Keservesen megszenvedtem vele az első és egyben kánoninak tekinthető route során. Mert ha egyvalami rögtön zavart az egészben, az az, hogy a játék kegyetlenül tolja az arcodba a cím és főhősnőnek tekinthető Tsujidou Ai-t, mellette pedig sokszor csak másodhegedűsnek tetszik a másik két hősnő. Nem szeretem, ha egy VN, vagy épp játék, ha döntések vannak benne, ennyira piszkál engem nagy táblákkal és nyilakkal terelve, hogy melyek is a „helyes” döntések, amiket meg kéne hoznom.
Viszont úgy en bloc, unalmasnak és vontatottnak tetszett az egész novella. Hiába van benne akció is elszórva, ami ráadásul még egész jó is, a legnagyobb része érdektelen üresjárat. Egyszerűen alapjáraton nem sikerült olyan szórakoztatóra, mint a Majikoi, itt pedig igenis érződik, hogy a különböző jelenetek feleslegesen túl vannak nyújtva. A szereplők is igen felszínesre sikeredtek, kevés volt, aki megfogott volna, ami valamilyen szinten a Majikoi-ra is igaz volt, ott viszont a karakterek nagy számának köszönhetően legalább együtt sikerült egy szórakoztató elegyet alkotniuk. Ezt viszont a Tsujidou-san sajnos nem mondhatja el magáról.
A legrosszabb élményem a „főhősnőnk” route-jával volt, amit, mivel annyira tolt a novella, elsőnek vettem elő. Azonban a címszereplő Tsujidou Ai-t se nem találtam érdekesnek, se szórakoztatónak. Ráadásul ez a szál a leghosszabb a játékban, így ez még külön tett is egy lapáttal a kínszenvedésre. A másik két route valamivel jobban teljesített, ugyan azokban is volt bőven üresjárat, de legalább ott a hype pillanatokat sikerült jól eltalálni, főleg a Renna sztoriszálának végén lévő nagy csatát.
Az egyik legrosszabb dolog a VN-ben azonban a főszereplő volt. Akinek az a legnagyobb ismertetőjegye, hogy mennyire átlagos… képzelhetitek, hogy ez a tulajdonság egy mennyire szórakoztató fazont is takar. Egyszerűen bűnunalmas egy figura. Márpedig részben az ő hozzáállása ássa alá az egész novella egyedi alapfelállását. Mégpedig, hogy a történet a huligánokról szól. Bandákba tömörülő fiatalokról, akik az éjszakát szeretik kicsit kötetlenebből élvezni.
Namármost, nem feltétlenül fiatalkorú bűnözőkről beszélünk, a sztori ennél egy kicsit rózsásabb képet fest róluk. Ugyan vannak közöttük kifejezetten gátlástalan gazfickók is, nagyobbik részük inkább csak a szabályok nélküli bulizásnál és apróbb szabályszegéseknél húzza meg a határt. A történetnek helyt adó Shounan városa pedig ezeknek a bandáknak a fellegvára, amelyet sikerült egész érdekesnek is bemutatni.
Márpedig talán ez volt a legnagyobb bajom az egész vizuális novellával, hogy hiába szólna elvileg az egész ezen huligán bandák világáról, ezt a történet íve, főleg annak végkifejletei, agyonvágják. Meg a főszereplőnk említett hozzáállása ehhez a világhoz, ami ugyan érdekes lenne, de főhősünk erősen ódzkodik tőle és a közelébe sem akar menni. Mi pedig hiába szeretnénk többet látni belőle, mivel kénytelenek vagyunk a főszereplőt követni.
Had vonjak egy párhuzamot a kalózos témákkal. Egyszer valahol olvastam, hogy a modern szórakoztató média túlzottan pozitív színben tünteti fel a kalózok világát. Szabadelvű tengeri kalandoroknak mutatják be őket, akik elveszett kincsek után kutatnak, ahelyett a kegyetlen rablógyilkosok helyett, akik a valóságban voltak. Ha egy történet mondjuk ezen kalózos téma realisztikusabb megközelítését választja, a kegyetlen valóság ábrázolásával, az teljesen rendben van, egyszerűen ezt a megközelítést választotta. Ha egy mű azonban a romantikusabb tálalást választja, akkor igen furán venné ki magát, ha egyszer csak visszaköszönne a realizmus. Kifejezetten hülyén vette volna ki magát mondjuk egy Karib tenger kalózai film, ha azzal ért volna véget a sztori, a szokásos átkokkal és tengeri szörnyekkel való csatározás után, hogy mindenkit elkapnak és felkötnek, miközben arról papolnak, hogy ez vár minden kalózra. Afféle tanmesévé változtatva a történetet a végére, hogy a kalózkodás márpedig csúnya dolog.
A Tsujidou-san no Jun’ai Road pedig pontosan ezt teszi. Felrúgja és besározza realizmusával azt a világot, amit pont ő mutatott be romantikusabb megvilágításban. Kisebb spoiler, de muszáj megjegyeznem, hogy a novella 3 route-ja közül kettő pont ilyen véget ér, hogy a huligán élet nem móka és kacagás, tessék szépen jó és tisztes életet élni. Ráadásul ezek a szálak azok, a már korábban említett „főhősnönk” és Maki route-ja, ahol pont egy magányosabb farkas típusú személyt követünk, így a huligánok világával szinte alig találkozva. Pont ezért Renna sztoriászála a legjobb szerintem a novellában, mert egyedül az övé hajlandó foglalkozni a történet egyébkénti témájával. Márpedig ez az, ami a Tsujidou-sant egyedivé teszi, e mellett az alapkoncepció mellett próbálja eladni magát, csakhogy aztán lábon lője saját magát. Nem kell nekem a játéknak arról papolnia, hogy nem olyan ideális a huligánok élete, van annyi józan eszem, hogy tudjam amit a novella ábrázol az fikció, és megint van annyi józan eszem, hogy tudjam, ha a valóságban próbálnék meg valami huligán bandába csatlakozni, akkor valószínűleg igen gyorsan és igen fájdalmasan megütném a bokámat. Az ilyen típusú történeteknek viszont pont az lenne a lényege, hogy az ember eljátszhasson egy kicsit a gondolattal, a dolgok kicsit ideálisabb és direktbe menőbb fényben való bemutatásának hála.
Nem azt mondom, hogy a novella lépésenként mószerolja a saját világát, vagy hogy nem feltétlenül kellett volna árnyalnia dolgokat a negatívabb aspektusok bemutatásával. Amikor azonban a történet végkifejletei ennyire nyilvánvaló módon mennek szembe az eddig teljesen másképp ábrázolt megközelítéssel, akkor csak egyetlen kérdés maradhat a fejemben: Akkor mégis mi értelme volt?!
A Tsujidou-san no Jun’ai Road egy masszív csalódás volt, aminek ugyan megvannak a maga pillanatai, de amennyi unalmas, vontatott üresjárat fogta közre őket, az annyira tette borzalommá az egészet. Arra meg, hogy hogyan is kezelte a saját alapfelállását, jobb több szót nem is pazarolni.
