Miután pedig végeztem az ötödik résszel, azt kell mondjam, van még lejjebb, ami a történetet illeti, valamint tényleg nem olyan rossz azt a térképet letakarítani.
Kezdjük a sztorival, magával a tartalmával még nem is lenne akkora baj, az nagyrészt elmegy, vannak azért itt hatásosabb jelenetek, nem unalmas azért ezeket a pszichopata főellenfeleket nézni, és a színészi játék is baromi erős. A probléma inkább azzal van, ahogy ezt a történetet leszállítja a játék az embernek, mert inkább a játék az embert szállítja le a történethez. Egészen pontosan a játék fogja magát és elrabolja a játékost, hogy leerőszakolja a sztorit a torkán, és ezt most nem is nagyon kell átvitten érteni. Konkrétan a játék bizonyos pontjain kapsz egy feliratot, hogy az ellenség vadászik rád, aztán nyomodba ered egy legyőzhetetlen (és helyenként láthatatlan) ellenséges elfogócsoport. Legközelebb pedig azt veszed észre, hogy eltaláltak valami kábítólövedékkel, elfeketedik a képernyő, te pedig fogoly vagy, ahogy az aktuális terület főnükéhez visznek. Itt az épp felügyeletes elmebeteg lead egy vallási töltetű monológot, megkínoz egy kicsit, majd „szabadon enged”, mintha mi sem történt volna. Pontosabban, ezen a ponton gondolja a játék, hogy ideje megismerkedned az adott területen lévő szövetségeseddel, aki pont ilyenkor tűnik fel, hogy megmentsen.
Talán nem is jön olyan jól át írásban, de elképesztően erőltetett a dolog. Az írók mintha nem tudtak volna jobb ötlettel előállni arra, hogy milyen körülmények között hallgatnád ezeket a rosszfiúkat, mintsem hogy minden egyes alkalommal elrabolnak téged. Méghozzá olyan ellenséges katonák által, akiket egyébként a normál játékmenet során halomra lősz. Ennek legjobb példája az volt, amikor pont akkor kezdtek el rám vadászni, miután felszabadítottam egy helyőrséget. Ilyenkor a helyőrséget baráti NPC-k töltik fel, én pedig az gondoltam, hogy na most nézzük miből faragták ezeket a legyőzhetetlen elfogatócsapatokat, most, hogy szövetséges fegyveresekkel vagyok körülvéve. Aztán vártam és vártam és vártam még egy kicsit, de se hírük, se hamvuk nem volt. Vakartam aztán a fejem, és csak kimozdulta a baráti helyőrségből. Alig tettem meg két lépést, bumm, karakteremet eltaláltak, a képernyő elfeketedett, én pedig úton volt a helyi szektafejeshez a soron következő mesedélutánra. Úgy tűnik a felszabadított helyőrség egyfajta biztonsági zónaként funkcionált, és amint átléptem a határát, azonnal maximumba kapcsolt a játék az elfogásommal, ami ezen esetben ilyen derült égből villámcsapás módra következett be. Ha tényleg ilyen egyszerű leszerelni karakterünket, akkor miért nem öltek meg minket legalább nyolcszor (mondjuk ezt mintha próbálták volna egyszer megmagyarázni, nem valami sok sikerrel). Hihetetlenül illúzióromboló, ahogy a játék így kiragad az élményből, hogy csak ilyen erőltetett módon sikerült ezt megoldani. Ha van valami mélyebb értelme, hogy ezt így kellett, azt én nagyon nem látom.
Valamint a történet tartalmával is volt egy kisebb bajom, mégpedig az, ahogy ezt a vallási fanatikus szektát próbálták ábrázolni, és egy kicsit árnyaltabbnak feltüntetni. Helyenként próbálták a főbb rosszfiúkat valami szimpatikusabb színben feltűntetni, hogy azért valamennyire ők is áldozatai a körülményeknek, de csak olyan kicsit, hogy nem is láttam értelmét sajnálni őket. Mind elmeháborodott gyilkosok voltak, akiknek egy fia értékelhetőbb tulajdonsága nem volt. Az meg, hogy papoltak azokról a társadalmi problémákról, amik erre az útra terelték őket, azon is csak a szememet forgattam. Az persze nem lenne önmagában gond, hogy az írók némi társadalomkritikát fogalmaznak meg a szektával, és talán nem is feltétlenül akarnak rákényszeríteni, hogy szimpatizálj velük. Valahogy azonban az volt az érzésem, hogy az írók picit túlerőltetetten próbálták volna elmélyíteni ezt a morális szempontból menthetetlen bandát. Mert társadalmi problémáktól függetlenül miért kéne egy olyan bagázsra hallgatnom, akiknél a megoldás azt jelenti, hogy embereket feszítünk keresztre, csak it épp reklámtáblákra? Még ha adok is hitelt a világvégéről szóló paranoiájuknak, tényleg jobb hely lesz a poszt-apokalipszis az Eden’s Gate gyülekezet jelenlététől? Én nem biztos, hogy örülnék, ha ez a fanatikus banda lenne a tőszomszédom, még akkor se, ha éppen igazuk lenne a közelgő végről.
