[Filmkritika] Csuklyások BLACKkKLANSMAN

A PC Guru minden oldala, legyen szó az újság nyomtatott formájáról, vagy az online felületéről, teljesen politikamentesen üzemel. Persze butaság lenne azt mondani, hogy nincsen meg a véleményünk az országunk, vagy éppen a világ politikai helyzetéről. (Aki követi íróinkat Twitteren az tisztában van a valósággal.) Nos, a Csuklyások, vagyis a BLACKkKLANSMAN ürügyén elkerülhetetlen lesz belefolyni a témába, még ha ez vitát is fog generálni, mert minden beszélgetés, ami politikáról szól ebbe torkollik. Arra szeretnék kérni mindenkit, hogy ha lehet, akkor kulturáltan ütköztessük a témával kapcsolatos nézeteinket és viseltessünk tisztelettel a másik iránt.

Az alaphelyzet

A BLACKkKLANSMAN egy igaz történetet feldolgozó 2 és fél órás fejbe kólintás a valóságtól, amit mindenkinek illene legalább egyszer látnia és megszívlelnie üzenetét. A forgatókönyv Ron Stallworth egykori rendőrtiszt önéltrajzi regénye alapján készült, melyben arról mesél, miként vált férfi Colorado Springs első színesbőrű rendőrévé, és alaposan beszámol egy olyan horderejű nyomozásáról, amire az FBI és más amerikai nemzetbiztonsági szerverek is felfigyelnek.

Stallworth, a kezdő aktatologató hamar a mélyvízben találja magát miután a kapitányság fejét kérlelve nyomozóvá teszik. Első missziója alatt kénytelen ellátogatni egy Fekete Párduc gyűlésre, ahol nem csak megismerkedik Patrice-szel, a Párducok ügyét szívén viselő hölggyel, de egy olyan beszédet is hall, ami a karrierjét tekintve új támpontot ad a számára. Ron Stallworth egy újság hirdetésre válaszolva felhívja telefonon a Ku-Klux-Klan, vagy ahogy magukat nevezik “a szervezet” helyi képviseletét, és beépül a soraik közé. Azonban hiába takargatná tökéletesen formára nyírt afróját, a bőre színe azonnal elárulná, ha balga módon beállítana a Klanhoz, így kollégái segítéségét kéri. Három fővel indul el a nyomozás, Ronnal, aki összefogja az egységet és telefonon tartja a kapcsolatot a megfigyeltekkel, Jimmyvel, aki az akció technikai részéért lesz felelős, és Flippel, aki Ront játszva személyesen találkozgat a Klan tagokkal.

Ahogy azt már korábban is írtam, a BLACKkKLANSMAN egy nagyon hosszú film. A rendelkezésére álló játékidőt feszült jeleneteivel használja ki, falatokban adagolja a mondanivalóját, és csupán a két és fél óra letelte közeledtével kezdi azt érezni a néző, hogy bizony már régóta a moziszékben ül. A jelenetek ütemezés és a dialógusok tökéletes pontossággal lettek megírva és filmre víve, ezért a történet fiktív pontjai sem érződnek mesterkéltnek. Ráadásul az olyan párbeszédek, mint amelyben Ron és Patrice kitárgyalják a korabeli blaxploitation filmeket nem csak a valóság ízét adják a BLACKkKLANSMAN-nek, de tovább mélyítik annak kérdéskörét és elgondolkodtatják a nézőt, melyhez nagyban hozzájárul a precíz szereposztás. Adam Driverről és Topher Grace-ről már korábban is tudtuk, hogy nem elhanyagolható figurák, viszont John David Washington meglepetésként hatott a számomra. Nehéz dolog felérni egy olyan anyához és apához, mint Pauletta és Denzel Washington, de John David szerencséjére legalább annyi karizmával és sármmal bír, mint édesapja, és ennek tetejébe a színészmesterség sem egy ráerőltetett szerepkör lett. Ezt a filmet követően biztosan elkezdem nézni a Ballers című sorozatot, és ezt az HBO nem a Rocknak, hanem John Davidnek köszönheti. Na jó, talán egy kicsit a Rocknak is.

Kifogást találni könnyű

Mint minden intelligens mozi, úgy a BLACKkKLANSMAN sem csak két egyszerűen lebontható, fekete és fehér oldal bemutatásával közli a mondanivalóját. Egyrészről testközelből megtapasztaljuk, milyen a helyi rendőrök kapcsolata egymással, másrészről megismerkedtet bennünket a Klan értékeivel és berendezkedésével, harmadrészről pedig bemutatja azt az elnyomás elleni mozgalmat, amit az afroamerikai polgárok alkottak meg válaszul az őket elnyomóknak.

