A magyar mozikba is megérkezett a Sóhajok (eredeti olasz címén: Suspiria) remake-je. A legjobb azonban, amit el lehet mondani a filmről, hogy igazából nem is remake, hanem egy teljesen újragondolt alkotás. Luca Guadagnino filmje alapvetően más koncepción alapul és más hatáskeltő technikákat alkalmaz, mint Dario Argento 1977-es remekműve (amiről a Borzongás második számában egy hosszú kritikát is olvashattok). A leginkább művészhorrorként címkézhető opusz kifejezetten eredeti alkotás és számos brutális jelenetet is tartalmaz, ugyanakkor jócskán akadnak hibái. A rendező sajátos felfogása pedig biztosan megosztóvá teszi a Velencében agyondicsért mozit.
A remake-ek korát éljük, a legbiztonságosabb pénzügyi megoldásként számtalan horror- vagy slasherklasszikust vesznek elő a nagy filmstúdiók, és ezek a produkciók rendre jól is teljesítenek a mozipénztáraknál. Luca Guadagnino Suspiriájának esetében azonban lehet, hogy megfordul a jól ismert képlet. Hogy mennyire lesz sikeres, egyelőre nem tudni, az alkotók viszont egyáltalán nem a jól bevált technikák biztonságos újrajátszását választották. Bár az előzetes és a premiert megelőző reklámkampány egyértelműen az Argento-féle stílus felelevenítését ígérte, a 2018-as Sóhajoknak nem sok köze van az eredetihez. Sok cikk és kritika beszél az 1977-es változat sztoriba való beépítéséről, pedig az alapszituációt leszámítva sem a cselekmény kifutásában, sem tónusában, sem filmkészítői technikáiban, sem karakterábrázolását tekintve nem hasonlít az új a régire. Guadagnino filmje nem is giallo. Ami persze egyáltalán nem baj, sőt remake-et készíteni csak úgy van értelme, hanem ismételjük meg gyengébb minőségben ugyanazt, amit már jól ismerünk.
Guadagnino érdemei közé tartozik, hogy hasonló díszletek és adottságok között (kastélyszerű helyszín, boszorkányok uralta női tánctársulat, Berlin külsőségei) tud teljesen más technikával félelmet kelteni, brutális-szadista jeleneteket elénk varázsolni, mint Argento. Az eredeti operaszerűségéhez és Edgar Allan Poe-t idéző misztikusságához képest egy teljesen puritán és hideg filmet kapunk. Zeneiségében, bár a zörejeket nem használja rosszul, az eredeti nyomába sem érhet (a Goblin zenéjét szerencsére meg se próbálták a film száraz stílusához kapcsolni). A már Argento mellett is dolgozó Walter Fassano vágó ugyan szép munkát végzett, de a montázs is összességében elmarad a régi színvonalától. És az a színáradat, ami giallokat olyannyira jellemezte a hetvenes években, szintén kimarad a filmből. Amiben viszont az új egyértelműen veri a régit, az egyrészt az operatőri munka, a félelem fő forrásai a pazar svenkek, ill. a tánc esztétikájának kihasználása. Érdekes módon Argento negyvenegy évvel ezelőtt alig élt a tánc ritmikája és látványa nyújtotta mozgóképes ábrázolásbeli lehetőségekkel. Guadagnino viszont maradéktalanul kárpótol minket ezen a téren. Nem musicales módon, mondjuk Bob Fosse stílusában készült a koreográfia, mégis impozáns. A legtöbb esetben a főhős táncmozdulatai és egy másik térben játszódó kínzás eseményei között párhuzamos montázsokat látunk. Ezek a különböző jeleneteket egymásra vágó szekvenciák a legerősebb részei a filmnek.
