Megérkezett a magyar mozikba is a Látlak (I Still See You). Egyszerű, több ponton sablonos, néhol viszont finoman beint a jól ismert filmes közhelyeknek. Az élményt növeli, hogy nem készült magyar szinkron, ami még hangsúlyosabbá teszi, hogy „filléres” filmmel van dolgunk. Ezzel pedig óhatatlanul a videótékás korszak hangulatát idézi meg. Speer amúgy is szereti a független (tini)filmeket, ez már a harmadik ilyen alkotása idén.
A Látlak Daniel Waters népszerű Break My Heart One Thousand Times című regényéből (magyar fordítása egyelőre nem készült) átemelt alapkoncepciója meglehetősen izgalmas, nagyköltségvetésű produkció is épülhetne rá. Forgatókönyvét egyébként a Wonder Woman szkriptjének készítésében is résztvevő Jason Fuchs jegyzi. A cselekmény egy amerikai kisvárosban játszódik, egy balul elsült tudományos kísérlet után járunk. Steiner professzor csapata olyan erős sugárzást szabadított a világra, amit korábban csak Hirosima és Nagaszaki, ill. Csernobil esetében tapasztaltunk. Ami a történet esszenciáját adja, hogy a holtak árnyai megmaradtak és mintegy hologramként továbbra is az élők között mozognak. Valójában nem léteznek, csak életük egy pillanata ismétlődik meg napról napra. Hősünk, a tizenhét éves Veronica katasztrófában elhunyt apja például minden reggel megjelenik pár percre a csonka család asztalánál, hogy virtuális kávéját elszürcsölje.
Az alkotók egyébként bőségesen emeltek át ötleteket a slasher és a szellemidézős horror műfajának legendás alkotásaiból, mindenek előtt a Rémálom az Elm utcában konfliktusára emlékeztet a tinédzsertörténet. Hősünk életében ugyanis egy korábbi gyerekgyilkos árnya tűnik fel és küld fenyegető üzeneteket neki. A film természetesen egy felnőtté válás-történet, Veronicaért tizennyolcadik szülinapján jönne el az élőhalott szörny. A fiatal lány a slasherök jól ismert kiszolgáltatott, de bölcs lánykaraktere (úgynevezett final girl), aki nyomozni kezd az őt fenyegető veszély után, hogy végül a fináléban szembekerüljön támadójával. Olyan gyakorta használt történetsémával állunk szemben, ami például a 2014-es Valami követben (It Follows) is előkerült (ott egy szexuális ragadozóval kellett a pubertáskori hősöknek megküzdeniük). De a középiskolás élet és a tanárok ábrázolása tekintetében az elmúlt évtized sikeres tinihorror-szériáit (pl. Teen Wolf; Vámpírnaplók), ill. a David Finchertől ismert pánikszoba motívumát is megézidézik az alkotók.
Veronica könnyen azonosulható karaktere valahol félúton van az Addams Family Wednesday Addams-e, az Amerikai szépség Jane-je és a Nulladik óra Allisonja között. Kalandjai során egy másik meg nem értett figurával, az osztály számkivetettjével kerül össze. A film érdeme, hogy úgy tud hollywoodiánusan romantikus lenni, hogy nem minden jelenetben játssza újra a nyugati parti Álomgyár jól ismert szerelmi sablonjait. Az egyetlen kritika, amit hőseinkkel szemben megfogalmazhatunk, hogy személyiségük kidolgozottsága hagy némi kívánni valót maga után. A legtöbb pár hétig futó tucathorrorban persze nem kell túl mély karaktereket keresni, egy átlagostól némileg elütő film azonban nagyobb hangsúlyt is helyezhetett volna erre. Több jelenetben érződik az is, hogy a produkció büdzséje nem korlátlan. A CGI-t például alkalmazhatták volna jóval igényesebben. Már csak azért is, hiszen a rendező számtalan lírai jelenettel, gyönyörű képkompozíciókkal igyekezett előrukkolni. A félmegoldások azonban inkább rontanak a színvonalon.
Mint oly sok kortárs hollywoodi mozi, a Látlak is több amerikai társadalmi-politikai problémára reagál. A 2010 körüli katasztrófában nem nehéz meglátni a gazdasági világválságot, amiből lassan próbálnak kievickélni az emberek. Persze értelmezhető a történet a hétköznapi elengedés képességének tanmeséjeként is. Az elhunytak árnyainak látványosságként való mutogatása viszont egészen egyértelműen a katasztrófaturizmus kőkemény morális alapú kritikája. Ugyanakkor ezek inkább a mélyebb rétegei a filmnek. Alapvetően nagyon tipikus hollywoodi karaktereket és egy számtalan más opuszból ismert sztorit kapunk. Utóbbi egyébként a cselekményépítkezés szintjén lehetne sokkal tisztább. Néhány ponton egyáltalán nem világos a film logikája, bár az egész történet megértése egyáltalán nem okoz problémát. A hatáskeltés terén sem hibátlan Speerék munkája. Ha már jump scare-ekre épül egy film, lehetne sokkal rémisztőbb. A finálé csúcspontja például egyáltalán nem ijesztő, jóllehet egy művészhorror is megirigyelhetné a végső párbaj szimbolikáját.
Minden hibája ellenére ajánlható választás a Látlak egy könnyed esti mozizásra. Lássunk azonban néhány hasonló tematikát feldolgozó filmet. Az alábbi – egytől egyig briliáns – alkotások mind előlegezik valamilyen téren a Látlakot.
