Na jó, walking szimulátornak nevezni a Death Stranding-et talán nem a legmegfelelőbb. Egyfajta nyitott világú akciójátékként lenne legjobb körülírni, ahol ugyan van némi harc, de a tényleges fókusz inkább a világ felfedezésén, és az azon való átjutáson van.
Ami viszont ténylegesen kiemelendő a játékkal kapcsolatban, hogy mennyire más, mint amihez az ember szokva lehet. Legalábbis a tripla-A kategóriás mezőnyben mindenképpen (az indie szcénáról nem tudok nyilatkozni). Mert a Death Stranding egy kifejezetten egyedi élményt nyújt, amit már csak ezért is érdemes lehet kipróbálni. Bár a végeredményt azért nem garantálom, nem egy mindenkinek könnyen ajánlható címről beszélünk.
A játék lényege és egyben legjobb része a nyitott világ és az azon keresztül való manőverezés. Mert a Death Stranding-ben maga a gyaloglás is egy játékmechanika, ugyanis főhősünket, Sam-et, kvázi úgy kell irányítanunk, mint egy tankot. Melyet itt nem negatív értelemben használok, hanem csak mint leírást, az irányítás mechanikájára. Azaz karakterünk nem megy rögtön abba az irányba, amelyikbe a gombot lenyomjuk, hanem a karakternek fizikailag is meg kell fordulnia és abba az irányba kanyarodnia, amerre mi akarjuk. Ez ugyan a valósághoz sokkal hűbb irányítás, de a játékok általában nem ezt használják, mert egyszerűen nem annyira precíz, nem is olyan jó érzés ez az irányítás, így általában negatív kifejezés a „tank irányítás”.
Azonban ez pont hogy az előnyére válik a Death Stranding-nek, ahol maga az irányítás is egy nagyobb játékmechanika. Hősünkre erősen hat a fizika, van súlya, van momentuma és van tehetetlensége. Ha egy domboldalon próbálunk meg lesprintelni, akkor a gyorsan elveszíthetjük az irányítást, aminek meg egy nagy pofáraesés a vége. Szóval remélhetőleg nem szállítottál semmi törékenyt, mert a fent leírtak hatványozottak, ha karakterünket ráadásul meg is pakoltuk, mint a málhásszamarat. Mert ha még egy féle képpen lehetne jellemezni a játékot, az a postásszimulátor a poszt-apokalipszisben. Mindezekre tekintettel a játék sava-borsát a térképen való keresztüljutás, a terep megmászása jelenti. Amely a különböző felszereléseinknek köszönhetően, a létráktól és mászókötelektől kezdve később a járművekig, egy kifejezetten változatos és élvezetes tevékenység tud lenni.
Azt azért viszont hozzá kell tennem, hogy nem a teljes játékon keresztül sajnos. A tank irányítás ugyan illik a képbe, de például a harcokhoz már kevésbé, amikből ugyan túlsok nincsen, de az irányítás még legjobb esetben is képes érdekes dolgokat produkálni, főleg a járművek esetében. Sajnos pedig egy idő után hajlamos frusztrálóba is átmenni az egész. Főleg ha lehetetlen terepen kell átküzdenünk magunkat. Soha többé nem szeretnék „csúnyán se nézz rá, mert eltörik” típusú törékeny szállítmányt vinni a magashegységekben, miközben a hóvihar miatt nulla a látótávolság, fogy a stamina és még a csomag is rongálódik. Meg úgy általában a játék előrehaladtával is egyre monotonabbá válik a postásmeló.
Ami pedig a történetet illeti… hát az is valami egészen más. Bár az első benyomásom inkább az volt, hogy: „Lesz bármi értelme is ennek a nonszensznek?” Nem tudom miért volt ilyen negatív az első benyomásom a sztorival szemben, azonban sajnos ez nem is nagyon múlt el. Valamilyen oknál fogva annyira sosem jött be a Death Stranding történetmesélése. Kicsit nekem túl sokat „prédikált, meg úgy általánosságban is túl volt magyarázva benne minden. Ugyan megvannak a maga pillanatai, de valahogy az eredmény nem volt az én szájízem szerint való.
Összességében nem is tudom hányadán állok a Death Stranding-el, igen ambivalensek az érzéseim. Hajlok afelé, hogy nem volt nekem való, mert a sztori valahogy sosem jött be, míg a játékmenet egyre frusztrálóbba vált, és túl hosszú is volt, a játék végére már csak azt akartam, hogy végre vége legyen. Amin a játék végére tartalékolt egészestés filmnyi átvezetők sem segítettek. Míg a mérleg másik nyelén az van, hogy a játékmenet olyan, amihez hasonlóhoz még nem volt szerencsém. A nyitott világ terepén való túljutás egy friss és igen megkapó élmény volt, főleg azokban a pillanatokban, amikor megszólalt a zene.
Szóval ja… nem tudom, hogy mennyire is élveztem igazából a Death Stranding-et. Annyira viszont biztos nem, hogy rohanjak a boltba a folytatásért. Nem mindenkinek való játék ez.
Azt viszont mindenképpen tudom értékelni, mégha nem is feltétlenül szeretni, hogy mennyire egyedi élmény volt, hogy mennyire más játék is volt a Death Stranding. Talán már csak ezért is érdemes lehet megtapasztalni… de csak saját felelősségre.
