A videótékásként kezdő Quentin Tarantino bevallottan gyermeki rajongással viszonyul a filmekhez, kiváltképp a hatvanas-hetvenes évek kisköltségvetésű kultuszfilmjeihez, a távol-keleti harcművészeti filmekhez és persze az általa bálványozott spagetti-westernekhez. „Kollégái” – köztük a francia művészfilm fenegyereke, a nyolcvanéves Jean-Luc Godard is – kissé (nagyon) rosszmájúan éppen ezért is beszélnek Quentin Tarantinoról úgy, mint egy tipikus geekről, aki, ha nincs szerencséje, még mindig az anyukájával élne, és 24 órában csak gyermeki fantáziáját kiszolgáló filmszemeteket bámulna.
Pedig Tarantinoban „van valami”, ezt már a Kutyaszorítóban és a Ponyvaregény című alkotásaitól kezdve tudjuk. Tarantino nemcsak a karaktereivel és a dialógusokkal bánik mesterien, de a filmi időt és a korábbi filmklasszikusokat is nagy tehetséggel variálja. Azt persze elismerhetjük, hogy sokszor nehéz bármilyen „mélyértelmű”, magvas gondolatot találni a Kill Bill-féle vérfürdő vagy a Halálbiztos kaszkadőrös fecsegőrohama mögött, de a rajongók számára nem is ez a lényeg. Tarantino soha nem akart bonyolult filozófiai fejtegetésekbe bocsátkozni, sem nagy életigazsságokat közvetítetni, egyszerűen csak az emberi kapcsolatokat szereti variálni, a filmes fikció és a valóság keverésével hoz létre bizarr filmvegyületeket mozirajongóknak. Pont azoknak készítette műveit, akik hozzá hasonló örök celluloid-nerdök.
Vagy mégsem? A mozi-fenegyerek Quentin Tarantino valahogy az utóbbi munkáiban túlságosan fontoskodóvá vált. Míg a Halálbiztosnak a kritikusok általában azt rótták fel, hogy túl sokat fecsegnek benne és üres tisztelgés a film (szerintem meg a Grindhouse-filmek közül ez volt a legjobb), addig Tarantino a Becstelen Brigantykkal és a Django elszabadullal átesett a ló túlsó oldalára. A politikailag általában kegyetlenül inkorrekt rendező („ki a konyhából, büdös mexikóiak!” – ordítja a kispályás gengszter a Ponyvaregény elején az étterem kirablásakor) mintegy vátesz szerepet vállalt, és majdhogynem politikai aktivistaként szólalt fel az antiszemitizmus és a rasszizmus ellen. Jóllehet, mind a Brigantykban, mind a Djangóban megőrizte a „tarantinós stílust” -- de valahogy ez a „tarantinós stílus” is meglehetősen modorosnak tűnt a liberális üzenet közvetítése közben.
Jómagam ezért is féltem kicsit az Aljas nyolcastól, mert bár alapvetően szerettem Tarantino előző két filmjét -- melyekkel ez az alkotás állítólag trilógiát alkot --, de azért ez a filmrajongó rendező már nem az a fiatal, kíméletlen moziőrült volt, aki a Kutyaszorítóban, a Ponyvaregény vagy a Kill Billek remek, máig emlékezetes jeleneteit produkálta. Ráadásul a filmre rájárt a rúd: 2014-ben a forgatókönyve szivárgott ki (akkor a sértődött kisfiút játszó Quentin Tarantino még olyat is nyilatkozott, hogy nem csinálja meg az Aljas nyolcast), nemrégiben pedig a torrentoldalakon tűnt fel a film digitális változata a premier előtt. Persze egy igazi Tarantino-fan (mint alapvetően én is) fittyet hányt a netre került szkriptre és a torrentállományra is, és csak várta a 2016-os premiert. Nos, elöljáróban annyit: nagyon nem bántam meg, mert Tarantino ismét elemében van.
