Azonban volt egy-két gyenge pontja is a játéknak, amiről egyszer terveztem írni, de aztán elvetettem az ötletet. Szerencsére a folytatása a Shadow of War pont ugyanezekkel a problémákkal küzd, így most alkalmam adódik kivesézni őket!
Azonban, hogy ne ugorjak rögtön fejest a negatívumok közé, azt azért le kell szögeznem, hogy a Shadow of War nem kifejezetten rossz program, a játékmenet még mindig ugyanolyan szórakoztató, mint az első részben volt. Orkokat öldökölni, még mindig nagyon nagy élmény.
A történet szempontjából azonban mindkét játék elég sovány, nem is feltétlenül az, hogy nem történik semmi, mint inkább az, hogy ami történik is, annak csak füstje nagy, a lángja nem, egyszerűen nem halad a főtörténet nagyon sehova, ráadásul az egész nagyon szétdarabolt.
A Shadow of Mordor-ban az volt, hogy történetszálról történetszálra ugráltál, anélkül hogy bárminek is nagyobb hatása lett volna. Segítettél a Mordorban ragadt embereknek elmenekülni, amint véget ér a küldetéssor többet nem is kerülnek elő. Segítettél egy Ratbag nevezető orknak Warchief-é válni, hogy cserébe ő információkkal szolgáljon, de amint a végére értél a küldetéssornak, szerencsétlen megnyuvadt és az égészből nem lett semmi. Összefutottál Gollammal, küldetéseztetek egy kicsit együtt, aztán eltűnt. Elmentél egy törppel szörnyekre vadászgatni, majd miután legyaktad a legendás fehér óriásakármit ennek a szálnak is hirtelen vége lett. Egyik sztoriszállról a másikra ugráltál, egyikből sem lett igazán semmi, miközben a főtörténet se haladt semerre. Illetve, pontosabban elvileg ezek lettek volna a főküldetések.
Ebből a szempontból a Shadow of War egy picit jobb, bár itt is úgy kezdődik az egész, küldetésezel egy picit Shelobbal, de amint visszaszerzed tőle a gyűrűdet el is tűnik, illetve kisegíted egy kicsit a Minas Ithil-i védőket, aztán a vár elesik és annyi. Aztán még Gollam is feltűnik érthetetlen módon két küldetés erejéig, majd úgy ahogy van, köddé válik. Ezután annyival talán jobb a helyzet, hogy a többi fő küldetésszálat abban a sorrendben göngyölíthetjük fel, amiben akarjuk.
A probléma azonban továbbra is adott, ezek a szálak szinte semmilyen érdemibb módon nem viszik előre a fő történetet. A hadseregépítős szálon és a tünde orvgyilkosos (már nem is emlékszem a nevére akkora karakter volt (Eltariel, köszi google!)) küldetéseken kívül semmi nem a fősztorit szolgálta, pátyolgattad a Gondori tűlélőket, meg Balrogra vadásztál. (Na jó, ez az utóbbi azért elég menő volt.)
Konkrétan a játék története csak az elején, meg az utolsó (egy küldetésből álló) fejezetben ment bárhová is. A játék 80%-ában meg csak mindenféle ürüggyel a cselekmény elküldött orkokat öldökölni. Pedig ha tényleg fenn tudták volna tartani az érdeklődésemet, legalább annyira, mint ami az utolsó küldetésben volt, mert azért az élvezhető volt, akkor egész kellemes kis sztori is kerekedhetett volna az egészből.
