Az a helyzet, hogy a videojátékos ipar húzásai közül viszonylag kevés dolog tud kiborítani, leginkább azért, mert mindig nyugodt szívvel mondhatom: nem erőszak a disznótor, azaz nem muszáj megvennem. És most nem arra célzok, hogy akár le is tölthetem, hanem arra, hogy tényleg nem áll senki puskával a hátam mögött, vásárlásra kényszerítve.

Szóval nem idegesítenek a DLC-k, a kivágott tartalmak is csak picit tesznek morcossá akkor, amikor nem a gyűjtői kiadáshoz adják, hanem külön kell megvásárolni (Mass Effect 2: Lair of Shadow Broker, Mass Effect 3: Omega). Nem vonom fel a szemöldökömet a futószalagon gyártott játékokon sem, és szimplán legyintek, amikor a hype vonat kisiklik egyik-másik programnál. Ilyen ez az ipar.

Az epizodikusság viszont ki tudja verni a biztosítékot. Nem szeretek várni egy jó történet folytatására. Még a tévésorozatoknál is inkább kivárom (tudom, itt van némi önellentmondás...) az évad végét, és darálva nézem végig (kivéve, ha a sorozat nem egybefüggő epizódokból áll). De egy tévésorozatnál indokolt a heti egy rész, ám a videojátékoknál az ég adta egy világon semmi sem indokolja, hogy 1-2 órás darabkákra szaggassák szét a játékot.

Az élet fura

A cikk apropóját a Life is Strange: Before the Storm adta. Jómagam megkésve, alig két hete játszottam ki a Life is Strange-et, egybe, ahogyan a játékokat kellene. Nagyszerűen szórakoztam, kevés játékot szeretek meg annyira, mint ezt. Imádtam minden ízében, és még azt is megbocsátottam neki, hogy ronda a grafika és a meghozott döntések közül mindössze egy számít.

Nagyon élvezetes játék a Life is Strange: Before the Storm, csak ne lenne darabokra tépve...

De az odavezető út frenetikus, igazi nagybetűs játékélmény, amihez vissza akartam térni. Manapság szokásommá vált, hogy ha egy játék megtetszik, azonnal újrakezdem, de rájöttem, hogy ezzel csak magammal cseszek ki, mert a gyors ismétléssel megölöm az élményt. Szóval nem akartam újrakezdeni a Life is Strange-et, de a világába vissza szerettem volna térni. Kézenfekvő lehetőség: Before the Storm.

Aha, el is kezdtem, nagyon tetszett, aztán: folytatjuk. ANYÁD! Persze tudtam, hogy ez lesz, de amikor az ember beleéli magát egy játékba, felér egy arculcsapással eme ténnyel való szembesülés. Gyorsan meg is néztem, mikor jön a következő rész, és az már egy jobbhorog őszinteségével sújtott le rám: TBA. Vagyis megjelenési dátum nincs. Nyista. Nuku…

Kis kutatással ráleltem annyira, hogy a készítők szerint úgy nagyjából 8-10 hét múlva jön a folytatás, vagyis októberben. Talán! Nem biztos… Szóval, játszhattam egy játékkal nagyjából két egész órát, jó indulattal akár hármat is, aztán várhatok laza két és fél, három hónapot azért, hogy újra játszhassak két-három órát. Ragozzam még?

Öröm az ürümben, hogy azért a Life is Strange: Before the Storm még Deluxe Edition változatban sem olyan nagyon drága, és tényleg jó játék eddig, egy epizód alapján. De akkor is, ott van, hogy előre kifizetek egy menetrend nélküli programot, ami remélhetőleg fél év alatt összeáll egy teljes értékű játékká. És naná, hogy két epizód között elfelejtem, mi volt az előzőben. Oké, van összefoglaló, de az azért már nem az igazi, mint egy ültő helyedben kivinni a programot. Vagy újra is játszhatom, ám azzal meg az a gáz, hogy megunom a játék elejét, mire eljutok a végére.

Számomra sokkal élvezetesebb volt a Life is Strange, pont azért, mert elkezdtem mondjuk este tízkor, és hajnali háromkor felocsúdva már magamra parancsoltam, hogy talán feküdni kéne, ha reggel fel akarok kelni. Itt meg… Nos, nem én határoztam meg, mikor hagyom abba.

A Life is Strange egyben végigjátszva ütött igazán.

A vihar után

Ám a fentiek csak idegesítőek. Ráadásul valamennyire kivédhetőek, ha a teljes évad (nem első rész, évad… anyám…) megjelenése után állsz neki. Persze ezzel kockáztatod, hogy idő előtt megtudsz valamit, amit nem akartál. Mint én, aki talán egy órára volt attól, hogy elkezdje a Life is Strange utolsó epizódját, és akkor olvastam kommentben, figyelmeztetés nélkül, hogy mi lesz a történet vége. Csak azért nem kárhoztattam a beírót, mert szerencsére már a játék közepén sejtettem, mi lesz a vége. De akkor is jó lett volna a programból, nem egy posztból bizonyosságot lelni.