Az Aljas nyolcas alaptörténete ugyanolyan rém egyszerű, mint minden, jobban sikerült műve esetében (ez jó pont -- amikor túlbonyolította a sztorit, mint a Jackie Brownban, kevésbé jó film született). Adott egy marcona fejvadász, John „Hóhér” Ruth (Kurt Russel), aki éppen egy postakocsin, foglyához, Daisy Domergue-hoz (Jennifer Jason-Leigh) láncolva igyekszik bezsebelni a vérdíjat a nőért. Útközben találkozik Marquis Warrennel (Samuel L. Jackson) a fekete polgárháborús őrnaggyal, és egy zöldfülű seriffel, Chris Mannixszel (Walton Goggins), akikkel a Kutyaszorítóban felállását idéző bizalmatlan, kényszerű partnerkapcsolatot köt. Igen ám, de ezen a zord vidéken hatalmas hóvihar tombol, így a postakocsi megáll egy híres fogadónál, ahol látszólag békésen várakozó rosszarcúak (Michael Madsen, Tim Roth) tekintete szúr, köztük egy „niggerező” déli Konföderációs ex-tábornoké, Sandy Smithers-é (Bruce Dern). Ebből persze semmi jó nem sülhet ki, hiszen előjönnek a nem is olyan régi háborús sérelmek és az etnikai ellentétek. És az is kiderül, hogy az akasztanivaló Daisy nincs is annyira egyedül.
Tehát nincs túlbonyolítva a sztori feleslegesen, és bár van egy markáns váltás a cselekmény kétharmadánál (zárt közegben játszódó westernből hirtelen átkerülünk egy krimibe), ám az ördög ezúttal is a részletekben rejlik, mint azt Tarantinotól megszokhattuk. A karakterek, legfőképp a színészeknek köszönhetően remekül kidolgozottak. Tudni kell, hogy az Aljas nyolcas közel sem szokványos western, így azoknak abszolút nem kell ódzkodniuk a filmtől, akik esetleg emiatt a műfaj miatt kerülték volna. Persze senki se számítson pergős CGI-parádéra (de erről majd később), Quentin Tarantino teljes mértékben régivágású sztorit hozott össze. Megkockáztatom, hogy az Aljas nyolcast a mai blockbusterekhez szokott átlagnéző még lassúnak is fogja találni.
Mert Tarantino nem siet. Bár számomra a közel három órás játékidő szinte elrepült, de az tény, hogy az első fegyver nagyjából a cselekmény felénél dördül el, és akciójelenetekből legalább annyira kevés van, mint a Kill Bill második felvonásában. Az Aljas nyolcasban bizony a karakterépítésen és a dialógusokon van a hangsúly, nem pedig a látványos lövöldözéseken.
Persze pont ettől lesz valóban súlya az akcióknak, mert Tarantino szokásához híven stilizáltan és ultrabrutálisan ereszti el az erőszakot késleltetés után, a megfelelő pillanatban. Sőt már annyira elrugaszkodik e téren a valóságtól, hogy ironikussá is válik a történet. Például, mikor az egyik nagy leszámolási jelenetben Michael Madsen karaktere előkapja az asztal alól a pisztolyt, az egyszerre röhejes és brutálisan szép is.
De, mint írtam, a lényeg a karakterek közti kapcsolat. Ebben elsőrangú az Aljas nyolcas is. Quentin Tarantino nem titkoltan nagy rajongója az olasz westerneknek (aki szeretné, meg is tekintheti toplistáját például itt). Sőt, bár Tarantino megidéz olyan klasszikus westerneket is, mint John Ford Hatosfogata, de alapvetően az olasz Vadnyugatot tartja referenciának, mint azt számos korábbi művében (Kill Bill, Becstelen Brigantyk, Django elszabadul) bizonyította. Így ebben a művében is alapvetően a spagetti westernekre (azok közül is Sergio Corbucci zsoldosokkal, fejvadászokkal benépesített, és brutálisan nagy hóval fedett A halál csöndje című műve a fő sorvezetője) alapoz.
Márpedig az olasz westernekben nincsenek patyolattiszta hősök, nemes küldetések, gyönyörű, civilizációt ígérő tájak vagy a főhős számára a családalapítással kecsegtető tisztességes „tanítónő” potenciális háziasszony-karakterek. Az olasz westernekben (mint Sergio Leone egyik, az irányzatot leíró legjellegzetesebb művében, A Jó, a Rossz és a Csúfban) mindenki mindenkinek ellensége, senki sem bízhat senkiben. Akit korábban ellenségnek hittél, az egy másik kaland során akár a barátod is lehet. Minden relatív, beleértve a morált és a partnerkapcsolatokat is. Csak egyvalami biztos: az arany, a zsákmány, a pénz.
