Nos, erre akkor kaptam meg a választ, amikor ismét elindítottam a játékot, hogy felfrissítsem az emlékeimet… és akkor minden ismét klappolt. A játékmenet, a történet, a karakterek, mind nagyon bejött. Igaz konkrétumokra nem nagyon tudok rámutatni, csak annyit tudnék mondani, hogy nem volt semmi olyan nagyobb problémája, ami kivetett volna az élményből. Egyszerűen játszatta magát, és ha egyszer a közepén voltál, akkor nagyon elkapott.
Azért volt egy-két kisebb problémám a Symphoniával, az egyik ilyen a tutorial volt, ami valahogy nem tudta rendesen elmagyarázni nekem a játék működését. Mindent valahogy a rossz időben, túl korán mondott el, amikor még nem tudtam velük mit kezdeni. Arra pedig egyáltalán nem emlékszem, hogy csak említette volna, hogy a képességeink használattal fejlődnek, arra meg, hogy mely kombinált támadások vezetnek szupertámadásokhoz, csak annyit mondott: kísérletezz! (Ja, amikor azt mondta, hogy kísérletezzek, a játék első órájában, valószínűleg még nem is voltak olyan képességeim, amivel ezt kivitelezni lehetett volna.) Konkrétan a játék felénél kellett azt mondanom, hogy elég, muszáj konzultálnom valami guide-al, mert ideje rájönni, hogy mi merre hány méter. Az mondjuk jó kérdés lehet, hogy mégis hogy jutottam el a játék feléig (kb.: 30 óra), anélkül, hogy tudtam volna mit is csinálok. Azért azonban valamennyire mégiscsak rá lehet érezni a harcrendszerre.
Ha valami nagyon bosszantott a játékban, az a mentési rendszer volt, főleg a játék elején. Több olyan dungeon is van, egy keményebb bossal a végén, ahol egy darab mentési pont sincs. Az egyetlen megoldás az volt, hogy miután végigmentem az egész kazamatán, az utolsó ajtó előtt visszafordultam, kimentem a világtérképre menteni, mert így legalább nem kellett újra összegyűjteni a lootot, és nem kellett újra kapcsolókkal, meg puzzle-kel babrálni.
A történetről csak annyit, hogy szerintem egy hangyányit aránytalanul lett elosztva, kicsit lassan indul be, aztán egyszer hirtelen 0-áról 100-ra gyorsít. Mármint a játék legeleje, még egész rendben van, de utána azt a feladatot kapjuk, hogy látogassunk meg négy templomot (a négy elem után), amik annyiból állnak, hogy végigmész rajtuk, legyakod a végén a bosst, majd mész a következőre, miközben csak minimálisan halad a történet. Mindeközben pedig egy bizonyos sztori csavar kezd el derengeni a horizonton, amivel nagyon finoman azt mondtam, hogy kilométerekről láttam jönni. Márpedig ezzel az is világossá vált, hogy amíg odáig el nem jutok, addig a cselekmény nem nagyon fog semerre menni. Oké, azért nem volt teljesen élvezhetetlen a helyzet, a kazamatajárás mellett azért foglalkozott mással is a történet, de a járd be a tűz-víz-szél-föld templomát, valami ősi pecsétek után kutatva, pont annyira volt eredeti és izgalmas, mint amennyire most annak hangzott.
A játék felétől pedig úgy beindul a sztori, hogy az ember csak kapkodja a fejét. Töltsük fel üzemanyaggal repülőinket, de nem mentsük meg hirtelen elrabolt társainkat, oké irány az üzemanyag, de nem egyik társunknak van egy másik ötlete, de nem hirtelen rajtunk ütnek, utána meg el is felejtjük, hogy mit is akart a társunk alternatív üzemanyagnak, oké akkor irány az eredeti terv, de nem mert megint egy társunkon kell segíteni, aki ráadásul megelőzte a sorban egy másik társunkat, aki már régebb óta vár megmentésre…
Nem azt mondom, hogy követhetetlen, vagy hogy rossz lett, és igazából legyen gyorsabb, mint lassabb, de a hirtelen sebességváltás belepréselt a székembe. Azt is megemlíteném, hogy ez a rész kicsit gyorsan, és helyenként túl sok logika nélkül ugrált több sztoriszál között.
Azonban, ha valamit kifejezetten élveztem a történetben, az az volt, hogy hajlandó volt nem túladagolni a JRPG kliséket, méghozzá annak ellenére, hogy mégiscsak erről szólt a játék. A „kalandorok szedett-vedett csapata megmenti a világot a barátság erejével” alapmotívum, és előszeretettel üvöltöznek olyan dolgokat a karakterek, mint a FRIENDSHIP POWEEEER! Márpedig akármennyire is szeretem ezeket a játékokat, ha másodpercenként durrogtatnak ilyen bölcsességeket, akkor az azért megfekszi az én gyomromat is. A Symphoniában világában léteznek ilyen törpe bölcsességek, Dwarven Vow néven, ami konkrétan az előbb emlegetett aranyköpések gyűjteménye. Azonban ezeken még Lloyd is kínosan feszeng, aki egyébként a csapat naivabb tagjai közé tartozik. Ezzel a játék elismeri, hogy azért az emberek általában nem dobálódznak ilyen egysorosokkal. A Symphonia játékfilozófiájának tűnik, hogy el lehet mesélni egy ilyen tradicionálisabb történetet is, gyakorlatilag ugyanezekkel az üzenetekkel, anélkül, hogy az unalomig ismételve fárasztanák az embert, a túlontúl is jól ismert JRPG frázisokkal.