Alfred Hitchcock: Szédülés
Régi magyar közhely, miszerint Hitchcock a horror mestere volt. Ez az állítás egyáltalán nem igaz, hiszen a brit rendező a thrillert alkotta meg és tökéletesítette a némafilmtől a hetvenes évekig. A borzongatás és ijesztgetés műfaját mindössze néhány film erejéig érintette, így például legkiválóbb alkotásában, a Szédülésben. Azért is érdekes a kitűnő Kim Novak-James Stewart páros főszereplésével készült opusz, mert egyszerre érinti a thriller, a film noir, a horror és a művészfilmek világát. Nagyon misztikus, nagyon érzéki, igazi fejbekólintós élmény és kibogozhatatlanul sok rétege van.
A történet szerint Scottie Ferguson nyomozót egy régi barátja megbízza, hogy kövesse feleségét. Az asszony az elmúlt időben teljesen megváltozott, egy őrült, szuicid hajlamú felmenőjének képzeli magát. A festményét nézegeti órákon át, a sírjához jár nap mint nap, régi házát látogatja szabadidejében és több öngyilkosságot is megkísérel. Férje arra gyanakszik, hogy a rég elhunyt nő szállta meg a Kim Novak alakította Madeleine–t. Teljesen irracionális, megmagyarázhatatlan dolgok is történnek a vásznon, amik még misztikusabbá, még sejtelmesebbé varázsolják az amúgy is nyomasztó történetet.
A film (ami valójában két film összefűzése) nagy kérdése, hogy Scottie vajon álmodja-e a finálét vagy tényleg megtörténik, amit látunk. A Szédülés beszél az Eredet által felvetett álomba menekülés kérdéséről, a bizalom törékeny voltáról (elég egyszer a semmire farkast kiáltani), a férfi-nő kapcsolat örök kiegyensúlyozatlanságáról, a halálról és a különböző babonákról is. Talán nem a legfontosabb szál a történetben, mégis mélyen elgondolkodtató, hogy milyen könnyen válik az ember babonák rabjává, ill. hogy mennyire bizonytalan az élet utáni kérdések megítélésében.
Wes Craven: Rémálom az Elm utcában
Ha van a slashernek specialistája, az Wes Craven. 1971-ben Az utolsó ház balra című brutális hippitörténetével ő hozta létre a zsánert, majd 1984-ben és 1996-ban megalkotta két legemlékezetesebb filmjét, a Rémálom az Elm utcábant és a Sikolyt. Mindkét opusz ugyanarra a klisére épül: a szörnyű gyerekgyilkosságtól való félelemre, ill. a szülők tehetetlenségének bemutatására. Amiben előbbi többet nyújtani, az a soha véget nem érő rettegés ábrázolása.
Craven klasszikusa egyébként nemcsak a rémálmokról beszél, hanem az ember álomba merüléstől való félelméről is. Utóbbit a halálfélelemmel azonosítja. Végül a kegyes felébredés állapotát is ábrázolja, amit azonban a film zárójelenetében kicsavar. Utóbbi húzásával az örök félelemre kárhoztatottságra is utal. A végletekig kifacsart és fordulatos Rémálom az Elm utcában az ijezsztgetés történetének egyik legfantáziadúsabb alkotása. Semmit nem vonnak le érdemeiből az ordító B-filmes külsőségek. (A tavalyi Az adaptáció is meglehetősen sokat tanult Craven filmjétől.)
M. Night Shyamalan: A hatodik érzék
A kilencvenes évek egyik ikonikus mozija a Bruce Willis főszereplésével készült A hatodik érzék. M. Night Shyamalan azóta többször is megkísérelte a természetfeletti kérdéskörét behozni filmjeibe. Legutóbb a skizofrén gyerekrablóról szóló Széttörve (Split) című opuszban, aminek hamarosan érkezik a folytatása is. Shyamalan Hitchcockhoz hasonlóan vonzódik az emberi aberrációk, elménk sötét szenvedélyeinek feltáráshoz. A hatodik érzékben is egy ilyen szituációval foglalkozik: az elhunytak szellemétől való félelemmel.
Valahány tárgyalt alkotás összeér, amennyiben hősei hajlamosak minden sarokban valami képtelenséget, természetfölöttit látni. Bár ez a nézőt is elbizonytalanítja a látottak hihetőségét illetően (erről bővebben a következő ajánlott filmnél). A különböző feszültségek súlya alatt roskadozó kisfiú például retteg a sötétségtől, retteg az éjszakától, nem akar holtak árnyaival találkozni. Bruce Willis ezúttal egy érzékeny gyerekpszichológus bőrébe bújva igyekszik a kisiskolás Cole-on segíteni. Ám a történet azt is megmutatja, hogy az orvosok sem mindenhatók, ugyanolyan esendőek, mint bármelyikünk. Az 1999-es film egy nem várt csattanóval zárul, ami felülírja minden korábbi képzetünket.
Olivier Assayas: A stylist
Olivier Assayas 2016-os művészhorrorja a Kristen Stewart alakította stylist útkereséséről szól. A huszonhét éves lány a cselekmény kezdete előtt pár hónappal elhunyt ikertestvérével próbálja felvenni a kapcsolatot. Eleinte beköltözik abba a kastélyszerű ódon épületbe, ahol fivére lakott, majd folyamatos kutatást végez a szellemidézés témakörében. Noha többször is találkozik szemtől szemben szellemekkel, másokkal való beszélgetései mégis mindig elbizonytalanítják hitében.
A stylist valahol az ember tiltott és elérhetetlen dolgok iránti vágyát, ill. a feltételezett örökkévalóság megfejtésére tett kísérleteit mutatja be. Néhol már egyenesen ironikus, ahogy hősnőnk tagadja az egyértelmű jeleket. A zárójelenetben viszont az is megkérdőjeleződik, hogy a látottak valóban megtörténnek vagy csak Maureen képzeli az egészet. Nem kapunk választ, csak a bizonytalan embert látjuk, aki se hinni, se tagadni nem tud.
