Ha némi emlékeztető kéne hozzá, mert azért az sem tegnap volt, a harmadik Trails in the Sky játék is egy teljes játékhossznyi epilógusként szolgált a saját sztoriszálának. Ahhoz hasonlóan pedig ismét egy nagy játékmenetközpontú dungeon kerül fókuszba, ahol aztán egy rakás karaktert oldhatunk fel és játszhatunk velük. Namármost ez a rész szerintem talán a leggyengébb epizód lett a sorozatban, tekintve, hogy hűseink csapdába esnek ebben a dungeonban, így konkrétan az egész játék ott játszódott. Márpedig az egyik legnagyobb erőssége a sorozatnak már akkor a világának ábrázolása volt, ebből pedig a harmadik Trails in the Sky játékban nem sokat kaptunk. Azt azért mondjuk hozzáteszem, hogy ettől függetlenül összességében ez a rész is korrekt volt.
Szerencsékre a Reverie esetében nem esünk csapdába egy ilyen zsebdimenzióban lévő kazamatában, a tényleges történet azon kívül játszódik. Ami pedig nagyon is jó, ha egyszer beindul akkor végképp le tudja kötni a széria kedvelőit, nagyszabású lezárása ez két nagyobb történeti ívnek. Azt azért mindenképp meg kell viszont itt jegyezni, hogy a történet itt csak és kizárólag a sorozat veteránjainak szól, tényleg végig kellett ülni azt a két sztoriszálat (hat teljes játékot!), ahhoz hogy itt a teljes élményt kapjuk. A Reverie abszolút nem beugrópont újoncoknak.
Érdemes lehet megemlíteni még, hogy a harmadik Trails in the Sky játékhoz hasonlóan itt is visszaköszön a funkció, ahol a nagy dungeonunk felfedezése közben megnyitunk kisebb sztoriepizódokat, amik időben mind máshol játszódnak, de zömmel a Trails of Cold Steel 4-es rész eseményei után a karakterek sorsáról életéről szólnak, tovább erősítve az epilógus hatást. Ezen rövidebb epizódok között van jobb, van rosszabb, van kifejezetten remek és van olyan is, ami már a következő, Calvardi szálba enged bepillantást.
Maga a játékmenet az egy az egyben ugyanaz, mint a Trails of Cold Steel 4 esetében, max a harcrendszer egészül ki egy újabb, de nem formabontó, funkcióval. Ez a Cold Steel első része óta csiszolgatott rendszer (bár igazából, ha gyökereit tekintjük, akár visszamehetnénk a legelső Trails in the Sky játékig) továbbra is remekül muzsikál. Ennél fogva ezt jobban nem is részletezném.
Azt azért hozzá kell tennem, hogy a történettel azért annyira nem voltam megelégedve, bár elismerem, ezen problémák egy része személyesebb jellegű, nem biztos, hogy mindenkinek baja lesz vele. Az első nagy ilyen, hogy úgy érzem, kissé kiégtem a mind az SSS, mind a VII-es osztály bandájából. Félreértés ne essék, imádom ezeket a figurákat, mind a szívemhez nőttek, de így hat teljes játék után (vagy hét ha ezt is beleszámolom) úgy érzem azért már elmeséltek minden történetet, amit róluk lehetett. Legalábbis, amikor egyes szereplőink megint elkezdtek valami lelki bajon agonizálni, akkor nem tudtam nem fájdalmasan felsóhajtani, hogy „Még mindig itt tartunk? Hat teljes játék után még mindig van olyan belső konfliktus, amin nem tudtunk túllendülni?” Szóval erőteljesen úgy éreztem, hogy készen állok továbblépni Erebonia és Crossbell sztoriszálán.
Valamivel kevésbé személyes probléma már, hogy a karaktergárda és a cselekmény ezen ponton már kicsit túlhízott. Ezt már a harmadik Cold Steel esetében is elkezdtem érezni, a negyedik részre pedig már végképp úgy voltam, hogy a cselekmény túl sok karakterrel és történeti szállal próbál zsonglőrködni. Itt a Reverie-ben pedig a Cold Steel gárdájához most hozzácsapódik a teljes Crossbell-i banda, szóval még ennyi szereplőt a sorozat egyszerre nem vonultatott fel, úgy, hogy ez már az előző részre is igaz volt. Persze már nem próbálnak meg minden egyes karaktert külön kifejteni, hál istennek, nem is lehetne, de az egyes karakterek így igencsak elvesznek a tömegben. Talán többek között ezért tetszett az egész játékban az új, maszkos C és kisebb, csak négy főből álló csapatának sztoriszála, mert újak voltak, nem is voltak sokan, és a sztori is egy kicsit jobban foglalkozott velük.
Másik nagy bajom a narratívával az az volt, hogy nekem nagyon úgy tűnt, mintha csak egy újabb rókabőrt próbáltak volna lehúzni a széria ezen két ágáról. Ha pedig minimális spoilerekbe itt belemehetek (aki még ennyit sem szeretne, az ugorja át ezt a bekezdést), akkor a történet fő ellenlábasával, vagy épp konfliktusforrásával is van bajom. Mert ugyan az e köré épített rejtély eleinte még egész jó, és a cselekmény nagy részében le is köti az embert, addig a megfejtésétől nem voltam elragadtatva. Potenciálisan ugyanakkora fenyegetést jelent, mint bármi, amivel eddig a sorozatban szembenéztünk, viszont míg azok jó hosszasan fel voltak építve és vezetve, nem kevés történelemmel a hátuk mögött, addig ez az új fenyegetés a semmiből jön, gyakorlatilag egészen véletlenül keletkezik. Ezzel pedig azt az érzést keltik bennem, hogy csak azért lett létrehozva, hogy még így utoljára adjon Erebonia és Crossbell hőseinek egy nagy ellenfelet, meg egy utolsó nagy epikus csatát lezárásként.
Szóval összességében megvoltak a bajaim a Trails into Reverie történetével. Ezektől függetlenül is viszont azt mondom, hogy valójában egy teljesen korrekt alkotás, amit megéri megtapasztalni, mert a sztorija azért még mindig hozza a kötelező Trails minőséget, még mindig magával tudja ragadni az embert. A sorozat követői rossz lóra nem nagyon tehetnek a Reverie-vel.