Amire még panaszkodnék az a játék dialógusai, márpedig hogy milyen kegyetlenül önismétlő volt az egész, mind Talion, mind Celebrimbor csak az adott küldetésről tudott pofázni. Talion mindig a Gondoriak miatt óbégatott, Celebriombor meg mindig az aktuális célkitűzésünkről, a Palantir így meg úgy, a gyűrűnk így meg úgy, aztán meg folyton arról, hogy így kell megállítanunk Sauront, meg úgy csak Suaron legyőzése számít, egy idő után már nagyon idegesítő volt. Komolyan mondom valakinek rögzítenie kellett volna egy egész végigjátszást, kivágni az önismétlő párbeszédeket, montázsba rendezni, majd bevágni alá azokat a tipikus idegesítő mémzenéket, csak hogy érzékeltesse mennyire is repetitívek a játék dialógusai.
Az egyetlen oka, amiért összeszedtem a játékban található, gyűjtögethető akármiket (kb. 30 db), mert mindegyik végén kapunk némi kis beszélgetést Talion és Celebrimbor között. Tudtátok, hogy Talion egyszer meg akart tanulni lanton játszani, vagy el akarta sajátítani az asztalosmesterséget? Az ilyen kisebb a karaktereket emberibbé tevő dialógusokból kellett volna több a történetbe.
A Gondori küldetéssor végét pedig külön nevetségesnek találtam, amikor az egyébként tök érdektelen mellékkarakterek, egy kisebb csetepaté után kénytelenek szembenézni a ténnyel, hogy Mordorban maradni öngyilkosság, majd mégis úgy döntenek, hogy maradnak. Ez valahogy így zajlott le:
Idrill: Lehet hogy valójában semmi értelme és biztos halál Mordorban maradni, de maradnom kell.
Baranor: Akkor együtt halunk meg.
Idrill: Ok.
*Belesétálnak a messzeségbe.*
…
…
…
*Ekkor hallottunk róluk utoljára.*
Őszintén én majdnem felröhögtem. Nem tudom, hogy ezt a jelenetet most érzelmesnek vagy épp hősiesnek tervezték a készítők, de nekem valahogy nagyon nem jött át. Én inkább nevetségesnek éreztem, ahogy ez a két klisés mellékszereplő, akikről semmit nem tudunk, akiknek a sztoriszála eddig is unalmas és töredezett volt, egyszer csak egy ilyen „hősi halál” és belegyaloglunk a messzeségbe baromságot húznak elő.
Nem emlékszem, hogy a játék elődjében is ennyire rossz lett volna a helyzet, de azért erre teljesen nem mernék megesküdni, mert azzal legutóbb a megjelenésekor játszottam és az majd négy éve volt.
A másik probléma a Shadow of Mordorral az volt, hogy egy idő után kifejezetten repetitív volt. Nem nagyon adott játékmenet különösebben semmi variációt, az orkok önmagában szórakoztató kaszabolása meg azért a játék végére már leülepedett.
Erre a problémára a Shadow of War rátett még vagy tíz lapáttal.
Kezdjük rögtön azzal, hogy azért a harc- és Nemezis rendszerhez csak minimálisan nyúltak hozzá, így 4 év ide vagy oda, de bizonyos szempontból másodjára játszom az egészet. Másodszor a játékra rádobtak vagy plusz 10 órát, a Mordor 30 órájával szemben a War 40-be fájt, oké, ez csak az én időm, de a játék egyértelműen hosszabb lett elődjénél, márpedig már az is küszködött a repetícióval, és őszintén a folytatás se törte magát a változatosságért. Harmadszor az ostromok, maguk a várostromok kifejezetten izgalmas és a maguk viszonylag kisebb méretével is epikus összecsapások lettek. A hozzájuk vezető út azonban már kevésbé, ugyanis nem lehet csak úgy egy szál magadban letámadni egy erődöt, követőket kell gyűjteni, legyilkolni vagy átállítani az erőd védőit, ez pedig kifejezetten hosszas munka. A nemezis rendszerrel való játszadozás ugyan kifejezetten szórakoztató, úgy egyszer vagy kétszer, de nem négyszer. Márpedig a játék 5 területéből 4-ben a 0-áról kell egy hadsereget felépíteni, egyesével levadászva a megfelelő kapitányokat és azokat legyilkolva vagy oldalunkra állítva, azért ez lehetett volna opcionális, mert egy idő után kegyetlenül fárasztó. Az előző rész ezt sokkal jobban oldotta meg, ott csak két terület volt a maga ranglétrájával, csak kétszer kellett ezt eljátszani, ráadásul a második terület csak a játék felétől nyílt meg, amikorra az elsővel már nagyrészt végeztél. Negyedszer pedig a várvédelmek, azaz az utolsó, epilógus fejezet, a Shadow Wars.
