Meglehetősen kecsegtető előzetessel és számtalan reklámmal csábítja nézőit moziba a Húzós éjszaka az El Royale-ban. A 142 perces film sokszínűsége bizonyára sokak tetszését el is nyeri majd, ti. annyi húron próbál játszani, amennyit David Bowie is csak öt évtized alatt érintett. A Ház az erdő mélyén című 2012-es horrort is jegyző Drew Goddard alkotása egy izgalmasnak tűnő alaphelyzetből indul ki: a hetvenes évek Amerikájában egy patinás múltú, ám a cselekmény idejére rangját vesztett, poros szállodába érkezik egy pap, egy fekete félprofi soul énekesnő, egy fiatal hippi lány és egy középkorú porszívó ügynök. Utóbbiról hamar kiderül, hogy igazából CIA-kém és egy régi filmtekercs után kutat. A korábban népszerű mulatóhelyen ugyanis számtalan befolyásos személy töltötte magánélete egy szeletét, amit a hotel (vagy inkább szexparadicsom) üzemeltetői előszeretettel kameráztak és hallgattak le. A tekercsekkel pedig később természetesen zsarolni próbálták gyanútlan áldozataikat.
A film nyitánya és a karakterek (beleértve a Vietnámot megjárt gátlásos fiatal portás fiút) bemutatása kifejezetten erős eleme a filmnek. Az első pillanattól érezhető feszültség nő ki a hősök útjának keresztezéséből. Azt ugyanis rögtön érzi a néző, hogy nem ok nélkül került ide egy időben ez a négy személy. Első feltételezése, hogy a főcím előtti jelenetben látható, a hotel egyik szobájában gondosan elrejtett pénzzel teletömött táska utáni kutatás hozta oda a különböző figurákat. Ezt a koncepciót és ezzel együtt a kezdő feszültséget, ami a CIA ügynök többi vendég utáni nyomozása által egy izgalmas krimi szállal is bővül, egészen az első fejezet végéig sikerül tartani. A film ugyanis tarantinosan több fejezetre bomlik és minden karakter kap egy részt. Ugyanakkor a forgatókönyvet dicséri, hogy nem ugyanazt a cselekményt látjuk több szemszögből, hanem az egyes előtörténetektől jutunk el a filmbéli jelenidőig. Minden szál belefut a következőbe, ami viszi tovább az eseményeket. Így némileg keresztezik egymást a szálak, de inkább egymásba torkollva halad előre a történet.
Vizualitás terén már az első jelenetek nagyon magasra teszik a mércét. A kép, hála a hetvenes évek briliáns kamera márkájának, a Panavisionnek és Seamus McGarvey operatőrnek, gyönyörű. A vágás, ha kell, avantgárd, máskor láthatatlan (a film vágója a Bosszúállókon is dolgozó Lisa Lassek). A rendező pedig mindent elkövet, hogy a hosszú jeleneteket parázs szituációkkal és éles párbeszédekkel töltse meg. A nagyszabású expozíció után azonban egyre kevésbé sikerül a szellemes beszólásokkal és menő fölényeskedésekkel operáló dialógok színvonalát tartani.
A problémák a második fejezetben kezdődnek, amikor a készítők úgy döntenek, hogy nem pusztán Tarantinot, Coppola Magánbeszélgetését és Scorsese gengszterfilmjeit szeretnék megidézni egy izgalmas sztori keretein belül. A film többek közt tematizálta a hippi mozgalom radikalizálódását, a polgárjogi kérdést, a Vietnám-traumát, a nőkkel szembeni zaklatás kérdéskörét és még néhány Trumppal kapcsolatos utalást is elereszt. Jóllehet a legtöbb témában semmilyen konkrét állítást nem tesz, pusztán bemutatja a jól ismert múltat. De nemcsak a túl sok utalástól válik szakadozottá a cselekmény.
A Húzós éjszaka az El Royale-ban legnagyobb hibája, hogy a készítők képtelenek voltak eldönteni, hogy miről és milyen filmet szeretnének készíteni. A gondosan felépített első fejezet után egy túlírt, szövevényes, fésületlen dramaturgiájú filmet kapunk. A sztori szemérmetlenül lop film noirokból (pl. Kettős kárigény; Niagara; Underworld USA), ami a posztmodern korában persze nem baj, főleg ha igényesen teszik. Csakhogy amikor a néző lassan megbarátkozna vele, hogy egy tarantinos dramaturgiával tagolt Scorsese gengsztermozit nézünk, hirtelen teljesen új irányt vesz a film. Majd újabb és újabb nagy fordulatok következnek. Részben megtartja a Négy szoba és az Aljas nyolcas szerkezetét, de minden fejezetben új műfajt nyit meg. Talán még ez utóbbival sem lenne gond, ha a cselekmény iránya és stílusa nem változna fél óránként.
