A hangsúly a játékmeneten van, ami nagyon is hűségesen követi a Soulsborne receptet, persze a saját megoldásaival fűszerezve. Ez leginkább abban nyilvánul meg, hogy a karakterosztályokat ugyanolyan könnyen cserélgetheted, mind a felszerelésedet. Miután pedig az ezekhez tartozó képességeket megtanultad, akkor már bármelyik másik osztálynál felhasználhatod őket. Ez kifejezetten rugalmassá teszi a kasztokat, teljesen a saját játékstílusodhoz igazíthatod őket. A másik sajátos megközelítése a játéknak a társaid. A világ barangolása közben folyton van egy partnered (de akár szólóban is nyomulhatsz) aki minden egyes csatából kiveszi a részét, még a bossharcokból is. Ráadásul társaink baromi hasznosak is, az AI kifejezetten kompetens, akár csak a közellenségek lekaszabolásáról legyen szó, akár egy keményebb boss figyelmének eltereléséről, amíg te felgyógyítod és buffolod magad. Ennek köszönhetően a játék messze nem egy kifejezetten nehéz Soulslike. Persze így is oda kell tenned magad, de a partnereidet használva azért jóval egyszerűbb tud lenni az élet.

Azt meg kell jegyeznem viszont, hogy a játék szerelembe esett a Dark Souls csapdáival. Látták azt az egy részt, amikor az egyik mobot a fejlesztők pont az egyik sarokra rakták, hogy ha a gyanútlan játékos túl gyorsan és óvatlanul venné be a kanyart, akkor egy kiadós maflásban részesüljön, majd azt mondták mi lenne ha Code Veinben is ez lenne, csak minden egyes sarkon. Minden egyes szurdok szélébe ellenfelek kapaszkodnak, akik csak arra várnak, hogy a gyanútlan játékos a közelükbe menjen és ők rajtunk üthessenek, minden egyes zsákutca, aminek a végén loot van biztos bespawnol egy tucat ellenséget ha bemész és felszeded, minden egyes kanyart hatalmas ívvel kell bevenni, mert biztos hogy áll ott egy szörny aki csak rád vár. Ez a fajta dolog már a Dark Souls esetében is fárasztó volt egy idő után, és ugyan itt is bele lehet tanulni a játék logikájába, de a Code Vein fejlesztői enyhén szólva is átestek a ló túlsó oldalára.

Ami a történetet illeti, az jóval tradicionálisabb, mint mondjuk egy Dark Souls esetében. Amit én például jobban értékeltem, de azt hozzá kell tenni, hogy azért nem egy nagy durranás. Persze, a maga módján leköt, meg semmi nagyobb baj nincs vele, de nem is olyasmi, amire a játék letétele után sokáig emlékeznél. Ettől függetlenül van egy-két része, amihez megjegyzést fűznék hozzá.

Az egyik ilyen, hogy milyen jól oldja meg sztori az amnézia már túlságosan is klisés kérdését. A Code Vein világában a vámpírok megfelelői az úgynevezett Revenant-ok, akik nagyobbrészt halhatatlanok, azonban ennek van egy ára, méghozzá az emlékezetvesztés. Lehet, hogy az amnéziás főhős baromi elcsépelten hangzik, de már jóval érdekesebb a helyzet, ha mindenki más is az. Amikor a játék elején az egyik karakter úgy kezdi el nekünk elmagyarázni a világ terminus technicusát, mintha sosem éltünk volna itt, akkor azon igencsak felvontam a szemöldököm. Amint kiderült viszont a halhatatlanság mellékhatása, rá kellett jönnöm, hogy e világ szereplői hozzá lehetnek szokva, hogy egyeseknek néha tényleg az alapoktól kel mindent újra elmagyarázni.