Persze ez csak az én értelmezésem, lehet túlbecsülöm azt, mennyire is akarták az írók, hogy én szimpatizáljak Joseph Seed bandájával, és azokkal a körülményekkel, amik ide vezették őket.
Ami pedig a játékmenetet illeti, az igazából rendben van. A fegyverhasználat és a lövöldözés az előző részekbe se volt rossz, és itt is biztos alapot képez. Nagyrészt azért jó érzés a Far Cry 5-el játszani. Na viszont akkor rátérve az ominózus ikonokkal borított térképre, és arra a tipikus Ubisoft-os megközelítésre, amit a fejlesztő nyílt a világú játékainál alkalmaz. Igazából egész megszerettem már az egészet.
Bevallom őszintén a vereség érzése tölt el, hogy ezt így leírtam, mert tudom, hogy nem a legminőségibb tartalom az, amit ezek a játékok nyújtanak. Mintha csak az „ez van, ezt kell szeretni” alapon élvezném őket, és egyszerűen csak beadtam volna derekam az egyensémára épülő megközelítésük előtt, nem lévén más lehetőségem. Azonban nem is feltétlenül írnám ilyen pesszimistán le a helyzetet. Inkább csak megtanultam helyén kezelni ezeket a játékokat. Egy fárasztóbb munkanap utáni levezetéshez tökéletesek, nem is várok ennél nagyon többet tőlük. Igazából pedig ha megbarátkozol relatíve egyszerűségükkel, akkor a letisztult játékmenet nagyobbrészt elviszi hátán az élményt.
Vannak az ötödik részben ilyen, kincses lelőhelyek, amiket gyémánt ikonnal mutat a térkép, én pedig valami végtelenül egyszerűre és önismétlődőre számítottam, néhány random elhelyezett ládára, amiben pénz van. A gyakorlatban azonban ez volt a kedvenc küldetéstípusom, annak ellenére, hogy egyetlen jegyzet három sorral szolgáltat némi kifogást rá, és igazából kábé öt perc alatt le lehet őket tudni. Mert például így nézett ki egy ilyen: Egy barlang bejáratánál kezdődik a küldetés, szokásosan egy darab sajtcetlivel, nem is számítok semmi különösebbre. Miután kilőttem a bejáratnál őrködő ellenségeket és bementem a barlangba, szembesülnöm kell vele, hogy nem egy kis üregről van szó. Nem sokkal később már vertikálisan kell felfelé másznom a csáklyám segítségével egy kisebb platformer részen. Mikor felérek még egy adag ellenség fogad, szóval újabb tűzharcban van részem. Mikor végre elérek a barlangban elrejtett ellátmányhoz meglepődve találok ott egy helikoptert. A barlangnak van egy felső kijárata, amin ezek szerint a kultisták bemanővereztek egy helikoptert. Miután kipucoltam a helyet van lehetőségem gyalog távozni a felsőbb kijáraton, vagy próbára tenni az ügyességem, és valahogy kinavigálni a helikopterrel. Tehát összefoglalva egy rövidebb tűzharc után barlangásztam és platformerkedtem egy sort, majd egy újabb tűzpárbaj után elértem jól megérdemelt jutalmamat, majd pedig próbára tehettem repülő tudásomat azzal, hogy ki tudom-e ügyeskedni a helikoptert a viszonylag szűk barlangból. Mindezt alig tíz perc alatt, ami azért meglepő változatosság. Ez a prepper stash küldetéstípus, valahogy mindig meglepően színvonalas volt annak ellenére, hogy valójában a legegyszerűbb fajtából van.
Ezt azért írtam így le hosszabban, hogy érzékeltessem, a Far Cry játékok, de igazából a Ubisoft féle nyílt világú játékok is egész szórakoztatóak tudnak lenni relatív egyszerűségük ellenére, mert az alap játékmenet igencsak le van csiszolva (ha nem is feltétlenül tökéletesre), alapjáraton nem rossz érzés velük játszani. Persze ettől még nem is lesz nagy szám a végeredmény, az ikonokkal telepakolt térkép nem a videojátékok csúcsa. Ugyan siránkozhatnánk, hogy egy olyan nagyobb stúdió, mint a Ubisoft, miért nem próbál többet kihozni a dologból, vagy miért nem fordítja Tripla-A kategóriás erőforrásait valami kicsit ambiciózusabb felé, mert azért talán ez is valamennyire jogos, de… Én nem pazarlom az energiáimat felesleg panaszkodásra, amíg a végeredmény nem értékelhetetlen.
Nem mondom, nem voltam elégedett a Far Cry 5-el, nekem kicsit sok sebből vérzett. Amíg viszont nem tudom kifejezetten jónak hívni, addig nem is tudom kifejezetten rossznak se, mert el tud szórakoztatni, ha hagyjuk magunkat.