Így van ez az Aljas nyolcasban is, és ezért sikerültek remekül a karakterek. Mert mind olyan, mint az olasz westernek hősei: féktelenek és hétköznapiak. Egyszerre abszurdak és élettől bűzlőek. Emberek és jelfigurák egyaránt. Erre csakis Quentin Tarantino képes a maga remek dialógusaival, melyek bár kicsit túlcsordulnak ezúttal is, de alapvetően lekötnek, és végig fenntartják a figyelmünket.
S egyik antihősről sem lehet eldönteni, hogy főhős-e vagy negatív hős. Itt a dramaturgiai funkciók úgy változnak, akár az időjárás ezen a zord vidéken: miként hószállingózásból hóvihar kerekedik, úgy válik az egyik karakter hirtelen ellenséggé, míg az addig gyanúsnak hitt figura relatív hőssé. Ezért az Aljas nyolcas bár tipikus Tarantino-film, de fordulatai mégsem számíthatók ki. Minden hős azonos súlyt kap, minden találkozás meg van alapozva, kellőképp ki van dolgozva. Ezért is kell az a három óra játékidő: egyszerűen másfél-két órában mindezt képtelenség lenne ilyen frappánsan és kellő mélységgel kibontani. Márpedig, ha csak felületesen, nagyvonalakban lennének a szituációk felvázolva, közel sem működne ilyen jól Tarantino westernje.
Hogy persze a cselekmény önmagában megállná-e a helyét, az jó kérdés. Mert teljesen jó, hogy a karakterek kapcsolatait ennyire kidolgozta Tarantino, és ez a „senki sem az, aminek látszik” attitűd rendkívül jó poénoknak is teret enged (például Warren őrnagy Lincoln-levele legalább olyan nagy dobás, mint a Ponyvaregény farpofában tárolt, generációról generációra szálló órája), de őszintén szólva, a sztoriban nagyítóval sem találni túl sok értelmet. Mármint persze, szól ez a szokásos „barátság” és „bizalom” témaköréről, illetve a mozi-fenegyerek rendezőnek sikerült az Aljas nyolcasba is beleerőltetni a kötelező antirasszista moralizálást (hála az égnek, sokkal ironikusabban, mint a Birgantyk vagy a Django esetében), de ezeken a kérdéskörökön kívül Tarantino műve nagyjából egy szép műfaj- és stílusjáték remek karakterekkel és színészekkel.
Ami, hangsúlyozzuk, továbbra sem baj, csak éppen igazat kell adnunk Tarantino kritikusainak – részben. Nagyobb részben viszont rajongóként teszünk mi arra, hogy az Aljas nyolcas nem akarja megváltani a világot, pusztán egy szórakoztató western-homage, és régivágású karakterdráma akar lenni. Nem mellesleg olyan remek, illetve inkább legendás színészekkel, mint a klasszikus 1993-as westernből, a Tombstone-ból ismerős(en kinéző) Kurt Russel, Tarantino állandó színészei, Samuel L. Jackson, Tim Roth és Michael Madsen (mondhatjuk), illetve az inkább tévésorozatokból (a kiváló The Shield / Kemény zsaruk egyik főszereplőjét alakító) ismerős Walton Goggins, aki remekel a zöldfülű, köpönyegforgató seriff szerepében. Ja, és az ötvenes éveiben járó Jennifer Jason Leigh zseniálisan bestiális bűnözőt alakít, végre abszolút nem sztereotip női figuraként (főleg, hogy a játékidő nagy részében nem éppen úriember mentalitással véresre verik az arcát a férfiak).
Tehát mindenképp érdemes jegyet váltani az Aljas nyolcasra, én garantáltan meg fogom nézni még egyszer moziban. Mert moziban kell nézni, már csak a formalitások miatt is: Tarantino szembe fordulva a fősodorral 70 mm-es analóg nyersanyagra forgatott, ami annyit jelent, hogy kvázi „igazi film”-et láthatunk, s nem valami agyoneffektezett CGI-mosntrumot. De, ha ez nem is számít, számítson az, hogy a mozibolond rendező rajongói biztosan elégedettek lesznek a kilencvenes évek Tarantino-klasszikusainak (Kutyaszorítóban, Ponyvaregény) mértékletes, szimpla sztorijaihoz visszatérő Aljas nyolcassal.
