Quake. Az egyik csupa nagybetűs játék, amivel tojáshéjjal a fenekemen játszottam, a mai napig betéve tudom a pályákat, és azóta is évente-kétévente előveszem egy végigjátszásra. Ez volt az a sorozat, amelyik gyorsan megnyert, de hamar el is vesztett, a Quake 2 sci-fi környezete nem vonzott be, hamar túltettem magam a Strogg invázión és gyorsan el is felejtettem. Így aztán ódzkodva álltam a Quake 3 Arena előtt 1999 telén, de hamar rákaptam az küzdelmek ízére, és amikor már azt gondoltam, hogy mekkora király vagyok, megérkezett az internet hozzám is, és vele együtt a pofáraesés. A botok gyalázása után átéreztem azt, amit az MI érezhetett volna, ha ember lett volna...
Beindul a pofonofon
Tekerjünk előre az időben még 18 (úristen, de öregnek érzem magam) évet, és elérkezünk a mai naphoz, amikor ugyan nem az elsők közt felugorva az early access vonatra, de már közel három hete gyűröm a Quake Champions-t. Ezzel együtt az egeret (egérpadostul) és a családom idegeit. Na meg ütlegelem a billentyűzetet és az asztalt, valamint örömmel jelenthetem, hogy újra megtanultam ízesen és hosszan cifrakáromkodni.
Na, nem mintha nem számítottam volna rá, sőt. Pontosan tudtam, hogy ez lesz, mert ugyanez volt 2004 környékén, mikor a Dawn of War-nak estem neki; és ugyanez volt, amikor a Left 4 Dead 2 eljutott hozzám valamikor 2010 vége fele és a kooperatív részre ráunva belekóstoltam a Versus játékmódba. Most újra átélhetem azt amit akkor: az első pár meccs sztoikus nyugalommal vagy kínomban magamon röhögéssel keretezett megalázó vereségei után most már hamar felszökik az adrenalinszintem és a bemelegítés egy perce alatt izzadó tenyérrel és remegő kézzel fokozatosan feszülök rá a monitorra, megszűnik a külvilág és csak a játék létezik.
Aztán verítékben úszva, sok óra után végül csak elérkezik az a pillanat, amikor a gyalázatos 7-21 K/D szépen lassan eltolódik, és végre nem csak a ládák nyitogatásában ér sikerélmény. A 0.3-as arányból 1.0 lesz, majd átszakad egy fal és végre felkerülök a dobogóra, először csak a harmadik fokra, majd a másodikra, végül már nem csak csapatjátékban, másokra támaszkodva, hanem a kaotikus Deathmatch mezején is megállom a helyem és a meccsen belüli első helyet is sikerül megcsípni párszor. Ez a tanulási folyamat aztán újraindul egy újabb karakterrel, ami még egy lapáttal rátesz a Quake Champions amúgy is addiktív játékmenetére.
És mégis mozog
Bár még csak korai hozzáférésben van és néha (főleg meccsek végén) összeomlik a játék, azt kell mondjam, alapvetően kiforrt a játékmenet és a koncepció. A jelenleg elérhető tucatnyi karakter közül bárki megtalálja a kedvére valót, szinte mindegyikük más mozgást vagy taktikát igényel: Anarki a levegőben is simán manőverezik, a Doom Slayer dupla ugrásra képes, a Quake első részének Ranger-e teleportálni tud, Nyx a falról is ugorhat még egyet, Slash guggolva is könnyedén siklik, Scalebearer pusztító rohamra képes, Clutch villámgyorsan elmozdulhat oldalra, Visor oldalvást ugrálva is gyorsulhat, Sorlag ugrás közben is irányt válthat; a sorból kilógó, taktikusabb bajnokok közül B.J. regenerálhatja életereje egy részét Galena pedig gyógyító-sebző totemet tehet le. Emellett mindegyikük még plusz egy aktiválható képességgel is rendelkezik, de ez ne tévesszen meg senkit: a Quake Champions ettől még nem lesz "hero shooter" (avagy Overwatch koppintás), hanem annak egy elemét ötvözi az arénaharcokkal.
A hangsúly ezúttal is a fegyverek megfelelő kezelésén, a pályák ismeretén, a jó helyzetfelismerésen és (a közhiedelemmel ellentétben csak kisebb mértékben) a reflexeken van. A játékegyensúly rendben van, ahogy a játékosszám is - és itt ne a Steam adataiból induljunk ki, ugyanis sokan játszanak a Bethesda launcherén keresztül is. Ritkán fordult elő, hogy két percet kellett várnom meccsre, az átlag egy perc körül van. Ráadásul a Quake Champions remekül optimalizált: egy négy éves processzoron és egy jobb videokártyán lazán hozza a 100 képkockát másodpercenként, nem hiába, az id Tech 6 itt is kitesz magáért. Mielőtt azt gondolnátok, hogy ez túlzás és PC-s idiotizmus, azt kell mondjam egyáltalán nem az: a játék gyorsasága és a szükséges precizitás megköveteli a monitor képfrissítésének maximális kihasználását, kényelmes ráhagyással és teret hagyva a jövő rendszereinek.
Merj Te is noob lenni!
Ha nem most, a Champions Pack megvásárlásával ugrasz be a buliba, hanem csak akkor, amikor free-to-play modellre vált a játék, jusson eszedbe az imént olvasott kis tanmese. Nem mindig az a lényeg, hogy Te nyerjél, hanem hogy a magadnak felállított lécet ugord meg. És amikor már biztosan megugrod, emelheted tovább és tovább – csak ne add föl. Lehet, hogy tízszer, húszszor, vagy még többször irgalmatlanul elkenik a szádat, de ha befejezted a mérgelődést és a düh ködének feloszlása után visszatekintve azt látod, hogy magadhoz mérten jobb voltál, akkor jó úton haladsz. Ugyanakkor csak addig érdemes folytatni, amíg szórakoztat a tevékenység, ha már csak a grindelésből áll, vagy munkának tűnik, akkor ideje pihentetni kicsit a játékot, vagy magát a stílust. Persze ez minden más kompetitív játékra igaz, legyen az stratégia, verekedős, MOBA vagy bármi más.
