Az első Styx, a Master of Shadows, egy szórakoztató játék volt. Önmagában nem volt egy forradalmi alkotás, de amilyen nagyok és nyitottak voltak a lopakodásnak helyt adó terek, az azért egész lenyűgöző volt. A története is valójában kifejezetten jó volt, amit leginkább a cselekmény közepén található csavarnak köszönhetett, ami az egyik legjobb sztori fordulat volt, amivel videojátékban találkoztam. A probléma az volt, hogy pont az előbb említett csavar után váltott lejtmenetbe a minőség. Ugyanis ezután szinte csak a korábbi pályákat ismételgettük, ami nagyon unalmas volt, és a játék is el lett nyújtva tőle.



A Shards of Darkness az elődjével majdnem teljesen megegyező játék lett. Ami ott működött, az nagyrészt itt is. A játék legnagyobb ütőkártyája ismét a hatalmas, vertikalitásra épülő pályákban rejlik, amelyeken élvezet végiglopakodni. A játékmeneten javítottak, kicsit pontosabb lett az irányítás, de ami igazából fontosabb, az az, hogy a játék rövidebb lett, az első rész 20 órájával szemben ezt 11 alatt befejeztem. Ez pedig szerintem jót tett az egésznek, főleg hogy itt is ismétlődnek néha a pályák, de szerencsére max csak kétszer kell ugyanazon a helyszínen megfordulni, amit az egyébkénti nagyobb pályák még elbírnak. Szemben az előzővel, ahol 3-4-szer is meg kellett fordulni ugyanazon a „kereszteződésként” funkcionáló pályarészen.

Amennyit javult viszont a játékmenet, annyit romlott a történet. Ugyan folyamatosan történik valami, ami miatt nem annyira unalmas az egész, de ez is leginkább csak azért, mert nem egy hosszú játékról beszélünk. Azonban nagyon kiszámítható és igazából semmilyen az egész. Egyszerűen csak semmi érdekeset nem hoznak ki belőle. Az elfek valamiért goblinokat gyűjtenek, előre sejted, hogy emögött van valami a háttérben, de amikor kiderült mi, akkor csak annyit tudtam mondani, hogy: „OK”. Majd rántottam egyet a vállamon, mert igazából nem volt akkor hatása az egésznek. Amiért pedig szerintem a leginkább hasra esik a történet, az a befejezetlensége. Már sokszor emlegettem ebben a blogban, hogy nem csípem a befejezetlen sztorikat, ki nem állhatom a cliffhanger befejezéseket. Elismerem, ez talán szubjektívebb szempont, nem feltétlenül érint mindenkit ugyanolyan rosszul. Azonban a Styx esetében szerintem ez kifejezetten ártott a cselekménynek. Ugyanis nem fut ki az egész sehova, látszott, hogy az egész sztori ki akart volna lyukadni valahova, de aztán hirtelen véget ér a játék. Márpedig a miértekre nem kaptunk választ, pont a legfontosabb kérdések maradtak megválaszolatlanul. Egyértelműnek tűnik, hogy ezt a történetet a későbbiekben még folytatni akarták, ettől viszont céltalannak hat a Shards of Darkness.

Viszont nekem kifejezetten tetszett az az irány, amibe Styx karakterét elvitték. Halottam még a játék előtt, hogy fantasy Deadpool-ként emlegették, és gyorsan ki is derült a játékban, hogy miért. Folyamatosan a különböző beszólásokkal döngeti a negyedik falat, mindenféle más játékokra utalva, vagy épp konkrétan a játékosnak szólva be. Amennyire én láttam ez kissé megosztotta közönséget, sokaknak kicsit túl volt tolva ez a stílus, de a humor elég szubjektív dolog, így én igazából nem akarok ítélkezni felette. Embere válogatja, de nekem speciel kifejezetten bejött Styx humora.

Az utolsó dolog, amit még megemlítenék, az az úgynevezett „cutscene incompetence” effekt, aminek lényege az, hogy amíg te irányítod a karaktered, addig egy megállíthatatlan isten, amikor viszont beüt a sztori, elkezdődik egy átvezető, és már nem te vagy a nyeregben, akkor egy életképtelen félnótás. Egyik pillanatban még véres utat vágtál magadnak az ellenséges seregben, a következő átvezetőben pedig legyűr 5 egyszerű közkatona. Ez a fajta logika pedig az egész Shards of Darknessen végigvonul. Mert talán már hozzászokhattunk valamilyen szinten, hogy a sztori kedvéért néha kicsit visszavesznek hősünk félisteni státuszából, még ha csak egy átvezető kedvéért, de ez a Shards of Darknessben eszméletlenül túl van tolva. Hősünk konkrétan minden második átvezetőben felsül valahogy, belegyalogol mindenféle csapdába, valahogy mindig lelepleződik, vagy tök egyszerűen megbotlik valamiben. Konkrétan az egyik bossharcra a játékban csak azért kerül sor, mert Styx véletlenül rálépett valamire, ami zajt keltett. Pedig normál játékmenet során figyelmeztet is minket a játék, hogy kerüljük ilyen és ehhez hasonló zajcsapást, ha pedig te irányítottad volna goblinunkat, akkor ilyen amatőr hibát biztos nem vétesz. Ez még úgy egyszer kétszer elmenne, de amint említettem, a történet során Styx bénázása szinte folyamatos, ami egy idő után kifejezetten idegesítő.

Nos, nagyjából ennyit a Styx: Shards of Darknessről. Kifejezetten szórakoztató játék, a lopakodós játékok kedvelőinek meg szinte kötelező, azonban néhány kisebb nagyobb botlást azért lehetne javítani, itt pedig főleg a történetre gondolok.