Top 5 legjobb FPS történet

Ismét eloroztam Obótól a „Top 5” rovatot, hogy egy szívemnek igen kedves játékstílussal, az FPS-ekkel foglalkozzunk kicsit. Mi is egy belső nézetes lövöldözős játék legfőbb ismérve? Így van, jól mondjátok, az akció. Csakhogy a folyamatosan pergő darálás miatt sok más játékelem háttérbe szorul, ezek egyike pedig a forgatókönyv, ami korunk shootereinek általánosan gyenge pontja. Példákat napestig sorolhatnánk, de hogy ne kelljen visszautaznunk az időben, emlékezzünk csak az utóbbi egy év nagy slágershootereire, mint a Battlefield 4-re, aminek kampányához egy regényt kellett kiadni, hogy végre értelmet nyerjen, vagy a Killzone: Shadow Fallra, ami arról szólt, hogy… miről is?

Na, pont emiatt döntöttem úgy, hogy bemutatom az öt legjobb FPS-történetet az utóbbi tíz évből -- azért nem korábbról, mert a stílus egészen a 2000-es évek első feléig inkább csak a non-stop lövöldözésről és az önfeledt szórakozásról szólt, a háttértörténetek között pedig, bár akadtak érdekesebbek (ne tessék röhögni, a Daikatana lore-ja kifejezetten érdekes), ám ezek sokszor csak alibit szolgáltattak a sok-sok ellenfél kinyírására. Mielőtt azonban nekiesünk a listának, szögezzünk le pár fontos dolgot! Először is, ez egy szubjektív top 5-ös lista, egyetérteni nem muszáj, sőt, nagyon is elvárom, hogy a kommentek között kiosszatok nekem pár virtuális pofont. Másodszor, a „történet”, mint olyan nem kizárólag az elbeszélési módot jelenti, hanem magát az univerzumot, azt a plusz faktort, ami a játékement hibái ellenére is rávesz minket a program végigjátszására. Ugyanakkor jelentheti a narratívát, a forgatókönyv minőségét, sőt, a mögöttes üzenetet is -- ezekre pedig mind-mind találtok példát az alábbi összeállításban.

Továbbá, a lista kifejezetten FPS-eket, és nem belső nézetes akció-szerepjátékokat tartalmaz, ezért nincs rajta többek között például a Deus Ex: Human Revolution. Ja, és igen: mivel történeteket vitatunk meg, esélyes, hogy akaratlanul is belefutunk pár durva és kevésbé durva spoilerbe. Szóval csak óvatosan!

5.: Far Cry 3

Igen, tudom, hogy furcsa pont egy open-world FPS-sel indítani a listát, de hadd magyarázzam meg a választás okát! A Far Cry 3 története két dolognak köszönhetően emlékezetes. Az egyik a főszereplő jellemfejlődése, melynek során az elkényeztetett kis újgazdag gyökérből veszedelmes szociopata válik. Természetesen nem a videojáték a legjobb média, ha egy karakter átalakulását szeretnénk bemutatni, és főleg nem az FPS-ek stílusa, a Far Cry 3 mégis sikerrel jár, mert minimalista forgatókönyve ellenére kiváló vizuális megoldásokkal doglozik.

A játék intrója szinte szavak nélkül fekteti le a főszereplő Jason és bátyja, a veterán katona Grant közti kapcsolat szabályait, majd a játék végén bezárva a kört ugyanilyen viszonyt épít ki Jason és öccse, Riley között -- mindezt úgy, hogy utóbbi srác alig szerepel. Mindeközben tanúi vagyunk Jason átalakulásának, mind fizikai, mind spirituális értelemben, a befejezéskor meghozott döntés pedig mind a két esetben kerek egésszé formálja a sztorit (bár azt talán mondanom sem kell, hogy a „jó” befejezés kielégítőbb végkifejletet nyújt).

A másik fontos pont a Far Cry 3-ban vitathatatlanul Vaas karaktere, pontosabban a Michael Mando nevű színész által nyújtott alakítás, ami nélkül Vaas egyáltalán nem létezett volna – kösz, Mike! Vaas nem csupán remek példája a veszedelmes, fékezhetetlen bűnözőnek, de egyszersmind pszichológiai negatívja mindannak, amit Jason megtestesít. Mégis, kettejük között több a közös vonás, mint az ellentétes, hisz mindketten hajlandók gondolkodás nélkül ölni, mi több, élvezik is, amit csinálnak (ezt Jason később saját szavaival ismeri el).