Ez viszont csak pech volt, nem általános jelenség. Persze még ilyen balszerencsés esetek nélkül is idegesítő, hogy fél vagy egy év után állhatsz neki egy játéknak, ám legalább elkerülöd, hogy három hónap várakozás után csak két órát játszhass. Így legalább a plusz időért cserébe egy teljes értékű játékot kapsz (remélhetőleg jól árazva, mert legalább ilyenkor akcióznak is).

Viszont van az az eset, amikor már az ember tényleg a kaszáért kap. Tudjátok melyik az? Amikor nincs befejezve a történet. Első epizodikus élményem pont ehhez kötődik, és innen visszagondolva talán pont ez az oka annak, hogy zsigerből rühelem ezt az üzleti modellt. Mond valamit az, hogy SiN Episodes és Half-Life 2: Episode One?

Gondolom a válasz egy masszív igen. Előbbiről talán már elfeledkeztél, de az utóbbiról az is hallott, aki most mászott elő egy isten háta mögötti barlangból. Bár az első epizodikus játéknak az 1979-es Dunjonquest-szériát tartják, azt elég biztosra veszem, hogy a köztudatban a Half-Life 2 epizódjai miatt ragadt meg (a Telltale meg kitörölhetetlenül belevéste csákánnyal).

A Hitman remek játék, csak nem arra termett, hogy szétdarabolva adják ki.

Ugye a SiN Episodes kilenc részesre volt tervezve, aztán kaptunk egy darab részt. Többet nem is fogunk, mert a Ritual Entertainment egy évvel az első epizód után bezárta kapuit. A Half-Life 2: Episode One meg megkapta a második részt, de az Episode Three-re már hiába várunk. Ott az Episode Two végén a cliffhanger, de hogy mi lesz Alyx és Gordon sorsa, miért fontos a Borealis, hogyan végződik a háború, azt hivatalosan már valószínűleg sosem tudjuk meg.

De bedobhatnám példának a Hitmant is, amire már csak azért rászállok egy bekezdés erejéig, mert szerintem az epizodikus pofátlanság legalja. Mert míg a Telltale vagy a Dontnod legalább törekszik arra, hogy az egyes részeknek legyen eleje, közepe és vége, vagyis önmagukban is kerek történetet alkossanak, addig az IO Interactive és a Square Enix erre nagy ívben tett. Egyszerűen kiadták a pályákat „epizód” címszó alatt. És most bizony arra is van esély, hogy ez a történet szintén félbeszakad, mert ugye az Io Interactive és a Square Enix szakítottak, s bár a Hitman ott maradt a fejlesztőknél, de a második szezonról nagyon mélyen hallgatnak. Lehet lesz, lehet, hogy nem lesz, lehet, hogy teljesen új rész lesz.

Sajnos a példák sora nem ezzel ér véget (Bone, Insecticide, csak, hogy még kettőt mondjak). És nincs annál mámorítóbb érzés, mint amikor egy játéknak csak a kétharmada vagy egy kilencede van meg.

De miért, ó, miért?

Miért készítenek a fejlesztők epizodikus játékokat? Általában azzal indokolják, hogy így gyorsabban tudják eljuttatni a játékot a játékosokhoz, illetve nekik is jobb, mert olcsóbb, könnyebb a fejlesztés. De persze az egész koncepció csak a haszon reményében született meg.

Ha epizódonként veszed meg (amikor módodban áll ez), a végén többe kerül a játék, mint amennyibe egy ugyanolyan tartalmú, egyben kiadott program kerülne. A másik oldal, hogy elkészítenek egy epizódot – és nyilván valamennyit már belefeccölnek a folytatásba –, kiadják egy teljes játék árán, amit persze a sok-sok emberke megvesz, és hopp, máris megvan a pénz a folytatásokra, és előre megvan a haszon is.

Persze az utóbbiba buktak bele olyan programok, mint az említett SiN Episodes, mivel a Ritual Entertainment az egész projektet arra fűzte fel, hogy majd az epizódokból befolyó pénzből készítek el a következő részt. Nem jött be, de az okos kiadók és fejlesztők nyilván azért ott tartják a perselyben az egész játékra elegendő összeget, ha a szükség úgy kívánná.

Ezzel alapvetően nincsen gond, ez is egy üzleti modell, és tényleg, ha nem arra alapozzák, hogy majd mi kifizetjük a játékot előre, amiből ők megcsinálják (inkább vigyék Kickstarterre), akkor még le is nyelem a békát.

