Számtalan slasher tarkítja manapság a mozik kínálatát. Csupán a statisztikákat böngészve talán mondhatnánk is, hogy sokadik reneszánszát éli a műfaj, csakhogy ezek többnyire remake-ek vagy nem túl sikeres B kategóriás filmek. A számok, na meg a Halloween hatalmas sikere (minden idők második legjobb horrorfilmes kezdését produkálta a Jamie Lee Curtis-szel készült reboot) azonban mégis elgondolkodtatják az embert. Vajon mi a műfaj titka? Mitől ennyire vonzó és melyek a legjobb filmjei? A következőkben erre keressük a választ.
Először is definiáljuk ezt a titokzatos filmes alakzatot. A slasher olyan horrorisztikus elemekkel és hatáskeltő technikákkal operáló, ill. a Psycho által inspirálódott bűnügyi műfaj, amiben egy szúró-vágó eszközzel felszerelkezett sorozatgyilkos egy személy vagy csoport (általában tinédzserek) életére tör, míg végül egy morális tartását őrző ellenfele – hosszú nyomozást követően – szembekerülvén vele legyőzi őt. A final girlnek nevezett karakter egyébként, ahogy a neve mutatja, általában lány, bár ez egyáltalán nem törvényszerű. Ezek a filmek általában erős társadalomkritikát is kifejtenek a gyilkos és/vagy az áldozat ábrázolásán keresztül, tehát a felszín alatt szinte mindig moralizálnak az alkotók. Ha a horror esetében igaz, hogy nagy mennyiségben a bűnözés által mélyen sújtott országokban jelenik meg, a slasherre még találóbb ez a megállapítás. A slasher egyik fő funkciója – a bűnügyi filmekhez (krimi, gengszterfilm, film noir, thriller) és a horrorhoz hasonlóan – a modern világ aberráltságának bemutatása. Jóllehet előbbi sokkal intenzívebb eszközökkel dolgozik, mint a többi említett zsáner.
Explicit erőszakábrázolása miatt kivételesen megosztó műfajról van szó, mégis jelentős szubkultúra alakult ki körülötte. A mozik műsorán futó számtalan „tucatslasher”-re is szép számmal ül be a közönség. A műfaj népszerűségének titka, úgy gondolom, hogy három pontban összefoglalható. Ha nagyon elméleti választ keresünk, az ún. önreflexivitást említhetjük. Vagyis arról van szó, hogy a slasher hőse a thriller hőséhez hasonlóan egy új, ismeretlen világba csöppen, ami tele van megfejtésre váró rejtélyekkel. Olyan helyzetbe kerül és olyan élményeket él át, mint a film nézője, aki így magára ismerhet benne. Egyszerűbb okai is vannak azonban a népszerűségnek. Nagyon fontos, hogy a slasherök főhőse rendre könnyen azonosulható személyiség. Általában kiszolgáltatott, okos és bölcs tinédzser, aki – az áldozatokkal szemben – morális integritását sem veszíti el a film folyamán.
A legkézenfekvőbb szempont viszont az, hogy egy slasher általában rendkívül izgalmas. Alapja mindig egy fizikailag súlyosan veszélyeztetett karakterre épülő pszichothriller-váz, amihez kapcsolnak egy nyomozás-szálat. A csúcsjeleneteket pedig számos zsigeri hatást keltő horror elemmel töltik meg. Tehát három akcióorientált műfaj legérdekesebb jegyeit gyúrják össze. Nem csoda, ha az ember azt érzi egy slasher esetében, hogy folyamatosan vibráló izgalom-, akció- és feszültségtengerben úszik másfél-két órán keresztül. Ezen aspektusa egyébként a slashert létrehozó olasz testvérműfajon, a giallon keresztül érthető meg a legjobban. A slasherök ugyanis sokszor túlzottan puritánok és horrorisztikusak, míg egy giallo mindig közelebb áll a thrillerhez és a nyomozás is hangsúlyosabb szerepet kap benne.
Külön ki kell térni Hitchcockra és az olasz testvérműfajra, ami nélkül sosem születhetett volna meg az amerikai slasher. Hitchcock a pszichothriller kifejlesztésével gondosan készítette elő azt az utat, amit a későbbi rendezőgenerációk tagjai végigjárhattak. A Psychoban – a Szédülés hasonló irányú kísérleteit követően – összekapcsolta a krimit, a thrillert és a horrort. Ez volt az első film, amiben egy pszichopata gyilkos elméjébe nyertünk betekintést (halljuk egy monológját), valamint itt került elő az ikonikus kés-motívum mint a thrillerek, horrorok és persze slasherök népszerű segédeszköze. Hitchcock nagyságát egyébként jól mutatja az az apróság, hogy a híres zuhanyzós-késelős jelenetben – hála az ügyes képkompozíciónak és az intenzív vágásoknak – csak úgy érezzük, mintha meztelenül látnánk a hősnőt. Valójában a korabeli hollywoodi cenzurális szabályok nem tették lehetővé a szabad ábrázolást. Ezek a félig realista, félig agyonstilizált kompozíciók és a saját korában unikális vágási technikák példát szolgáltattak később De Palmanak, Argentonak vagy Cravennek. De mindenek előtt az angol Powellnek és a lengyel Polanskinak. Ők már a hatvanas években elkezdték csúcsra járatni a Hitchcock által kiérlelt technikákat az olyan filmjeikben, mint a Kamerales, a Kés a vízben és az Iszonyat.
