Amiről leginkább érdemes itt beszélni, az a „játssz bárkiként” mechanika. Egyrészről be kell vallanom, hogy lenyűgöző, ahogy ezt a rendszert sikerült megvalósítaniuk. Már csak az is, hogy mindenkinek van szinkronizált megfelelő válasza mindenre, akár fő, akár mellékes küldetésről legyen szó. Eleinte pedig még egész érdekes is, hogy bárkit bevehetsz a csapatba, hogy bárkit irányíthatsz, illetve London utcáit járni és érdekesebb képeségű karaktereket találni, majd begyűjteni.
Legalábbis egészen addig, amíg nyolcadik random generált toborzós küldetést csinálod, amikor már a második ugyanolyan személyiségű karaktert szeded össze, amikor ugyanaz a szereplő már negyedjére ugyanazt a szöveget mondja be egy hasonló jellegű kérdésre, amikor megtapasztalod, hogy a rengeteg karakter nem is olyan különböző játékmeneti szempontból. Leginkább pedig akkor, amikor egy idő után észreveszed, hogy a szereplők közötti párbeszédek baromi erőltetettnek és életszerűtlennek tűnnek. Ami nem is csoda, a karaktereink papírvékonyságú jellemekkel rendelkeznek.
Akármilyen nagyszerű technikai megoldások is teszik lehetővé a játssz bárkiként rendszert, az gyorsan egyértelművé válik, hogy ez egyáltalán nem kedvez a narratívának. Őszintén, úgy az egész játékról elmondhatom, hogy egy jellegtelen nagy szürke izé lett. Van ugyan néhány konkrétan megírt szereplő, de nem sok vizet zavarnak. MI társunk, Bagley szerintem meg pont azért képtelen egy mondatot úgy végig mondani, hogy ne próbálna meg erőltetetten szellemes lenni, mivel így próbáltak némi személyiséget vinni az egészbe. Helyenként ez viszont inkább volt idegesítő. Sokkal inkább preferáltam a második részt ebből a szempontból (de még az elsőt is), ahol konkrét személyiségekkel volt dolgunk. Mégha hozzá is kell tenni, hogy a második rész hasonlóan kicsit túltolta hőseink csapatát. Azért valamennyire tolerálni kellett tudni az agresszíven fiatalos és trendi attitűdjüket.
Visszatérve a játékmenethez, említettem, hogy igazából nem különösebben változatosabb a játék attól, hogy akárkiként játszhatsz. Sőt igazából én ennek pont az ellenkezőjét éreztem. Alapjáraton hiába van egy-egy különlegesebb képessége a karaktereknek, ahogy egyikkel másikkal játszogatva hamar egyértelművé vált, hogy ez a pár speciális dolog nem mérvadó. Az alap játékmenet szinte mindenkivel ugyanaz, ha pedig valami spécibb drón is kellett a továbbjutáshoz, azt is mindig lehet találni a közelben. Őszintén, inkább a felszerelés határozta meg az ember játékstílusát, mintsem a karakterspecifikus képességek. Márpedig felszerelésekből vajmi keveset vihettél magaddal, ami engem kissé frusztrált is, de gondolom az elképzelés az volt, hogy az embereid váltogasd és ne a cuccaidat. Mivel pedig a karaktereid cserélgetésének nem sok értelmét láttam, így inkább éltem meg ezt a játékot kevésbé változatosnak, mint az előző kettőt, ahol egyetlen szereplőnél volt a képességek és felszerelések teljes arzenálja. Mindez nagy kár, mert a játékmenet önmagában teljesen jól működik, azért el lehet így is jól szórakozni a tűzharc, lopakodás és hackelés hármasával. Legalábbis amíg be nem üt a repetíció és a felismerés, hogy ezt az elődök biz jobban csinálták.
Szóval összességében igen középszerű élmény volt a Watch Dogs: Legion, nem élvezhetetlen és nem is túl hosszú, de remélem a jövőben inkább az elődök által kitaposott ösvényt folytatják.