Ronda, de legalább szaggat.

A bicsak (nem elütés!) akkor nyílik ki a zsebemben, amikor ezt olyan cégek játsszák el, amiknek nyilván nincs finanszírozási problémájuk. Erősen kétlem, hogy a Capcom annyira pénzszűkében volt, hogy a Resident Evil: Revelationsöket epizódokra kellett bontania. Oké, az elsőnél még rossz szájízzel, de elfogadom, hogy a 3DS miatt (is) csinálták, mégis csak hordozható konzolra lett tervezve, ahol talán a rövidebb részek miatt egyszerűbb volt útközben játszani. Talán elfogadható indok... De a második résznél már semmi sem indokolta ezt, hiszen eredendően PC-re, PS4-re és Xbox One-ra jött ki.

Sőt én a Life is Strange-nél, de már a Telltale játékainál sem hiszem el, hogy azért csinálják így, mert olcsó és gyorsabb. A Dontnod minden kétséget kizárólag képes egybefüggő játékot alkotni, hiszen a Remember Me és a Vampyr az. Csak a Life is Strange epizodikus. A Telltale meg lassan a rossz vicc kategória. Futószalagon ontják a mások szellemi termékein alapuló, egyre rondább és bugosabb részeket.

Persze nincs nekem azzal gondom, hogy valaki Batman vagy Game of Thrones játékot készít, és a kedvenceim közé sorolom a The Walking Deadet és a Tales from the Borderlandset. De amikor már olyan ocsmány egy grafika, hogy amiatt élvezhetetlen a játék (Game of Thrones), vagy indokolatlanul szaggat olyan gépen, ahol a Witcher 3 ultra beállítások mellett röccenésmentesen fut, vagy egyszerűen bugosabb, mint egy rovarfarm, hát akkor nehéz komolyan venni egy fejlesztőcsapatot.

Talán ha nem 3-4 évadot futtatnának évente, hanem egyet háromévente, sőt mondok egy merészet: egy teljes játékot adnának ki három évente, jobb játékok születnének. Mondjuk olyanok, mint régen. Mert azért tudnak ezek a telltales arcok, csak ez a futószalag tempó értelemszerűen felőrli őket, hiszen nincs idő új grafikára, egy ütős történet megírására, és az ilyen nem elhanyagolható tényezőkre, amiktől jó lesz egy játék.

Megoldás?

Egyszerű: ne készítsenek több epizodikus játékot. Személyes véleményem szerint ezt semmi sem indokolja. A játékok semmilyen aspektusa nem lesz jobb tőle. Oké, lehet, hogy olcsóbb, de milyen áron? Imádom a Life is Strange-et, de ronda játék. Stílusos a grafika, de ronda. Külön poén, hogy míg sokan kaszát és kapát ragadtak a Mass Effect Andromeda rossz mimikája miatt, addig senki sem hápog azért, mert a Life is Strange-ben az nem is igazán létezik.

A soha el nem készülő Half-Life 2: Episode Three egy koncepciórajza.

Félreértés ne essék, értem én, miért bírálták az Andromedát, meg nem is ugyanaz a kategória, csak akkor is vicces a helyzet. Pláne annak tekintetében, hogy a Dontnod tud szebb játékot készíteni, hiszen a Remember Me és a Vampyr hatványozottan szebb a Life is Strange-nél. S ez biza engem sajnos többször kizökkentett, mert nem egy jelenetnél eszembe jutott, hogy mennyivel ütősebb lenne ez szép grafikával.

Egyértelműen a látvány az egyik áldozata az epizodikusságnak ebben az esetben, és persze a Telltale-játékok esetében is. Szerencsére a történet, a szereplők és a játékélmény a Dontnod programjánál jól kompenzál, de ugyanezt már nem mondhatom el a Telltale produkcióiról.

Persze ellenkező példa is akad a Hitman képében, ami csodás grafikával bír, ám az egy eredendően teljes játék, csak pályánként adták ki. Mint írtam, az epizodikus pofátlanság netovábbja.

Szóval én a fentiek miatt utálom az epizodikus modellt. Persze nem látom minden aspektusát a dolognak, a fejlesztők és kiadók részéről nyilván megéri így összedobni egy játékot, ugyanakkor én nem vagyok se fejlesztő, se kiadó. Én a játékos vagyok, a saját egyéni szemszögömből látom ezt, és így bizony az epizodikus kiadás nekem olyasmi, amitől idegbajt tudok kapni. Ha nincs vége a történetnek, azért, ha hónapokat kell várnom kétórányi játékért, akkor azért, ha türelemmel kivárom azt a fél vagy egy évet, mire végre egyben megvehetem, akkor meg azért.

És ti hogyan viszonyultok az epizodikus játékokhoz?