csak 30 másodperc:



Ami a társainkat illeti, ott felemás a kép, én ugyan szerettem ezt a bagázst is, de az egyértelmű volt, hogy nem voltak olyan jól kidolgozva, mint az első rész csapata. Persze az első részben is gyorsan rá lehetett mutatni arra, hogy mi egy karakter személyiségének alapja. Alistar volt a viccesfiú, Morrigan az örök szkeptikus, Wynne meg a nagymamád, de ha beszéltél velük, megértetted a problémájukat, akkor rájöttél, hogy több van a karakterük mögött. Ez a DA:2-ből hiányzik, egyszerűen megalkották, hogy nagyjából mi is egy szereplő fő vonása, de nem igazán próbálták meg elmélyíteni őket. Sokan utálták Anderst, de a probléma nem azzal volt, hogy folyton a mágusok sorsa miatt sírt, hanem, hogy ezen kívül semmi más nem volt a jelleméhez. Ott volt Fenris akinek lett is volna egy sajátos stílusa, ha nem éppen a sorsán kesergett volna, de konkrétan mást se csinált a sztori szála alatt, mint feldúlva rohangált. A problémáktól eltekintve én nagyon élveztem ezt a karaktergárdát is, mert egyvalamit ugyanolyan jól csináltak, mint az előző rész csapata, folyamatosan szivatták egymást.

A játékot sajnos körbelengi az félbehagyatottság légköre. Ami nem csak a mellékküldetések fejezetről fejezetre való drasztikus csökkenésén mutatkozik meg. Egész egyszerűen látszik a játék több pontján, hogy oda még elképzeltek volna valamit.

Erre igazán jó példa lenne Merrill karaktere. Akinek ha belépsz a házába, akkor az egyik töltőképernyő azt mutatja, hogy a mágikus tükör, aminek a megjavításán dolgozott, összetörik, és baljóslatú árnyék tör elő belőle. Mivel semmi hasonló nem történek a tükörrel, ezért csak sejteni tudom, hogy kivágott tartalom esete áll fenn. Továbbá Merrill jellemfejlődése is kissé zavaros. Mondjuk én imádtam a karakterét és a folytonos naivitásából eredő vicces szituációkat, annak ellenére, hogy ezt a poént a végére már kicsit túl sokszor is sütötték el. De hogy mi is volt a probléma vele? Például a küldetés, amelynek a végén csatlakozik hozzánk, úgy mutatja be őt, mint aki képtelen megérteni az iróniát vagy a szarkazmust. Mégis miután csatlakozott hozzánk és beköltözött a városba, rögtön visszautazhattunk vele a klánjához, ahol a kereskedő kérdésére, hogy milyen is az élet az elf zárványban (kvázi gettóban, ahol az elfek elszigetelve élnek meglehetősen szegényes körülmények között), azt felei: „Csupa napsütés és szivárvány.” Mégis mi ez, ha nem szarkazmus, mármint azt még értettem volna, hogy a természetben élő elf klánja után a városi élet megedzette volna és már ő is valamivel cinikusabban látja a világot. Azonban a játék során nem ez a helyzet, a játék végén Merrill ugyanolyan értetlen a szarkazmussal szemben, mint az elején, az előző eset pedig teljesen elszigetelt, ahol valamilyen oknál fogva, nemcsak hogy érti, de még használja is a szarkazmust.

Azok a dolgok, amik viszont tényleg nem tetszettek, az például a cliffhanger befejezés, a különböző fegyverek és páncélok alacsony száma, mert még ezeket is újrahasznosították. Továbbá meglepett, hogy most már nem lehet csak úgy beszélgetni a csapattársainkkal, ez sem tetszett igazán.

Tehát összefoglalva azért sikerült élveznem a játékot, mert sikerült lejjebb adnom az elvárásaimat, illetve a változások az engem kevésbé érdeklő játékmechanikákat érintették. Ez a játék ébresztett rá csak igazán arra, hogy mennyire fontos a megfelelő elvárásokkal leülni egy játék elé. Hiszen ha ez sikerül, akkor sokkal jobban lehet élvezni akár egy középszerű játékot is, márpedig én mindig igyekszem maximalizálni a saját szórakoztatásomat. Persze megértem azokat is, akiknek, ennél azért nagyobb elvárásai voltak. Hiszen az első részhez képest a Dragon Age 2 bizonyos pontokon tényleg visszalépés.