Star Wars, Mass Effect, Térség, A galaxis őrzői, Babylon 5, Mysterious Universe, és így tovább. Mi a közös bennük? Mindegyik űropera, azaz a sci-fi egy olyan zsánere, amely inkább szól a kalandokról és a hősies szereplőkről, mint arról, hogy mindent tudományos pontossággal tálaljon. Ugyan némelyik igyekszik inkább a realitás talaján maradni, de sok olyan dolog van bennük, amikbe jobb, ha nem gondolunk bele.
Űrmágia, avagy egy szereplő csettintésre hozhat létre fekete lyukakat.
A nem szép múlt
De mi is az az űropera? Nos, magát a szót eredetileg Wilson Tucker amerikai sci-fi író alkotta meg 1941-ben, hogy lefesthesse a világmegmentős, koszos űrhajós sci-fi műveket. Alapvetően egészen a ’70-es évekig az űropera kifejezés pejoratív értelemmel bírt, az igazán gyenge sci-fi történeteket illették ezzel a szóval.
A zsánerhez való hozzáállást Brian Aldiss változtatta meg, amikor 1974-ben kiadta a Space Opera című novellás kötetett, amiben az űropera kifejezést már a jó öreg űrben játszódó, kalandos művekre használta. Judy-Lynn del Rey kritikával is illette Aldisst, mondván, hogy az űroperák egyáltalán nem tartalmaznak régies, elavult stílusjegyeket. Ezt követően a Del Rey Books ki is adott sci-fi könyveket űropera címszó alatt.
A ’80-as években aztán újra új értelmezést nyert az űropera szó, hála a Star Warsnak. Ekkor már az eposzi, a tudománnyal egyáltalán nem törődő, mágiát vagy mágiaszerű elemeket is használó történetek kerültek ebbe a besorolásba. Az 1990-es évek elején végül elfogadták az űroperát a sci-fi legitim zsánereként.
A 2006-os Space Opera Renaissance című könyvet jegyző David G. Hartwell és Cramer, Kathryn a következőképpen próbálták meg definiálni az űroperát könyvükben: „színes, drámai, epikus léptékű, gondosan és igényesen megírt science fiction kaland, központjában egy hősies karakterrel. A cselekmény akcióban gazdag és általában a nagyon távoli jövőben vagy egy nagyon messzi világban játszódik, de mindenképpen az űr a helyszín. Jellemzően optimista a hangnem, s főleg háborúkról, kalózkodásról, katonai erényekről szól, nagy mennyiségű akcióval és hatalmas veszedelemmel.”
Van, amikor egy maszk is elég, hogy az űrben senki se hallja a sikolyodat.
Az űr nem zűr
Az űropera tehát science fiction, de a hard sci-fivel ellentétben inkább a fantasztikum, semmint a tudomány felé hajlik. Az ide tartozó történeteknek ugyan nem jellemzője, hogy tudományosan pontatlanok legyenek (lásd a Térség könyvsorozatot), ugyanakkor nem is fontos, hogy azok legyenek (lásd a Guardians of the Galaxy-t vagy a Star Warsot).
Az űroperában általában tudnak a fénysebesség fölött utazni az űrhajók, a lézernyalábok nem egybefüggő sugárnyalábok, és nem meglepő, ha a szereplőknek természetfeletti erejük is van, például képesek gondolatot olvasni vagy szingularitást nyitni. Sőt olykor el kell fogadni, hogy az általunk ismert űr köszönő viszonyban sincs azzal, amit az űroperában bemutatnak.
Így lehet például, hogy a Star Warsban egy sakkmérkőzést sem játszanak le Chewie-ék, máris megérkeznek a másik dimenzióban (a hiperűrben) repülő Falconnal az Alderaanra, percek alatt átszelve több száz fényévet, de akkor sem esnek kétségben, amikor hiperhajtómű nélkül kell átrepülniük a Hoth-ról a Bespinre, miközben a két bolygó két különböző naprendszerben van. De ugye az sem túl tudományos, hogy egy légkör nélküli sziklán élő űrcsiga bendőjében az emberek egy szimpla maszkkal életben maradnak, vagy, hogy az űrhajók úgy mozognak mintha légkörben lennének.
És ez csak a klasszikus Star Wars, az újabbak még inkább fittyet hánynak a tudományra, A galaxis őrzői vagy éppen a Thor: Ragnarok meg ezeknél is vadabb dolgokat mutattak be. Elmondhatjuk, hogy az űroperák sokszor fittyet hányva a tudományra inkább saját, meglehetősen rugalmas belső logikával működő törvények szerint épülnek fel.
Persze mint írtam, ez sem általánosan igaz, hiszen nem egy űropera meg pont arra épül, hogy tudományosan is hiteles legyen, ilyen a már említett Térség, ahol az emberiségnek nincs hiperhajtóműve, nincsenek emberfeletti képességek, és az űrbe, ha kirepül valaki űrruha nélkül, akkor ott pusztul el nyomban.
Sőt olyan történetek is akadnak, amik a két véglet között próbálnak egyensúlyozni, erre remek példa a Mass Effect vagy éppen a Babylon 5. Mindegyik tartalmaz némi tudományos aspektust, ám sok dologban látványosan felrúgják azokat vagy fantazma magyarázatokkal állnak elő. Például a Babylon 5 állomás törzse forog, hogy legyen gravitáció, ugyanakkor számos hajó létezik, amin anélkül van gravitáció, hogy bármi is mozogna rajtuk. Vagy példának állíthatjuk a Mass Effectet, ahol a világot ugyan igyekezték tudományos alapossággal felépíteni, ugyanakkor a kezdettől fogva ott az űrmágia a biotikának hála.
Nem minden űropera kezeli szabadon a fantáziát, néhányról a hard sci-fi is példát vehetne.
Kőkemény logika kontra kaland
Hogy ki mennyire befogadó az űroperával kapcsolatban, az egyéne válogatja. Van, akit nem zavar, ha egy Űrlord nevű pali egyetlen maszkban elvan az űrben, vagy ha a Galaktikus Birodalom legfélelmetesebb járműve járókeretes nagymama csúcssebességével haladó lépegető. Mások jobban szeretik, ha a realitás erőteljesebb, és kevesebb a fantazmagória, megint mások valahol középúton szabják meg a határt.
Egy biztos, az űropera az egyik legtágabb zsáner az amúgy is nehezen keretek közé szorítható sci-fi műfajban. Fennállása óta többféleképpen definiálták, sokat változott is. Részemről a legkedveltebb műfaj (nézni, olvasni, játszani és alkotni is ebben szeretek a legjobban), és jobb szeretem, ha az alkotó hagyja elszabadulni a fantáziáját és olyan extrém dolgokkal állnak elő, amilyennel csak lehetséges.
Ugyanakkor az egyik kedvenc könyvsorozatom a Térség, ami ugyanúgy űropera, de a földhözragadtabb fajtából. Ugyanakkor ezek a művek nem válnak sem jobbá, sem rosszabbá, csak mert valaki űrruha nélkül elél az űrbe, vagy mert a fényt egyáltalán nem tudják átlépni. Az űroperáknak a saját kereteikben kell megmaradniuk, abban vizsgálni őket, és így kell szórakoztató alkotássá válniuk.
