Megmondom előre, nem játszottam a 2008-as Prey-el, azt se tudom igazán miről szól az a játék. Valószínűleg azonban az nem is számít annyira, mint mondjuk a System Shock, mert az alapvetés gyakorlatilag ugyanaz. Egy űrállomást eláraszottak az idegen rusnyaságok és neked kell valahogy kipucolni a helyet.
A játék maga egy immersive-sim, azaz nagyon nagy szerepe van annak, hogyan fejleszted karaktered bizonyos jól bejáratott képességfákon keresztül, mert ezek határozzák meg játékstílusodat. Legyen szó akár lopakodásról, fegyverforgatásról, a különböző támogató képességekről (mint a craftolás, hackelés, elsősegély csomagok hatékonyága, satöbbi), vagy éppen a sci-fi „űrmágia” rejtelmeiről. Ezen kívül centiről-centire átfésülöd a térképet minden egyes kacatért, amit bele tudsz tömni az újrahasznosító gépbe, hogy nyersanyagokat szerezz, mert az ilyen játékokra jellemzően, nincs bőkézzel szórva a loot és a lőszer.
Ami a játék egyedi ellenfelét illeti, a Mimic-et, ami berendezési tágyként álcázva magát vár a gyanútlan játékosra, az egész jópofa, de az ötlet viszonylag hamar ki is fúj. Eleinte még egész ötletes és szórakoztató, hogy egy szóbát vizslatva azt találgatod, melyik tárgy lóg ki a sorból, de a játék végére már inkább fárasztó, hogy folyton ezt kell csinálnod. Persze, van egy kütyü, amivel aztán könnyen azonosítani tudod őket, átugorva ezt a játékmechanikát, de végére már inkább csak fárasztott, hogy minden szobában rám kellett ugrania valaminek.
Amikor a System Shock-ot említettem az nem véletlen volt, nekem az utóbbi években (2019-ben) volt csak szerencsém a System Shock 2. részéhez és a Prey elején gyakran kellett emlékeztetnem magam, hogy gyakorlatilag nem egy modern System Shock 2-vel játszok, hanem egy teljesen más játékkal. Nem mintha bármi baj lenne egy modern System Shockkal, a legtöbb játék dicséretnek is venné, de én úgy éreztem a Prey talán nem változtatott eleget, amikor annak háziját másolta. Persze lehet, hogy a hasonlóságokon mások kevésbé ütköznek meg, de nekem úgy érződött, hogy a játék túl sok újat nem tud mutatni, mégha a részletek persze nem is egyeznek meg a két játék között.
Viszont ahogy említettem, ez igazából nem akkora probléma, mert miután túltettem magam a deja vu-n, nagyon el tudott kapni a Prey. A játékmenet ugyanis gyakorlatilag tökéletesre csiszolta az immersive-sim receptet. A gyűjtögetés, felfedezés és craftolás szenthármasa élvezets, ahogy karaktered neked tetszőre való fejlesztése is, és bár lehetett volna egy kicsit nagyobb az arzenálod, a harc is kifejezetten ott van. Miután belejön az ember, a játék egyszerűen játszatja önmagát.
Ami jó is, mert valószínűleg nem a sztori fog képernyő előtt tartani, tekintve azt, hogy a játék 90%-ában, olyan, mint történet nem nagyon van. A cselekmény legnagyobb részét azzal töltöd, hogy próbálsz A pontból C-be jutni, és csakis azért, mert az A-ból egyenesen B-be vezető út le van zárva, mert egyébként a B pontba akarsz igazából eljutni. Ez talán elég kifogás játékmeneti szinten ahhoz, hogy a játék végigvezessen az egész űrállomáson, minden szektort érintve, de az utazás alatt a fősztori szempontjából vajmi kevés érdemi történik. Persze a műfajhoz hűen milliónyi e-mailt, feljegyzés és audónaplót lehet találni, ami részletezi az állomás és egyes itt élő karakterek sorsát és történetét, de nekem speciel nem nagyon volt kedvem végignyálazni őket. Az érdemi történet igazán a játék végén lévő pár csavarba tömörül, amik egész érdekesek is, de… őszintén ennyi. Akkor ez már vajmi kevés volt számomra. Tehát nem pergős cselekménye miatt fogunk emlékezni a Prey-re.
Ettől függetlenül kifejezetten jól el lehet lenni a játékkal, mert a játékmenetet nagyon eltalálták.
