Nagyjából a Minecraft és a DayZ sikere óta özönlenek a túlélőjátékok, amelyek színvonala persze hullámzó. A The Forest vagy a Green Hell jól gondolta tovább a zsánert: előbbi a horror, utóbbi a keményvonalas, kifejezetten nehéz játékok felől közelítette meg a témát. Ez utóbbihoz hasonlót kísérelt meg a már most az év egyik meglepetés játékának nevezhető vikinges Valheim, amely néhány Dark Souls-os játékelemmel felvértezve a Conan Exiles méltó kihívója lehet.
A szinte rögtön a korai hozzáférésű verzió debütálásakor hatalmas sikert arató Valheim szabadon értelmezi az északi mitológiát, és azt feltételezi, hogy a kilenc világon túl van egy tizedik is, ahová a valkűrök csatában lemészárolt hősünk lelkét transzportálják. Ez afféle „viking purgatórium”, ahol lelki üdvünkért cserébe Odin ősi ellenségeit kell legyőznünk. Jellegzetes fantázialények várnak ránk, a „törpéktől” a trollokon és a csontvázharcosokon át a groteszk, különböző oltároknál megidézhető bossokig, akik, ha nem vigyázunk, igen gyorsan legyűrnek minket, és akkor tökpucéran rohanhatunk vissza elveszített cuccainkhoz. Van életerőnk és staminánk: ez utóbbit a harc, az ugrás, a futás, a védekezés és a kikerülés meríti. Ismerős a formula, nem igaz? Persze, a Valheim bármilyen kemény legyen is, nem ér fel a könnyebb soulslike-ok nehézségéhez sem, azaz sokkal megengedőbb, már csak a nyílt világú játékmenet miatt is. Ha játszottunk akció-szerepjátékokkal, és nem csak esztelenül csapkodunk, hanem védekezünk vagy kitérünk, akkor nem lesznek nagy problémáink. Ha tömegesen rontanak ránk, abból is csak a szűk és sötét kazamatákban lehet gond, nyílt terepen simán el lehet futni mindenki elől.
Nagy előnyt jelent az is, hogy legfeljebb 9 másik játékostársunkhoz csatlakozhatunk, illetve ugyanennyit hívhatunk be saját szerverünkre. A túlélőjátékokért rajongó barátnőmmel nyomultam, és már így is könnyebb dolgunk volt – bár tapasztalatom szerint a játékosszám növekedésével együtt az ellenfelek is valamivel szívósabbá válnak. Játszi könnyedséggel lehet játékvilágokat kreálni, és jó ötlet, hogy a Minecraft módjára, a különböző seedek alapján, a véltelengenerált módszerrel létrehozott térképet egyjátékos és többjátékos módban egyaránt lehet használni. Így ha éppen nincs kéznél a csapatunk, akkor is kalandozhatunk és építkezhetünk tovább. Hely bőven van, mert szó szerint világméretű a terület: ha a kis térképen eltávolítjuk a kamerát, elénk tárul egy egész bolygó. Egyébként karakterünk nem kap tapasztalati pontokat, csak készségei fejlődnek, annak függvényében, hogy melyiket használjuk – ez a rendszer jól bevált a The Elder Scrolls-sorozatban is. A Valheimben fontosabb a munkaasztal „szintlépése”, mivel itt készíthetünk komolyabb fegyvereket és páncélokat.
Az építkezési és világformálási rendszer már most meglepően kiforrott. Arra senki se számítson, hogy pár óra játék után a promóciós anyagokban látható kővárakat és jellegzetes viking hajókat fog építeni, mert ezekért keményen meg kell dolgozni! Rendkívül egyszerű építkezni, bár egy cseppet idegesítő, hogy még a legalapvetőbb épületrészek és tárgyak (fából készült fal vagy egy tetű lassú tutaj) felépítéséhez is munkaasztalra van szükség, amelynek limitált hatóköre van. Ráadásul ahhoz, hogy a workbenchnél tudjunk barkácsolni és fejleszteni, tető és védett hely kell, ami sokszor frusztrálóvá válik, amennyiben a hatalmas világ felfedezése közben, szükségből akarunk gyorsan felhúzni egy menedéket az éjszakai fagy, eső, hó és persze az erdő sötét árnyai ellen (igen, ebben a játékban tűz híján, éjszaka és a hegyekben meg lehet fagyni). A legtöbb alapépületet fából húzzuk fel, azokból meg van dögivel, és amúgy is, szerte a világban rábukkanunk elhagyatott viskókra vagy tornyokra, amelyeket csak renoválni kell, és máris otthon érezhetjük magunkat. A talaj szintezése macerás, nekem nem mindig sikerült a „vízszint”, bár a Valheim rendszere szerencsére elég rugalmas, így például a falak összeillesztésével jelentős szintkülönbségek esetén sem akadtak komoly gondjaim. Az viszont unfair és illogikus, hogy például az ércbányászathoz való csákányt csak az első nagyobb, megidézett boss agancsából készíthetjük el. Miért is? A nyersanyag-kitermeléshez szükséges eszközöket már a Minecraftban is összetákolhattuk az alap kövekből és botokból, és egyébként, kőből még a Valheimben is le lehet gyártani a baltát és kapát.
Remek ötlet és tulajdonképpen valósághű az életerőnk menedzselése. Összesen háromféle ételt tolhatunk magunkba (a túlzabálás nem megengedett!), és ahogy karakterünk emészt, úgy nő a HP, tele energiával pedig jobban megy a futás és a harc is, azaz kitartóbbak vagyunk. Okosan bővíti a túlélőjátékos sémát az időjárásváltozás is: sűrű ködben és szélviharban nem tanácsos kalandozni vagy hajózni, mert a hullámok vagy egy kidőlt fa gyorsan véget vethet viking karrierünknek.
Úgy igazán csak a játék grafikájába lehet belekötni, ami a csilivili fényeffektek és az inkább zavaró mélységélesség ellenére is a Minecraft látványvilágát idézi, bár szerencsére nem olyan szögletes, csak pixeles, közelről pedig elnagyoltak a karakterek és a tereptárgyak. Ám a Valheim jól optimalizált, elképesztő méretek, távolságok és mélységek-magasságok tárulnak fel benne, és bár a kelleténél jobban zabálja a GPU-t és a CPU-t, korai hozzáférésű játékhoz képest technikailag meglepően rendben van. Összetett, sokrétű, több műfajt magában foglaló, és a túlhasznált, de még mindig menő viking közeg miatt is igen élvezetes alkotás, ami megérdemli a sikert, illetve a vásárlói támogatást. Képzeljük el, mi lesz ebből, amikor elkészül, ha már most ilyen addiktív!
