Viszont hál istennek, ezúttal az egyszerre lehívható katonák száma 6-ról 9-re nőtt, ez pedig rengeteget segít, az előbb említett problémán. Sokkal kevésbé frusztráló a kisebb zónák közötti ugrálás és az egyszerre több fronton való hadakozás.
Kicsit átvariálták a karakterfejlődést, most nem teljes karakterosztályokat szintezel, hanem különböző egyetemes statisztikákat növelsz, és ezúttal egyesével kell a karaktereidet tápolni, ami eleinte elég idegesítő volt, de a játék elég hosszú ahhoz, hogy egy párat azért kimaxolj. Bár még mindig az első két rész metódusát kedvelem, ahol egyetlen csapattagod sem maradt le, csak mert nem nagyon használtad. Továbbá ebben a részben minden egyes csapattagod kasztját megváltoztathatod, az előző részekben ez kőbe volt vésve, de őszintén nem sok hasznát láttam.
Egyrészt, minden karakternek továbbra is megvannak a preferált kasztjai, másrészt az egytelen dolog amit a kasztok variálásával elérhetsz, az a különböző potenciálok válogatása és farmolása.
A potenciálok eddig is voltak minden részben, úgy kell elképzelni, mint egyfajta általában karakterspecifikus perket, mint például a „magányos farkas”, ahol az adott karakter sebzése nő, ha nincsen baráti egységek közelében, vagy például a „városi gyerek”, ahol meg mondjuk a célzása javult az adott karakternek, ha éppen városi környezetben vetetted be. Azonban a perkekkel ellentétben ezek teljesen véletlenszerűen aktiválódnak. A harmadik részben pedig már nem csak az adott szereplőnek voltak speciális potenciáljai, hanem a különböző kasztoknak is. Elvileg pedig a karakterek különböző kasztokban való fejlesztgetésével, mindenféle potenciállal lehetett volna őket személyre szabni.
Azonban ahogy mondtam, ennek nem volt sok értelme, mert: Egy, a karakterek fejlesztgetése hosszadalmas, és a játék hossza ellenére igazából örültél, ha egy karaktert egy kasztban a maxra húztál. Kettő, igazából emberenként egyetlen slot-od volt potenciálok válogatására, ami nem egy nagy testreszabhatóság. Három, és ez a legfontosabb, ezek a potenciálok nem csak igen helyzetfüggőek hasznosságukat tekintve, hanem ahogy már leírtam teljesen véletlenszerűen aktiválódnak (na jó nem TELJESEN, de gyakorlatilag…). Márpedig egy stratégiai játékban, ahol 4-5 lépéssel előre kell gondolkodnod, hogy hogyan füstöld ki az ellenséget a területről, nem lehet arra alapozni a taktikádat, hogy ha a szerencse is úgy akarja, akkor ez a lépés kettő helyett csak egy akciópontomba fog kerülni. Ilyen szempontból teljesen megbízhatatlanok a potenciálok, és egy stratégiai játékban ezekre egyszerűen nem lehet építeni.
Szóval ja ezeket a „perkeket” nem volt sok értelme kigrindolni. A három főhősnél még kifarmoltam, hogy lássam mit csinálnak, de az eredményt látva a többi karakternél már inkább hagytam.
Volt azért egy-két jófajta újítás is. Mint például a különleges képességek, amik a történetünk három főszereplőjének járt, csatánként csak párszor lehetett elsütni őket, de kifejezetten pusztítóak tudtak lenni. Ezzel azért eléggé feldobták és változatosabbá tették a játékmenetet. Ahogy azzal is, hogy az első két résszel ellentétben tankunk mozgatása nem kettő, hanem csak egy akciópontba kerül. Az előző részekben alig használtam tankjainkat, mert a „költséges” mozgatásuk miatt egyszerűen nem nagyon érte meg őket használni.
Szóval az összképet tekintve, még a fennmaradó problémák ellenére is, igazából sokat fejlődött a játékmenet a második részhez képest. Márpedig megannyi problémája ellenére a második részben továbbra is remek volt a Valkyria Chronicles játékélmény, szóval annak feltúrbózott változatát még jobban kellett volna imádnom…
Azonban sajna nem így lett.
A kisebb pályákon kívül a nagy gond a második résszel az volt, hogy rendkívül repetitív volt, ugyanazokat a térképeket ismételgette az unalomig. Ez a harmadik részben is így van, azonban ezúttal nem csak a saját pályáit ismételgeti, hanem a második részét is. Nem túlzok, ha azt mondom a harmadik rész a második térképeinek 70%-át újrahasznosította. Egészen konkrétan Ctrl + C és Ctrl + V. Mégis mi a jó…
Szóval utána kellett néznem, és mint kiderült a harmadik rész fejlesztésétnek rögtön a második befejezése után nekiugrottak és úgy egytelen év alatt összedobták a teljes harmadik epizódot. Elvileg maguk a fejlesztők is úgy ültek neki, hogy nem teljes értékű folytatást készítenek, de… az eredmény gyakorlatilag az lett. Márpedig ez ahhoz nagyon, de nagyon kevés.
Két teljes éve játszottam a második résszel, így hát magabiztosan gondoltam, hogy még ha kicsit önismétlő is lesz, de készen állok egy újabb körre a Valkyria Chronicles sorozattal. Aztán szinte azonnal beütött a repetíció, ahogy szembejöttek az előző részből túlontúl is ismerős térképek.