A karakterábrázolása is merőben eltér a két filmnek. Míg Argento a klasszikus olasz (neorealista) filmes hagyományok mentén egzotikus, különleges vagy torz arcokat és figurákat castingolt statisztáknak, Guadagnino művében a hetvenes évek nyugat-német külsőségei kerülnek előtérbe. Lényeges, elsősorban életkorbeli különbség is akad a két tánctársulat növendékei között. A tinédzser lányok viszálykodása, ami mintegy tetőzte a konfliktusokat az eredetiben, szintúgy hiányzik a „remake”-ből. Ugyanakkor akit zavarnak a giallo királyának színészvezetés terén tapasztalható hiányosságai, jóval elégedettebben jöhet ki most a moziból. Valamennyi színész, de elsősorban a három fontos karaktert egyszerre játszó Tilda Swinton és a főhős Dakota Johnson (aki nemrég a Húzós éjszaka az El Royale-ban című gengszterfilmben hozott teljesen más karaktert) alakítása lényegesen emeli a film a színvonalát. A tanárok mindkét filmben karakteres és alapvetően félelmetes figurák. Ám míg Argento sötét és arisztokratikus dámái rejtélyes ködbe burkolóznak a lányok és a nézők előtt, Guadagnino teljesen hétköznapinak mutatja őket. Ezzel elvesz a titokzatosságukból fakadó félelmetességükből, viszont feltárja előttünk egy nőközösség intrikus, ármánykodó, vetélkedő figuráit és belső viszonyait. Boszorkányai hedonisták és nagyon emberiek, mágikus erejüket leszámítva egyáltalán nem emelkednek az emberek fölé. Egyedül a Sóhajok Anyja, akinek visszatérése a cselekmény slusszpoénja, és egy-két gyengének bizonyuló követője emelkedik ki a boszorkányok romlott világából. A legfiatalabb anya empatikus jelleme (kicsit az igazságos király toposzára játszanak rá az alkotók) pedig egyenesen meglepi az eredeti trilógiát ismerő, akaratlanul is prekoncepcióval rendelkező nézőt.
A finom karakterábrázolás hátterében azonban nincsenek nagy drámák és a film nem fut végig egy klasszikus háromfelvonásos dramaturgián. Hangulatában fantasztikusan hatásos, de nem akar nagy állításokat tenni vagy egy klasszikus katarzisra felépíteni a cselekményt. Igaz ez akkor is, ha kapunk néhány mellékes utalást Berlin háborús múltjáról és a nők történelmi helyzetéről (ez is újdonság Argento mozijához képest). Az egészen extravagáns finálé, ami az év legjobb filmjelenete címre is pályázhatna, épp ezért súlytalan. Minden feszültség és narratíva, ami befejezésig épült, fölöslegessé válik, és ez nagyon zavaró tud lenni. Az apró érzések, hangulatok, összefoglalóan, a forma fontosabb a tartalomnál. Ám ez a kortárs művészfilmes világban egyáltalán nem szokatlan jelenség. A posztmodern gondolkodásmód egyeseket azonosságtudattal tölt el, mások megriadnak tőle – ennél a filmnél sem lesz ez másképp. A komoly téttel bíró konfliktusok és az átfogó tematika hiánya viszont annyiban mindenképpen visszaüt a filmre, hogy a briliáns csúcsjelenetek között, főleg a játékidő közepén kissé leül, lapossá válik a cselekmény. Jóllehet legalább öt hosszú csúcsjelenet ellensúlyozza a néhol vontatott közjátékokat, amik egy Csáth Géza novella hatásmechanizmusával rántják magukkal a nézőt.
Olasz rendezőnek kellett hozzányúlnia Dario Argento mesterművéhez, hogy felhasználva azt – remake helyett – teljesen új értelmet adjon neki. Guadagnino mert megosztó alkotást készíteni, ami nem kis dolog manapság. Jó kérdés, hogy egy esetleges folytatásban mit tudna kezdeni a Három Anya-trilógia többi opuszával. Argento 2007-es gore exploitationjét szakmai szempontból nem lesz nehéz felülmúlni, az Infernoval (Pokol; 1981) azonban meggyűlhet a baja. Utóbbinak lényegében nincs adaptálható alapkonfliktusa, egy másfél órás, óriásdíszletek között zajló zenés horrorklip az egész. Meglepő volna mégis, ha egy ilyen – egyelőre – kedvező fogadtatású film nem kapna folytatást. Jóllehet míg Tarantino megkönnyezte a finálét, mások a gigantikus külsőségek árnyékában üresnek érezhetik a lezárást, a katarzist, ha úgy tetszik. Gyökeresen más szemüvegen keresztül érdemes nézni ez a filmet, mint Argentoét. És bár az európai filmtörténet egyik legkiválóbb darabjához képest meglehetősen fésületlennek és egyszerűnek tűnik, mind a borzongani vágyó, mind az eredetiséget kereső nézőknek alapvetően ajánlott darab.
