Így egyféle első benyomással kezdeném, a dungeaon crawler műfajról. Ami természetesen nem végső ítélet, hisz ez az első és egyetlen, amivel ezidáig játszottam.
Márpedig attól tartok ezen félelmeim beigazolódtak, bár azt is el kell ismernem, hogy jóval kisebb mértékben, mint attól tartottam.
Először is, még mindig azt preferálom, ha a karaktereim fizikailag is jelen vannak a csatatéren, viszont ennek a hiánynak az az előnye, hogy a harci animációk jóval kisebb időt vesznek igénybe, jelentősen csökkentve ezzel a csaták hosszát. Másrészt pedig magának a játékmenetnek azért sikerül nagyrészt szórakoztatóvá tenni a kazamaták bebarangolását.
Második dolog pedig, ahogy említettem, hiába szórakoztató magában a harc és fejlődésrendszer, ha túl nagy mennyiségben vagyok kénytelen azt élvezni. Úgy a játék felétől kezdve az egész kezdett untatni, ami főleg amiatt tűnik föl, mert az elején még próbálkoztak mindenfélével feldobni a dungeonokban való mászkálást különféle csapdákkal és fejtörőkkel, míg a végére ez valahogy eltűnt a játékból. Egyszerűen több kellett volna ezekből, mert eleinte tényleg sokat dobtak az öszképen.
Mielőtt a történetbe kezdenék, megemlítenék még egy két dolgot. Az egyik a játék rezidens bossai, amiket Nightmare-eknek hívnak. Ezen szörnyek szabadon bóklásznak a kazamatákban, és ha beléjük futsz, akkor bizony spuri van, ugyanis gyakorlatilag halhatatlanok, amíg el nem pusztítód a dungeon szíveként működő „Magot”, ami meg persze csak az adott kazamata legvégén van. Ez egy eléggé félelmetes szituáció, amikor lélekszakadva kell menekülnöd a téged üldöző rémségek elől. Vagy legalábbis ez lett volna cél, ami talán működött is az első pár dungeonnál, utána azonban gyorsan frusztrációba és komikumba fullad. Ugyanis gyorsan rá lehet jönni, hogy a téged üldöző MI nem éppen a legokosabb, és ha nem rohantál épp egy zsákutcába, akkor nem nehéz lerázni őket. Inkább nevetséges lesz az egész, ahogy fel alá rohangálsz egy kis szobában a Nightmare-ekkel, miközben próbálsz elslisszolni mellette a kijárat felé. Sőt, ez a játék előrehaladtával inkább csak idegesítő lesz, amikor csak haladni szerettem volna az adott kazamatával, helyette meg futhattam megint egy felesleges kört ezekkel a lényekkel.
Namármost, két dolog miatt tartózkodtam eddig ettől a műfajtól. Az első az, hogy jobb szeretem látni, ahogy a csapattagjaim ténylegesen teljesítenek a csatamezőn, ahelyett, hogy csak néhány utóeffektet kapnak a támadásaik. A másik meg az, hogy számomra nem éppen a dungeonok a legizgalmasabb részei egy Rpg-nek. Ugyanis nagy általánosságban csak időhúzás az egész. A történet max ezeknek a kazamatáknak a legelején és a legvégén megy valamerre, míg ezek között nem marad más, mint több órányi „üres” gameplay. Azért aposztrofáltam az ürest, mert persze magától a játékmenettől is függ, hogy mennyire lesznek a vele eltöltött órák szórakoztatóak. Azonban az Rpg műfaj alapból is a hosszú játékidejéről híres, így tapasztalatom szerint még a jobb fajta harcrendszereket is egy idő után monotonitásba lehet fojtani, ha ész nélkül növelik a mennyiségét. Így egy olyan játéktípussal való játszás, amelynek a központjában pont ezek a dungeonok vannak nem kevés aggodalommal töltött el.
A másik a játék nehézsége, ami igen érdekesre sikeredett. A játék első pár bossa annyira nehéz lett, hogy kénytelen voltam lecsúsztatni a nehézséget normálról könnyűre, míg az utolsó pár boss csak akkor nyújtott némi kihívást, ha feltoltam azt nehézre. Mindezt úgy, hogy egy percet nem grindoltam a játékban külön, és még a random csaták nagy része elől is elfutottam. (Igen, sajnos a játékban vannak random encounterek, de egyrészt még az épp elfogadható sűrűségben, másrészt pedig, ahogy épp most mondtam, elfuthatsz szinte az összes elől úgy, hogy végére valahogy mégis OP leszel. Már ha azért tisztességesen kipucolod a kazamatákat.) A játék teljesen szabadon engedi váltogatni a nehézséget, ami szerintem a fenti szempontból kifejezetten kellemes. A hátulütője viszont, hogy az alacsonyabb nehézséggel kevesebb tapasztalati pont is jár, így azért a játék bünteti azokat, akik könnyebb fokozaton játszanának, ők nem fognak tudni olyan jó képességeket feloldani. Hozzá kell tennem azt is, hogy a játéban amúgyis baromi lassan jönnek a szintek, és csorog az Xp.
