Vélemény - haldoklanak az egyjátékos játékok?

Az ember alapvetően társas lény, de nem csak a hétköznapokban esik jól, ha szólhatunk valakihez: a túléléstől kezdve egészen a szórakozásig az élet minden területén jó, hogy nem egyedül kell boldogulnunk. Hogy jön ez ide? Tartsatok velem, és hamarosan világossá válik.

Rég volt, tán igaz se volt

Álláspontom kifejtéséhez kicsit régebbre nyúlnék vissza, egészen a kezdetek kezdetéig. Az első széles körben elterjedt elektronikus játék a Spacewar! volt, melyben két játékos igyekezett egymást lelőni, miközben egy "fekete lyuk" gravitációs mezeje ellen is küzdeniük kellett. Persze léteztek korábban is elektronikus játékok, mint a különféle sakkprogramok, a Tic-Tac-Toe, és a Nim játékai. Hogy miért emlegetem ezeket? Nos, a felsoroltak mindegyike eredetileg társasjáték, és még mindig az, még ha a gép ellen játsszuk is.

A videojátékok nagy volumenű kereskedelmi forgalomba kerüléséig viszont eltelt még egy kis idő, a szórakoztatás új érájának kezdetét az árkád masinák jelentették. Az olyan kezdeti darabok, mint a Periscope, a Speedway vagy a későbbi követők, mint a Pong is bevonták valamilyen formán a többi játékost. Még ha némelyiket technikailag egy személy is játssza, a sikerélményt a gépet használó többi emberrel való közvetett versenyzés adja: akkor voltál igazán jó a játékteremben, ha a toplistán is feltűnhetett a neved. Igaz ez szinte összes a sorban következő árkád-játékra: ha nem egymás ellen kellett megmérkőzni, akkor a pontverseny adta az egyik motivációt - vagyis valójában többjátékos játékok.

Nem konkrétan ide tartozik, de nem bírom megállni, hogy kicsit mellékvágányra ne tereljem a gondolatmenetet. Az árkád játékgépek mindennek tetejébe pénznyelőnek voltak kitalálva: egy élet egyenlő húsz forint és lám, nincs új a nap alatt, már be is mutatkozott a mikrotranzakció.

Visszatérve az eredeti kerékvágásba, lehet azt mondani, hogy ez csak a logika és a szavak kifacsarása, ami végső soron elfogadható érvelés, de tovább is csavarhatnám még a dolgot egy kicsit azzal, hogy az MI elleni játék is tekinthető "társas" játéknak, elvégre egy szimulált (és legtöb estetben ostoba csaló) személy mellett vagy ellen játszunk. Igazság szerint csak arra akartam rámutatni, hogy már a kezdetekben sem egyetlen játékos szórakoztatása vagy bevonása volt a cél, ebben talán egyetérthetünk.

A közösségi élmény

Modernebb köntösbe helyezve a fent említetteket, nehéz olyan játékot találni, mely valamilyen szinten ne akarna bevonni több embert a szórakozásba. A pontverseny szinte mindegyiknél fellelhető, még ha közvetlen kooperatív vagy kompetitív móka nincs is benne - a Nintendo és a többi konzol élen járt ebben, de még PC-n is divat volt a pontösszesítés.

A többjátékos szórakozás a hálózatok elterjedésével aztán szép lassan átvette ezen megoldás helyét, úttörőként a Doomot szokás említeni, de a stratégiák is fontos szeletet vállaltak az - igazából nem is annyira - új ötlet, a multiplayer terjedésében. Azok a tősgyökeres számítógépes játékosok, akik a kilencvenes években nőttek föl, minden bizonnyal ápolak emlékeket átröhögött, sörözött és káromkodott LAN-partikról, melyek helyét az ezredfordulón a netcafék vették át egy rövid időre. Aztán a szélessáv egyre rohamosabb terjedésével már ki sem kell mozdulnunk otthonról, ha társasági élményre vágyunk - hogy ez mennyire egészséges, mindenki döntse el maga.

Ami viszont biztos, hogy minden szórakoztatóbb társaságban - közhely, de igaz - mással megosztani az élményt egészen új szintre emeli a szórakozást. Aki mást mond az hazudik, vagy egyszerűen csak nem azonos érdeklődési körű emberek körében próbálta terjeszteni szenvedélyét.

A kemény dió(k)

Igen ám, de mi van azokkal a játékokkal, melyekre nem lehet ráhúzni a fent említetteket? A keménymagos szerepjátékokkal? És a kooperatívan vagy multiplayerben egyáltalán nem is játszható sztoriközpontú játékokkal? Na és a horrorjátékokkal?

A RPG-k esetében ismét a múltba tekintenék vissza, hiszen a toll és papír alapú szerepjátékok voltaképp társasági események. A játékmester és a játékosok közösen alkotnak egy történetet, melyet aztán együtt formálnak egy felejthetetlen élménnyé. Nyilván a múlt csak egy dolog, ismét csak rámutatnék arra, hogy a szerepjátszás gyökerei tagadhatatlanul csapatjátékhoz nyúlnak vissza. És az erre való igény sokszor felmerül manapság is, sőt! Hogy egy friss példát mondjak, a Divinity: Original Sin 2 például erősen épít erre a lehetőségre és még mindig a Steam toplistájának élévonalában tanyázik. Hogy a multiplayernek mekkora szerepe van ebben, nyilván csak találgatni lehet. Persze vannak nehezen kikezdhető címek is, de a Skyrim mellé például már készül egy mod, mely a többjátékos mókát teszi lehetővé. Igaz, hogy a Witchert már nem igazán erőltethetem be ide, de a legújabb pletykák szerint a fejlesztő CD Projekt Red a Cyberpunk 2077-hez már tervez közösségi teret - vagyis nem csak az igény, de a trend is egyre inkább egyértelmű.

A kifejezetten sztoriközpontú játékokat pedig - ide sorolnám a Telltale- és a hasonló receptre épülő címeket, valamint a sétaszimulátorokat - (ezt a huszárvágást figyeljétek) nem véletlenül szokás interaktív filmként is emlegetni. Minden bizonnyal ismertek olyat is, aki nem a szó szoros értelemben vett játékként tekint rájuk, persze lehet ezzel nem egyetérteni, de van az általános érvelésben némi igazság.

Talán a horrorjátékok lógnak ki a leginkább, mert ezek már céljukból kifolyólag sem működnek többjátékos módban tökéletesen. Az Alien Isolation, a Resident Evil első részei, az Amnesia, de még sorolhatnám estig - gyakorlatilag egy embernek készültek. Ugyanez igaz a napjainkban tetszhalott point&click játékokra, és ha még gondolkoznék egy kicsit, biztos találnék műfajokat, melyekre ezt rá lehet húzni teljes egészében. Persze lehet, hogy más is ott ül veled és súg vagy váltjátok egymást, de azt nem nevezném se kooperatív, se többjátékos módnak...

Kompromisszum

Most, hogy idáig eljutottunk a gondolatmenetben, talán belátható: mindig is az egyjátékos játékok voltak kisebbségben, azok a "niche". Vagyis a címben feltett kérdés önmagában helytelen és félrevezető: nincs leáldozóban az egyjátékos játékok kora, hiszen sosem voltak a csúcson, se most, se mióta játszik az ember. Ez az állítás meggyőződésem szerint az őskortól egészen napjainkig - sőt még azt is meg merem kockáztatni, hogy a távoli jövőben is - megállja a helyét.

Egyetértünk? Vagy nem sikerült meggyőzni?