A slasher megszületéséhez szükséges másik alapkövet Itáliában tették le. Hitchcock inspirációjára Mario Bava kezdett hibrid, a krimit, a thrillert és a horrort összekapcsoló filmeket készíteni (pl. Hat halott modell; A vér öble). Jellemző, hogy műveiben lényegesen nagyobb szerepet kapnak a fények, a színek és a díszletek, mint a nem olasz opuszokban. Bavát az olasz Hitchcockként is emlegetett Argento (Mélyvörös; Sóhajok – utóbbinak hamarosan érkezik az első kritikák által nagyon dicsért remake-je) emelte sokadik hatványára, filmjei jelentős anyagi és művészi kihívást jelentettek a korabeli amerikai slasherökre. Argento jellegzetes zenei betéteit is beemelve a műfaj külsőségei közé és az extravagáns hatáskeltés csúcsáig jutott. Az olasz alkotások ezen operaszerűségét, dinamikus vágási technikáit és végtelen fordulatosságát a tengerentúlon Brian De Palma (Nővérek; Gyilkossághoz öltözve; Halál a hídon) és Wes Craven vették át elsősorban. A többi slasher-direktornál sem elhanyagolható a képi-zenei játék, de az amerikai mesterművek sokkal inkább a dokumentarizmusra törekedtek és törekednek ma is. Így sokkal átélhetőbbnek, félelmetesebbnek gondolják filmjeiket, mintsem hogy teátrális díszleteket és avantgárd zenéket használjanak (ld. Parajelenségek).
A következőkben lássuk a slasher történetének három legfontosabb rendezőjét, ill. legsikeresebb filmjeiket.
Wes Craven: Rémálom az Elm utcában + Sikoly
Kezdjük a slasher királyának, Wes Cravennek a legemlékezetesebb filmjeivel. Önmagában a filmcímei is tökéletesek, ami azonban Craven legelemibb innovációja, hogy első mozijától kezdve tinédzser hősökre építette a cselekményt. Ne feledkezzünk el persze arról sem, hogy kevesen álltak elő a filmtörténetben nála fordulatosabb forgatókönyvekkel. A már korábban is tárgyalt Rémálom az Elm utcában a hatvanas-hetvenes évek horrorjainak slágertémáját, az álmokat vette alapul és vezette falig az álommal kapcsolatos félelmeink bemutatását. Jó másfél évtizeddel később Sikoly-szériájával tulajdonképpen csak megismételte, aktualizálta (ld. a Sikoly erős médiakritikáját) 1984-es klasszikusát. Illetve annyiban újítást is hozott, hogy 1998-as filmjében már nem csak az áldozatok, hanem az elkövetők is tizenévesek.
John Carpenter: Halloween
Távolról sem Carpenter volt az első, aki maszkot húzatott a gonosz fejére, de ő volt az első, aki egy egész filmen keresztül teljes arctalanságba borította antagonistáját. A pszichopata karakternek akadnak más borzongató tulajdonságai is: képtelen meghalni és sosem beszél, illetve semmilyen módon nem kommunikál. Michael Myers esetében felmerül a kérdés, hogy mennyiben tekinthető emberi lénynek. Egyszerűségénél fogva a filmtörténet egyik legfélelmetesebb alakja lett.
Megannyi hollywoodi sablon bölcsője a Halloween. A már említettek mellett a jelmezes ünnep horrorral való reflexszerű összekapcsolása is Carpenter nevéhez fűződik. A film legkritikusabb állítása, hogy a pszichopatákat a romlott, kegyetlen és szexuálisan deviáns modern világ szüli.
Tobe Hooper: A Texasi láncfűrészes mészárlás
Általában Hooperhez és 1974-es filmjéhez kötik a műfaj megszületését. A fentebb már emlegetett dokumentarizmus itt is nagyon erősen érvényesül, mintha csak egy dokumentumfilmben látnánk a sok brutalitást. A világítás hiánya pedig nem csak realisztikussá, hanem még félelmetesebbé is teszi a kegyetlen jeleneteket.
Hooper legnagyobb innovációja, hogy nála az antagonisták már nem egyszerű szadista bűnözők, hanem teljesen irracionális és a társadalom peremén kívül élő figurák. A késeket felváltó, veszedelmesebb szúróeszközök elterjedése is ehhez a filmhez kötődik. De a társadalmi kérdések terén is bőven akad a rendezőnek mondanivalója: Stephen Kinghez hasonlóan démonizálja az amerikai vidéket, illetve a hippizmus két nagyon különböző (békepárti és radikális) arcáról is beszél.
Gyakran előtörő vita, hogy vajon a hetvenes évek jelenti-e a műfaj csúcsát? Az biztos, hogy a legkísérletezőbb és leginnovatívabb korszak a szülőévtized volt. Ugyanakkor sokan túl elvontnak vagy avíttnak érzik a most már több évtizedes műveket és inkább azt a fajtahatáskeltést értékelik, ami a kortárs horrorok esetében is dívik: a sok jump scare-rel dolgozó jeleneteket és a sterilebb színészi játékot. Ami azt illeti, én fantáziadúsabbnak és színesebbnek érzem a klasszikusokat. Nektek mik a kedvenc slasherjeitek?
