Ha a Unity volt leglaposabb Assassin’s Creed élmény, akkor Syndicate volt talán a leglecsiszoltabb. (Legalábbis egészen addig, az Origins és Odyssey részekhez még nem volt szerencsém.) Persze sok szempontból csak még több Assassin’s Creed, de számomra ez volt eddig a legszórakoztatóbb játékmeneti szempontból.
Minden ami AC, azt itt szinte tökéletesíteni sikerült. Az előző résszel ellentétben mind a lopakodás, mint a harc élvezetes, viszont ami a legfontosabb, hogy az egész játék nem monoton. Ami leginkább a rengeteg különféle mellékes feladatnak volt köszönhető.
Amikor először ránéztem a Syndicate a sorozatból ismerős módon ikonokkal elborított térképére, akkor eleinte még elkezdette bennem feléledni az ezek által indukált és korábban is tapasztalt fejfájás. Azonban én voltam a legjobban meglepve, amikor a játék végére ezek nagy részét kipucoltam a térképről, mert kifejezetten szórakoztatóra sikeredettek. A szériában már volt, de itt is körzeteket szabadíthatunk fel az ellenség alól, ehhez pedig lépésről lépésre kell elfoglalni a játék kerületeit. Van itt minden, orvgyilkossági feladatok, gyerekmunkások kiszabadítása, bizonyos célpontok elrablása, amely típusok ugyan körzetenként mindig ismétlődnek, viszont mindig máshol, mindig valami újabb kihívást dobva eléd a játék. A kedvenceim az emberrablások voltak, ahol pont a célpont élve elkapása volt a cél, lehetőleg lopakodva, majd a vele való kijutás az ellenséges területről, már csak az nagyban megbolondította az egészet, hogy hol játszódott az adott küldetés, vagy épp, hogy járőröztek az ellenfelek. Akkor pedig még nem is beszéltem az egyéb opcionális aktivitásokról. Lehet ökölvívó meccseket lejátszani, ellenséges ellátmányokat *****ztogatni, szekérversenyezni (na jó, ez egyébként elég idegesítő volt), vagy épp minden féle egyéb gyűjtögethető dolog után átfésülni a térképet. Ez utóbbit én speciel ugyan sosem kedveltem, de aki szereti, annak még mindig itt van.
Meg aztán vannak rendes melléküldetés sorozatok, ahol ráadásul híres történelmi alakokkal futunk össze, mint Charles Dickens, Karl Marx, vagy épp Charles Darwin. A híres személyekből a sorozattól megszokható módon ebbe az AC részbe is kijutott. Mind igen különc alakoknak vannak beállítva és gyanítom erősen túl is vannak játszva, de szerintem pont ettől lettek kifejezetten szórakoztatóak.
A fő történet küldetései pedig hasonlóan izgalmasra és akciódúsra sikerültek. Visszaköszön az az egyébként jó újítás a Unityből, amikor a küldetés mindenféle extra lehetőséget prezentál számodra.
Maga London mondjuk nekem egy kicsit egyhangú volt, még annak ellenére is, hogy azért a különböző kerületek architektúrája igen változatos. Kicsit túl sok volt a szürke. A játékban lévő csáklyánk használata, amit eleinte az emberek egyszerűen leírtak Batman kütyüjének ötlettelen másolatának, pedig kifejezetten élvezetes volt, teljesen új dimenziókat nyitott meg a háztetők navigálásánál. Én kifejezetten örülök, hogy belerakták.
A történetről nem is tudom mit mondjak. Se nem volt jó, se nem volt annyira rossz, hogy érdekeljen. Ha kicsit jobban ki akarnám fejteni, akkor azt mondanám, sokkal inkább utálnom kellene, mint amennyire ténylegesen is bosszantott. Az egész cselekmény eseménytelen és marha lapos, a rosszfiúk felejthetőek, a főszereplő páros ugyan szórakoztató, de nem kifejezetten érdekes, lényegi konfliktus az elcsépelt Assassin vs. Templomos alapfelálláson kívül nincs, a játék vége nevetségesen hirtelen ér véget és az utolsó bossharc inkább komikus, mint bármi más. Azonban mindezek ellenére egyszer sem dühített vagy bosszantott fel, maguk a főküldetések szórakoztatóak voltak, a remek játékmenet mellett pedig egyszerűen el is feledkeztem, hogy mennyire eseménytelen és súlytalan is a sztori.
Szóval nagyjából ennyi. Az Assassin’s Creed: Syndicate meglepően szórakoztatóra sikeredett, annak ellenére, hogy valójában csak még több Assassin’s Creed. Nem tudom senkinek garantálni, hogy élvezni fogja, de nekem, aki az előző két rész alatt eléggé kiégett a sorozatból, sikerült ismét feléleszteni a széria felé táplált lelkesedésemet.