Akkor viszont a történet. Aminek a karaktereiről nem sokat beszélnék, mert ugyan kedvelhetőek voltak a maguk módján, de nem voltak kifejezetten emlékezetesek számomra. Inkább a főtörténetről lenne szó, ami a játék világának helyt adó, úgynevezett Jail-t teszi a középpontba, az ezt a helyet körüllengő titkokkal egyetemben. Ez a rejtély adja a sztori gerincét. Amit sajna nem adagol túl bőségesen a játék, így némileg ezért igazolódott be a félelmem az „üres” játékmenetről. Azonban én voltam a legjobban meglepődve, hogy ennek ellenére működött az egész, mert bár a dungeonok magukban inkább szólnak a saját kis történetszálukról, mint a főtörténetről, de épp eleget adagol a játék a fő rejtélyből ahhoz, hogy soha ne unja el teljesen magát az ember. Még akkor is, ha már az elejétől tudtam, hogy ezen titkok megfejtéseinek nagy részéből a játék végéig nem nagyon lesz semmi.
A probléma viszont az, hogy ezekből a játék vége UTÁN sem lesz semmi.
Ugyan ez némileg spoiler, de ha esetleg nem játszottál volna még a játékkal, akkor szerintem jobb, ha tudod, amit most le fogok írni, akkor talán nem lesz akkora csalódás a vége. Az a helyzet, hogy a játék története, a központi rejtéllyel egyetemben nem fut ki sehova.
Tudjátok hányszor panaszkodtam már ebben a blogban a befejezetlen történetekről? Mindig. Minden egyes alkalommal, amikor belefutottam. Márpedig ez ezután is így lesz. Nem érdekel hányszor kell elismételnem magam, egyszerűen nem tudom kikerülni, hogy ne térjek ki arra, hogy egy befejezetlen, urambocsá cliffhanger befejezés mennyire is képes elcseszni egy történetet. Márpedig itt is ez a helyzet, a játék sírva könyörög egy folytatásért, amiben végre valami választ is kapunk megannyi kérdésünkre. Mert a Mary Skelter vége több kérdést vet fel, mint megválaszol. Persze valamilyen szempontból választ kaptunk arra, hogy mi is folyt a háttérben, meg hogyan, a miértekre azonban csak feltételezéseim vannak. Sőt egy olyan infót dobtak be a végén, ami teljesen más kontextusba helyez sok mindent, de az egyetlen szereplő a válaszokkal csak legyint, hogy majd később elmagyarázza a dolgokat. Meg úgy nagy általánosságban nem nagyon kaptunk választ arra, hogy mi is a Jail úgy istenigazából. Vagy, hogy mik is voltak a Nightmare-ek. Vagy éppen mi van az állítólagos felszínnel. (Ha mondjuk a játék vége után végigcsinálod a bónusz post-game dungeont, akkor ez utóbbira kapunk egy apró sztorimorzsát… mielőtt a játék visszadob a főmenübe egy clifhanger-el…) Ha egy játék története ennyire a semmire fut ki, főleg ha komolyan is vette magát az egész, akkor az nagyon fájdalmas tud lenni. Főleg ha egyébként még érdekes is lett volna.
Azonban, hogy ne egy kellemetlen ponton fejezzem be a beszámolómat, ejtek még egy-két szót a prezentációról, mert az kifejezetten kellemes. A játék zenéi is egész eltaláltak, de a dizájn viszi a prímet. Nagyon jól néz ki. (Na, nem grafikai részletességet nézve, nem arról beszélek.) Most néztem utána, mert már találkoztam korábban a munkájával, de most kell megjegyeznem, hogy imádom Nanameda Kei stílusát és karakterdizájnjait (egyébként ő volt a felelős a Trillionért is, és már ott nagyon bejött a stílusa).
Ugyan a végén eléggé lehúztam, de összességében nem rossz játék a Mary Skelter Nightmares. Igen, a sztori lezáratlansága fájdalmas, de lehet csak én vagyok kifejezetten allergiás erre, a játékmenet pedig szórakoztató, megint csak én vagyok az, akinek ez a nagy kazamatajárás nem fekszik annyira (legalábbis első látásra, mert tényleg ez az első ilyen játékom). A remény pedig tényleg utoljára hal csak meg, mert a Mary Skelter végül kapott egy folytatást, ami nem is rég jelent meg (2019 októberében). Remélhetőleg egy idő után ez is ellátogat PC-re, mert egyelőre csak Switchre van. Sőt, elvileg nemrég jelentették be a harmadik részt is. Talán később még ki tudják köszörülni a csorbát.