Mielőtt azonban kitérnék arra, hogy mi is a Shadow Wars fejezet, még egy két negatívumot megemlítenék a játékmenettel kapcsolatban, úgy általában. Először is fejlődési rendszer nagyon gyorsan kifullad, a 20.szint felett mindig 4-5 plusz képességponttal mászkáltam, a 30.szint felett pedig 10-el, egyszerűen nem lehetett mire költeni őket. Ez azért nem volt jellemző az elődre. Másodszor a játék nagyon szeret egyszerre 2-3 kapitányt is nyakadba dobni, márpedig a Nemezis rendszerből adódó információgyűjtés, hogy kinek mi az erőssége és gyengesége a játék igencsak szórakoztató részét adná, ez viszont leginkábbis az 1v1-ben jönne ki. Ha viszont várat ostromolsz, vagy méginkább, ha téged ostromolnak, akkor tucatjával kell egyszerre küzdened ellenük, ami meg nagyon frusztráló dolog. Akkor pedig vissza az utolsó fejezetre.
Valószínűleg már halhattál a Shadow of War utolsó fejezetéről, mert annak idején elég nagy botrányt csapott. Ez gyakorlatilag a sztori befejezése után veszi kezdetét, egyfajta epilógus, ami azonban, a legvégétől eltekintve, semennyi sztorit nem tartalmaz. Hanem csak várvédelmeket, ahol téged ostromolnak meg, méghozzá 0-24-ben. Az egész egy hatalmas grindfest, szinte nulla érdemi tartalommal, valószínűsíthetően csak azért lett így megtervezve az egész, hogy az embert a mikrotarnzakciók megvételére vegye rá. Röviden összefoglalva: Nem valami szép húzás, és akkor még finoman fogalmaztam.
Valójában azonban ezt nem tapasztaltam meg személyesen, mert ezen a nyáron eltávolították a mikrotarnzakciót a játékból, pont azelőtt, hogy én játszottam volna vele, és most már mindent játékbeli pénzből lehet megvenni. Ennek ellenére a közelébe sem mentem a Shadow Wars fejezetnek, gyakorlatilag 4 erődöt kellett volna 20-szor megvédeni, ami már hallásra is kegyetlenül unalmasnak és fárasztónak tűnt, nem beszélve az időbefektetésről. Ha 20 várvédelemről beszélünk, amit ha csatánként átlag 30 perccel számolok, akkor az 10 órával toldja meg a már amúgyis kifáradásig tolt játékot. Na persze ehhez hozzá kéne venni, hogy a csaták egyre nehezednek 40-50 percesre is nyúlva, ami 10-15 órát is jelenthet. Ha hozzáveszem azt, hogy esetleg elvesztesz egy várat, amit utána vissza is kell foglalni, vagy azt veszem, hogy az összecsapások során megfogyatkozik a sereged, így el kell menned kapitányokat gyűjteni és grindolni, akkor ez a szám 15+ óra fölé nyúlik.
Kösz, de kösz nem.
Őszintén szólva a Shadow of War fogott mindent, ami elődjében megvolt, aztán rágyúrt a hibáira, ugyanolyan unalmas, sehova nem haladó sztori, csak most még hosszabb és még repetitívebb. Nem mondom, hogy teljesen élvezhetetlen, hiszen a harcrendszer még most is üt, de gondolom azt se kell mondanom, hogy nem voltam elégedett az eredménnyel.
