Bevallom, gyarló ember vagyok, ezzel együtt pedig nem a Transformers-mozik ellensége. Szeretem az első részt, kifejezetten hangulatos és látványos darabnak tartom, persze művészeti értékkel nem sokkal bír, de a maga műfajában nagyon is lehet szeretni. Emellett szórakoztató is. Még a második filmet is kedvelem, és bár a harmadik és negyedik nem lett kedvencem, azoknak is vannak nagyon jó pillanataik. Egyedül a 2017-es Az utolsó lovag volt az, aminél már én is felhúztam a szemöldököm, majd azt mondtam, hogy oké, ne tovább, mert ennek így nincs semmi értelme. Az a film hülyeség, és úgy rossz, ahogy van.
Szóval nem vagyok teljesen elfogult, látom a sorozat hibáit is, amik alapvetően Bayhez köthetők, de ráleltem az értékeire is, amik a hangulat és látvány összességében, a zenékben és hangokban vannak. Mert Optimus Prime például utánozhatatlan. Ahogyan Űrdongó, avagy Bumblebee is, aki immáron megkapta a hatodik filmet a sorban, a szimplán csak Űrdongó címen moziba küldött darabot, ami már a trailer alapján is egy új kezdetnek tűnt, egészen hangulatos pillanatokkal, rengeteg kedvességgel és cukisággal – mindazzal, ami a karakterhez leginkább köthető.
Vissza a gyökerekhez
Az új kezdet pedig szó szerint érthető. Cybertronon, avagy az alakváltók otthonában, Kibertronon mindig háború dúl, ami többnyire azzal végződik, hogy Optimus vezetésével az autobotok a Föld felé veszik az irányt, az álcák követik őket, aztán jönnek a nagy összecsapások. Lényegében Bay első filmje is ezt dolgozta fel, csak ott a gépek már jóval korábban felénk lestek, míg az Űrdongó felütése a nyolcvanas években kezd elemében lenni.
Optimus ugyanis Űrdongót küldte felderítőként a bolygónkra, azonban a sárga hőst egy ellenfél is követte, a vele folytatott harc során lesérült, hangját vesztette, majd 1987-ben tér magához, köszönhetően Charlie-nak (Hailee Steinfeld), a fiatal, reményvesztett lánynak.
A tinédzser édesapja halála óta nem találja a helyét, hobbiját is veszni hagyta, barátai sincsenek, nevelőapjával sem nagyon találja meg a közös hangot. Élete lényegében abból áll, hogy azt az autót barkácsolja, próbálja megjavítani, amit még apjával közösen szerelgettek, hogy egyszer majd üzemképes legyen – a járgány azonban nem hajlandó életre kelni. Helyette Charlie a roncstelepen rálel egy sárga VW Bogárra, innentől pedig már lehet sejteni, mi adja a történet mozgatórugóját.
Igen, Űrdongó leleplezi magát a lány előtt, majd a múltjára kicsit sem emlékező, kommunikálni képtelen fémkolosszus összebarátkozik a tinivel, elválaszthatatlanná válnak, kapcsolatukat pedig csak és kizárólag a helyi haderők, valamint a bolygóra érkező álcák (konkrétan kettő) veszélyeztetik. No, és persze Űrdongó ügyetlenkedése, ami itt is úgy kellett, mint egy falat kenyér…
Persze, az első részből átvett családi filmes bohóckodáson és a giccses látványelemeken túl sok minden van még a moziban. Többek között maga Űrdongó karaktere, hiszen szavak és emlékek nélkül kell újraépítenie önmagát, miközben egyetlen társra számíthat, aki szintén nem tudja, honnan érkezett az autóvá alakuló robot. Ez a minimális kommunikáció az, ami megteremti az eddigi legemberibb pillanatokat a sorozat életében, elvégre Űrdongó a szemeivel, a mozdulataival és érintésével kommunikál.
Emiatt van az, hogy néha már túlcsorduló érzelmi bombát kapunk, ez kerül túlsúlyba, nem pedig az akció, noha természetesen abból is jutott bőven a kétórás játékidőbe. Más egyébként nem nagyon, mert a történet kimerül annyiban, hogy a robot tisztába kerül a múltjával, a lány pedig megbékél a sajátjával, miközben élesedik a konfliktus az álcák és autobot között.
Érzelmekkel gazdagon
Ennyi? Ennyi. Nem több, bár nem is ígérte senki az ellenkezőjét. Ez tény. Jómagam mégis hiányérzettel álltam fel az IMAX-változat megtekintése után, mert bár a látvány kiváló, a hangulat is rendben van, az érzelmek is átjönnek, szerettem volna valami újat is látni. Márpedig a társaiéhoz képest apró testbe zárt dongó hősiessége, belső nagysága nem az, hiszen mindez már a korábbi filmekből is átjött. Nem véletlen, hogy Optimus mellett (akinek hangját NEM lehet reprodukálni, szóval eretnekség a filmet szinkronnal vetíteni és nézni) ő a másik nagy kedvence a közönségnek.
Éppen ezért lett volna jó valami új szemszögből megnézni a Transformers-világot, ami szerintem nem jött össze, mert ez a film ugyanaz lett, csak pepitában, kevésbé túltolt akcióval, kevesebb robotkarakterrel (csak a Kibertronon láthatjuk a többieket), de a giccs és a felesleges jópoizás/drámázás itt-ott ugyanúgy megmaradt. Bár a nyolcvanas évek zenei válogatása megmelengette a szívem, azért a korszak ezen túl nem jön át akkora sikerrel a vásznon, sok jelenet akár manapság is játszódhatna, nem érezni a különbséget. Sőt, az első Transformers a mai napig felidézhető zenei motívumokkal rendelkezik, és bizony a filmzene az idei moziban már fél óra múlva sem jutott eszembe, mintha nem is lett volna a betétdalokon túl.
Más szempontból viszont a Kubo és a varázshúrok rendezője, Travis Knight magabiztosan vezényelte második filmjét (ami élőszereplősként az első), tényleg csurig pakolt érzelmekkel, ami mindenképpen pozitívum, ahogy az erős hangulat is. Más kérdés, hogy lényegében nincs igazi újdonság, ha soha nem látnánk, az sem válna a kárunkra, nem utolsó sorban meg még ha Űrdongóról is van szó, nem valós személyt ölelgetnénk, nyomorgatnánk össze Charlie-hoz hasonlóan, hanem egy kitalált karaktert, aki ráadásul gép.
Az egyébként bugyuta, de nagyon szerethető Aquaman emiatt marad a karácsonyi szezon legszórakoztatóbb, leglátványosabb filmje, de ha a család összebújva szeretne mosolyogni, arra inkább az Űrdongó lehet a megfelelő választás. Persze, senki se aggódjon, mert a folytatások is „in development” állapotban vannak.
A premier előtti vetítést köszönjük a UIP-Duna Filmnek.