Idővel egy loser gengszterfilm szálai kezdenek kibomlani. (Utóbbi az a gengszterfilmes alműfaj, amiben a bűnöző megpróbál valamilyen nagy tettet, mondjuk egy nagy rablást végrehajtani, de rendre bekövetkező kudarcát drámai bukásként éli meg. Tehát a Ponyvaregény és a Blöff legfeljebb kifigurázza a loser gengszterfilmek „nagymenőit”, nem igazi loser gengszterfilmek. A zsáner legjobb darabjai az Atlantic City, az Ujjak és az Aljas utcák.) Majd hirtelen váltással az Aljas nyolcast és a Négy szobát ötvözik egy Bérgyilkosok viadala sztorival. Utóbbihoz kapunk egy Brad Pitt alakítást is, amennyiben Chris Hemsworth saját karaktere helyett Brad Pittet játssza. A nem kifejezetten jól sikerült koppintás felelősségét azonban ne csak rá kenjük. Az egész figura (beleértve a kinézetét) arra lett felépítve, hogy ha már az ötvennégy éves színészcsillagot nem sikerült leigazolni, legalább lássunk egy imposztort, akiben egyesül a 12 majom pszichopatája és a Blöff Mickey-je.
Az utolsó fél órában három fontos flashback is előkerül, amiktől még széttartóbb lesz a végeredmény. Először egy soha nem létezett kommuna életébe nyerünk betekintést. Körülbelül olyan hitelességgel ábrázolják a hippiket, mint a kilencvenes évek méltán kritizált nosztalgia mozijai (pl. Oliver Stone: The Doors). A Szelíd motorosok, a Hair vagy a Taxisofőr hippi-ábrázolásaiból gyakorlatilag semmi nem köszön vissza a vásznon, pedig nem ártott volna a rendezőnek tanulmányoznia a korszakot. Egy dolog ugyanis egészen biztos: a hippik nem választottak tábortüzek lángja mellett vezetőt maguk közül, aki aztán nem tartott semmiféle youtubereket idéző beszédet arról, hogy a kommuna tagjai lettek az istenek, és akiért nem verekedtek meg a közösség nőtagjai. Lehet, hogy egyes akciófilmek készítői így képzelik a hippiket, a valóságban egyáltalán nem ilyenek voltak. (A hippi szállal átitatott, titkos felvételekkel zsaroló sztorit pedig már amúgy is láttuk a Banki melóban. Ahogy az agresszív anarchista bandát is megismertük az eredeti Mad Maxben. Bár a Húzós éjszaka... esetében tényleg nehéz eldönteni, hogy tulajdonképpen hány filmből is áll és melyik akar lenni leginkább ezek közül.)
Hab a tortán, hogy látunk egy Halloweent idéző, gyerek által elkövetett slasher-gyilkosságot és egy Vietnám-flashbacket is. Utóbbiban a portás fiú idézi fel, hogy az amerikai mesterlövészt megszégyenítő módon hogy szedett le százhuszonhárom ellenséges katonát a dzsungelben. A film egyébként mindent megtesz, hogy deheroizálja a háborút. Ehhez azonban nem ártott volna két rövid csatajelenetnél többet mutatni. Attól biztosan nem fogjuk átérezni a harcok borzalmát, hogy hősünk egyedüli túlélőként végigsétál egy művészi gondossággal berendezett csatatéren a hullák övezte úton, hogy végül letérdelhessen imádkozni egyet. A fináléban mutatott hamis moralizálással megtámasztott pálfordulása pedig nagyjából annyira hiteles, mint a Mocskos arcú angyalok gengszterének megtérése. Bár a kitűnő Kertész Mihály filmjének mentségére szóljon, hogy az irreális befejezést a korabeli cenzúra követelte meg. (Goddard-ék valószínűleg egy alternatív Gran Torinot próbáltak belefűzni a portás fiú történetébe.)