A másik dolog pedig, ha valaki megijedne a leírásban szereplő anime résztől a dark souls szó előtt, azt megnyugtatom, a játék szinte alig tartalmaz fanservicet (attól eltekintve, hogy néhány női karakter viselhetne több ruhát, de ez aztán már tényleg a legkevesebb). Ettől függetlenül is hozzá kell tenni, hogy a történetre nagyon is jellemző az animés történetvezetés. Főleg azok a hosszabb beszélgetések, amikor kis csapatunk tagjai megnyugtatják egymást, hogy bizony együtt minden sikerülni fog. Amihoz én hozzá vagyok szokva, és nem is feltétlenül fakadnak olyan gyakran hasonló monológokra szereplőink, de az ehhez hasonló beszédeket inkább várnák valami szokásosabb Jrpg-től. Mert az a helyzet, hogy a Code Vein poszt-apokaliptikus felütése az átlagnál sötétebb hangulattal rendelkezik, én pedig személy szerint jobban örültem volna az ehhez is mérten komorabb megközelítésnek. Ennek legjobb példája egyik társunk, Yakumo (a legoptimistább és bratyizósabb, akitől mondjuk pont nem akkor meglepetés egy ilyen monológ) rizsgombócos sztorija, ami a játék elején hallható. Ebben hosszabban belemegy abba, hogy a Revenantoknak ugyan nem kell normális étel, de ez az egyszerű gesztus emlékezteti magát arra, hogy ki is ő, miközben a folyamatos csatározás közben egyre többet felejt el magról. Ezután belemegy egyre jobban a saját háttértörténetébe, hogy hogyan is ették mindig ezt a bajtársaival, és az egész (a zenével együtt) egyre szentimentálisabb lesz, ahogyan azt leginkább csak a japános előadásmódú sztoriktól várjuk. Talán túlságosan is, márpedig szerintem nem kellett volna nagyon elmenni ebbe az irányba. Mert a monológ alapvető gondolata még egész érdekes is, hogy hogyan próbálják egyesek megőrizni identitásukat, miközben egyre többet felejtenek el korábbi életükből. Személy szerint úgy érzem, hogy a játék koncepciójából sokkal többet ki lehetett volna hozni, mert az alapok jól le voltak rakva, el lehetett volna menni valami egyedibb irányba is, mint amibe végül kilyukadtunk. Ettől persze, ahogy mondtam, nem lesz élvezhetetlen a végeredmény, csak na…

Az utolsó dolog amit sztoriról megjegyeznék, azok a flashback-ek, amik igen érdekes szerepet töltenek be. Ezek gyakorlatilag afféle memóriakristályok, amiket a térképet bebarangolva kell megtalálnod, és nem csak a különböző karakterek elveszett emlékeit élhetjük velük újra, de ezek kellenek extra képességek feloldásához. Viszont így a szereplők háttérsztorijait teljesen random módon ismerhetjük meg, amit nem tartottam valami organikus megoldásnak. Sőt, maga a kivitelezés igen mesterségesnek hat, mert az összes ilyen visszaemlékezős rész egy külön kis montázsban jelenik meg, amit mindig lassú és melankolikus zene fest alá és egytől egyig a világ és a karakterek tragédiájáról szól. Azt leszögezem, hogy önmagukban egyáltalán nem rosszak, mert nem azok, azért el tudja kapni az embert a hangulat nézésük közben. Viszont érzelmi tónusukat tekintve nagyon egysíkúak, illetve, ahogy említettem, a prezentációnak köszönhetően igen mesterségesnek és kissé erőltetettnek hatnak. Én inkább máshogy szeretem az ilyen részeket a történetbe beépítve látni, mégha ez a maga módján egyedi megközelítés is volt.

Szóval összeségében egy kifejezetten szórakoztató játék volt a Code Vein, mégha a történetre nem is nagyon foguk emlékezni, és a sztori bizonyos megoldásait én személy szerint kérdésesnek tartottam is, a játékmenet maga kifejezetten erősre sikeredett, és a játék nem is kifejezetten hosszúra.