Arról nem is beszélve, hogy teljesen kötelezővé tették az önismétlő küldetéseket. A második részben rengeteg volt az irreleváns másodlagos küldetés, és ha jól emlékszem ugyan valamennyire rájuk voltál kényszerítve, de minimálisan azért hanyagolhattad őket. Itt nem. Most már ugyan csak egy-két ténylegesen opcionális küldetés van fejezetenként, helyette a kötelezőkből van minimum 3-4. Ahogy végignéztem a különböző fejezeteken, egy-két kötelező csatát szinte mindegyikből ki lehetett volna venni. A legrosszabb a 16. fejezet volt, ahol zsinórban kellett három csatát letolnod, nulla sztorival közöttük, hogy aztán még legyen egy negyedik is, az igazából egyetlen történet szempontjából releváns. Az eddigi leghosszabb rész a sorozatban, és nem jó okkal, mert gyakorlatilag a teljes játék legalább egy negyeddel, ha nem egy teljes harmaddal hosszabb, mint amit ténylegesen fel tudtak volna tölteni érdemi tartalommal.
Végül is azért kitartottam mellette, igazából két okból.
Leginkábbis azért, mert a történet kiválóra sikeredett. Talán a legjobbra a széria első három részéből. A karaktergárda kisebb, de fókuszáltabb és megtartották azt a nagyon jó újítást a második részből, hogy minden egyes mellékszereplő kapott egy csak neki és a karakterének dedikált opcionális epizódot. Már maga az alapfelállás is kifejezetten érdekesre sikeredett, hogy egy ilyen elítélt katonákból álló alakulatot követhetünk végig a történeten, akik gyakorlatilag papíron nem is léteznek, és akiknek mindig a legpiszkosabb és legveszélyesebb öngyilkos küldetések jutnak. Azért némileg új szemszögből láthatjuk a Galliai, elvileg a jófiúk, katonai vezetését, mint akik a másik oldalhoz hasonlóan nem átalkodnak minden egyes módszert bevetni a győzelemért, ha van egy külön osztaguk, akikre a dolgot rákenhetik, majd létezésüket kényelmesen bármikor tagadhatják.
A rosszfiúk oldala is az eddigi legérdekesebbre sikeredett, ahol kapásból három különböző oldal dolgozik össze, ahol senki nem egyértelműen idióta, és mindenki csak megpróbálja felhasználni a másik kettőt a saját céljai eléréséhez. Míg az oldal, amelyik pedig végül főellenséggé válik, nem kifejezetten rosszindulatú és a maga módján elég tragikus sorsú is.
A cselekmény pedig mindig mozgalmas, és még a játék túlnyújtottsága ellenére is végig le tudja kötni az embert.
Az egyetlen apróbb személyes problémám annyi volt, hogy ugye csapatunknak elvileg törvényszegőkből és egyéb problémás egyénekből kellene állnia, ami miatt arra számítottam, hogy morális szempontból a szürkébb zónába kerülünk. Illetve lesz némi feszülés a karakterek között, mivel a moralitás spektrumának egészét egy ilyen szedett-vedett banda valószínűleg teljesen lefedné. Sajnos azonban ez ilyen formában teljesen kimaradt. A legtöbb szereplő teljesen mondvacsinált okokból került ebbe az öngyilkos osztagba, vagy olyan kaliberű bűncselekmények miatt, mint a „szakács, aki egy ritka összetevőt lopott a katonaságtól a saját főzőcskéjéhez” vagy a „történész, aki egy tiltott archívumba tört be a kutatásához”. Összeségében etikailag ugyanolyan fedhetetlen banda, mint a japán játékokra jellemző bármely másik jófiúk csapata.
Bár ez már tényleg csak személyes meglátásom, mint ki nem használt potenciál.
A másik ok, amiért mégis el voltam vele, az a játékmenet. Mert önmagában nézve még mindig baromi szórakoztató, és második részhez képest most még jóval kevésbé frusztráló is. A Valkyria Chronicles sakkjához fogható játékélmény azért még mindig páratlan. Ha elkap az életérzés, a milyen karakterrel lépjek és hogyan, hogy kilőjem azt a tankot és befoglaljam azt a pontot az adott körön belül, típusú tervezgetés, az azért még mindig nagyon ott van. Amitől hajlamos voltam még arról is megfeledkezni, hogy ezt a pályát már tízszer végigvittem más küldetések során.
Összegezve igen ambivalens érzésekkel álltam fel a Valkyria Chronicles 3 elől. Egyrészt a sztori minden eddiginél jobb volt, és a játékmenet is még mindig nagyszerű, de az az elképesztő mennyiségű repetíció amit el kell benne viselni, főleg ha játszottál az előző résszel, az valami elképesztő. Mondhatnám azt, hogy hagyd ki a második részt, de igazából nem annyira rossz az az epizód, hogy ezt érdemelné, főleg nem csak azért, mert a harmadik részre nem tudtak új helyszínekkel előállni. Mindenesetre csak reménykedem abban, hogy a negyedik részben kezdenek ezekkel a problémákkal valamit, ami alatt leginkábbis csak annyit értek, hogy visszatérnek az első Valkyria Chronicles által kitaposott ösvényre.