A rendőrség elsősorban nem a Klantól fél, a film első fele arról szól, mennyire megrémisztik őket a Fekete Párducok gyűlései, hiszen korábban ilyet nem tapasztaltak. Feketék, akik forradalomról beszélnek, akik ki akarnak törni az árnyékból és hangot adnak az akaratuknak. Megtorlást akarnak majd? Fegyvert fognak ragadni? Az utcára vonulnak és nyílt színen fognak embert ölni? Ezt kapták a fehérektől, fordítva viszont ez új, ez rémisztő. A Klan, más tészta. A fehér felsőbbrendűség, nacionalizmus, natívizmus, antiszemitizmus és bevándorlásellenesség (no meg persze a neofasizmus, neonácizmus és az iszlamofóbia is ide tartozik) nem újkeletű találmány. “Amúgy is békés népek azok, már nem lincselnek négereket és keresztet is csak ritkán égetnek. Nem lesz velük baj.”

A film ábrázolásmódja is földhöz ragadt, a valósághoz hű képet fest. A színpalettája fakó, őszies, ahogy az a 70-es években divat volt, a különféle csoportok tagjait pedig belsőséges társaságként mutatja be. A Klan bemutatásánál sem alkalmaz olyan képi elemeket, amik vérengző fenevadként vagy más mozgalmakra jellemző irányból láttatja őket, mint például az American History X esetében, ahol a filmkészítők az urban/ street stílust ötvözték a náci propaganda filmek képi elemeivel. Látszatra a Klan tagjai nem jobbak, vagy rosszabbak másoknál, hanem pont olyanok, mint bárki más. Egy családot alkotnak, és akármennyire nem szívlelik egymást akad egy közös nevező, amiben egyetértenek és az célt ad nekik.

Utóbbi egy inspirációs történet felütése is lehetne, csakhogy mint azt tudjuk, a Klant az idegengyűlölet fogja össze, legyen szó fajról, nemi identitásról vagy vallásról ezek az emberek nem nézik jó szemmel, ha más vagy. A felsőbbrendűség nem csak érzetként van meg bennük, de tetlegességig fajul, amiben a legijesztőbb az, hogy úgy gondolják, helyesen cselekszenek, mindegy mennyire inhumánus módon bánnak embertársaikkal, mindegy, hogy közben kin gázolnak át, mi pedig gyakran észre sem vesszük őket.

Ennek kapcsán számos politikai üzenettel találkozhatunk a játékidő folyamán, ami egyértelmű kikacsintás a jelenkorra. A hazánkat is érintő bevándorlási hullám nem kerül terítékre, viszont a politikai színteret csipkelődve bíráló tónus nekünk is egyértelmű intőjelként szolgál, ami két jelentben teljesedik ki. Az első, melyben az egyik rendőrtiszt szóban bemutatja David Duke-ot, a Klan első emberét. Elmondása szerint Duke nem azért lépett be a közéletbe, mert egy szép napon elnök akar lenni, hanem mert abban bízik, hogy kikövezheti az utat olyasvalakinek, aki egyetért a nézeteivel, megfertőzheti a tömeget elnyomó, negatív gondolatokkal és végül ezeket az elveket vallva az USA első embere lehet. Egy telefonbeszélgetés alkalmával pedig David Duke a motivációját tárgyalja ki: azt szeretné, ha ismét fehér uralom lenne az országban, szeretné, ha “Amerika ismét nagyszerű lenne”.

A Párduc mozgalom csak foltokban volt jelen a filmben és inkább felütésként szolgált, ám az ő hiányosságaikat sem rejtették véka alá. Habár ők maguk is egy radikális szervezet voltak a film erről roppant keveset beszél és inkább csak sejteti a belső konfliktust, ami több ízben is szétzilálta őket. Patrice úgy látja, hogy egységben az erő, a feketék csak a feketékben bízhatnak, a rendőrség pedig fehérekből áll, ők nem segítenének rajtuk. Hiába a közös ellenség Ronra nem partnerként, hanem fenyegetésként tekint.

Nevetve az abszurdizmussal szemben

Az előzetes alapján a BLACKkKLANSMAN lehetett volna egy humoros, abszurdista megközelítése a kései 60-as és korai 70-es évek polgári jogi mozgalmainak, helyette viszont egy kőkemény drámát kaptunk. A humor azonban megmaradt és éppen annyira életszerű, mint maga a film, könnyed, odaillő és nem fordul át ízléstelenségbe. A beharangozó videó buddy cop vonalba viszi el a mozit, és meg kell hagyni, nagyon szórakoztató lenne látni egy ilyen megközelítését a témának, viszont humor helyett ami most kell nekünk az egy komoly fejmosás. Ezt adja meg nekünk Spike Lee filmje, valamint záró képsoraival emlékeztet minket arra, hogy az erőszak és az idegengyűlölet nem járható út.