Azt mindenesetre elmondhatjuk, hogy az operatőri és vágó feladatokat igen magas szinten abszolválta a produkció, ill. a színészek többsége kifejezetten jó alakítást nyújt. A forgatókönyv ügyesen szövi a szálakat, hiszen a számtalan váltás és flashback közt is gond nélkül megértjük a történetet Bár nem világos, hogy ki(k) a főhős(ök). A nyitány és a finálé alapján a film végső soron a pap-énekesnő páros történetét mutatja be, de túl nagy játékidőt kap a többi a karakter is. És ez nem az azonosulás nehézségei miatt okoz problémát (amúgy sem kell mindig azonosulni a hősökkel), hanem a tartalmatlan negyed órás háttértörténetek és a személyiség nélküli karakterek monológjaiban való dagonyázás idegesítheti a nézőt.
Nehéz eldönteni, hogy hol siklott ki Goddard-ék munkája. A legendás Francois Truffaut szerint léteznek beteg nagyfilmek, amik mindössze egyetlen elhibázott összetevő (pl. rossz színészválasztás) miatt dominószerűen téves irányba fordulnak, pedig nemes alapanyagból készülnek. Attól tartok, hogy a Húzós éjszaka... esetében nem erről van szó. Inkább fordítva: egy koncepció nélküli, teljesen üres filmet látunk, ami olyan briliáns külsőségekben pompázik, hogy majdnem elhiteti nézőjével, hogy nagy filmet lát. A rendező nagyon éreztetni akarja az egyes figurák belső és egymás között húzódó feszültségét és vívódásait. De az egész semmit nem ér, ha nincs személyiségük. Elég nehéz így átérezni az állítólagos nagy konfliktusokat. Nem beszélve a zs-kategóriás jelenetekről, mert ezekből sem szenved hiányt a film. Egyszerűen nem lehet az évtized egyik legjobb énekes aláfestésű lopás-jelenetére egy hidegvérrel gyilkoló hippi lány könnycseppjeit rávágni. Hogy a záró harmad mélyen szappanoperás és tucatfilmes jellegéről ne is beszéljünk.
Az az ember legnagyobb fájdalma, hogy több órás szemfényvesztést adtak el neki. Lemásolták egy Tarantino film szerkezetét, de nem írtak hozzá történetet. Mindössze mértani pontossággal megtervezték, hogy a karaktereknek mikor és hogyan kell találkozniuk, ill. hogy mikor kell valamilyen nagy fordulatnak történnie. Ez a film pont ugyanilyen lenne, ha teljesen más figurákat szerepeltettek volna benne. Nincs saját állítása az opusznak. Bárki írthatna egy időben ugráló történetet, amiben nagyon vagány karakterek véletlenek sorozata által véres jelenetekben konfrontálódnak egymással. Semmi szükség nem volt rá, hogy Tarantino dramaturgiába öntsenek egy klasszikus gengszterfilmmé átformált Bérgyilkosok viadala epizódot. Míg az első fél óra elhiteti a nézővel, hogy az elmúlt évek egyik legjobb bűnügyi moziját látja, amilyen mondjuk a Barry Seal: A beszállító vagy a Logan Lucky – A tuti balhé, a fináléra minden illúziónk elszáll. (Talán majd Clint Eastwood The Mule-ja kárpótol minket.)
Ez az opusz minden akart lenni és semmi nem lett. A Húzós éjszaka az El Royale-ban nem több egyszerű blöffnél, ami valójában nem állít semmit. Hiába az impozáns látvány, tartalom híján az elmúlt húsz év legrosszabb nagyköltségvetésű Tarantino-másolatát sikerült csupán elkészíteni. Drew Goddard nagyszerű producer, számtalan sikeres film fűződik a nevéhez. És láthatóan a rendezéshez is van érzéke, ilyen zenés-énekes montázsokat nagyon ritkán látni. Ugyanakkor legközelebb nem ártana, ha egy történetet is írna, mielőtt kamerát fog. Jelen alkotása nem több, mint egyszerű felelés az amerikai filmtörténetből. A készítők fogták az elmúlt száz év legnépszerűbb tengerentúli mozgóképes alkotásait és mindegyikből loptak egy jelenetet „ami egyszer működött, talán újra működhet” alapon. Legalább jó zenéket válogattak össze. Supremes és Gloria Gaynor slágerektől az első világhíres Deep Purple nótiág sok kiváló dal felcsendül.