4.: Halo: Reach

Nyugalom, ez az egyetlen konzolexkluzív játék a listán, és bár tudom, hogy sokan nem játszottak vele, most, hogy lassan minden sarokból felénk hajítanak egy Xbox 360-at, azt hiszem, nincs megfelelő kifogás arra, hogy miért nem szerez be valaki egy használt, leharcolt gépet, hogy legalább azt a pár minőségi exkluzív címet bepótolja, ami bearanyozta az xboxosok utóbbi kilenc évét. Egyébként még itt, a bevezető szakaszban érdemes megjegyezni, hogy majdnem a Halo 4 került a listára, lévén még a Reach hősiességénél is érdekesebb identitáskrízist állít a középpontba, majdnem azonos fokú tragédiával, de a spartanok eleste a dramaturgiai elemek túlhalmozásának hála mégis győzedelmeskedett.

És hogy miért is olyan jó a Halo: Reach sztorija? Elsősorban azért, mert nem sok FPS-ben érezzük olyan sürgetőnek az eseményeket, illetve annyira súlyosnak a körülöttünk zajló idegen megszállást, mint a Bungie shooterében. A játék elején még csak pár űrmagyar paraszt nyavajgása miatt kelünk útra a Reach nevű planéta vadregényes táján, hamar kiderül azonban, hogy az emberiséget fenyegető Covenant ostromolja a bolgyót, és csak a spartanok utolsó megmaradt osztaga képes megállítani őket – pontosabban ők sem, a játék végére mindegyik szereplő fűbe harap, minket is beleértve, a halálunk viszont nem lesz értelmetlen, köszönhetően egy bizonyos, zöld páncélban feszítő, John nevű fickó sikeres megmenekülésének.

A Halo: Reach szereplői egyediek és megismételhetetlenek, holott tulajdonképpen archetípusokról beszélünk. Eredetiségük a köztük feszülő, érzékeny viszonyban keresendő: a spartanok igazi bajtársak, olyan csapat, akik életük árán is végrehajtják a parancsot, és nem érnek rá gyászolni, utóbbit inkább ránk, játékosokra hagyják, mi pedig minden egyes élet végét mély sóhajjal és nehéz szívvel fogadunk el, és még sokadik végigjátszáskor is bízunk benne, hogy talán most az egyszer másként ér véget a kálvária. Mestermű, Bunge, reméljük, a Destinyvel sem lőttök mellé!

3.: Metro: Last Light

A Metro: Last Light kilóg picit a listáról, ugyanis a játék történetét egy elismert sci-fi író jegyzi: Dmitrij Gluhovszkij, a Metro könyvsorozat írója elvállalta a Metro: Last Light sztorijának megírását, ami a Metro 2033 közvetlen folytatásaként Artyom történetét meséli tovább. Csakhogy Gluhovszkij, mint minden valódi művész, nem tudott megállni a követelményeknél, és jóval több anyagot írt a játékhoz. Olyan sokat, hogy végül úgy döntött, kiadja saját regényként, melynek címe Metro 2035, és ami idén év végén debütál majd Oroszországban.

A Metro: Last Light sztoriján és szövegkönyvén nagyon jól látható, hogy szakértői kezek munkája: bár Artyom maga nem beszél, és ez kissé kiragadja az embert a világból, a mellékszereplők minden egyes mondata idézni méltó irodalmi kincs, arról már nem is szólva, hogy a program egy igen súlyos erkölcsi dilemmával indít, rögtön az első pár percben. Artyom ugyanis a Metro 2033-ban nem megmentette az emberiséget a gonosz Feketéktől, hanem szimplán népirtást követett el. Meglepetés!

A Metro: Last Light napjaink egyik legfelnőttebb videojáték-története, sőt, minden idők egyik legjobb FPS-sztorija, ami a nyilvánvaló döntéshelyzetek ellenére is mély, összetett üzenetet fogalmaz meg (ebben van minden: fajgyűlölet, megbocsátás, emberi gyarlóság, előítélet és még sorolhatnánk). Ha egyedi ízű alkotást keresel, akkor a 4A Games játékát neked találták ki.

2.: BioShock: Infinite

Talán nem meglepő, hogy az Irrational Games utolsó játéka felkerült a listára, és talán az sem, hogy majdnem az élen végzett. És nem csak azért, mert a BioShock: Infinite hatalmas csattanóval zárul. Sokkal fontosabb, hogy a főszereplő Booker és az Elizabeth között fűződő érzelmi kapcsolat (ami nem romantikus, de már majdnem az) sokkal életszerűbb annál, amit a legtöbb játékban láthatunk. Sok kritika érte az Irrationalt, amiért Elizabeth a játékmenetben csupán erőltetett szerepet tud betölteni, és ebben van igazság. Tény azonban, hogy nélküle a játék egész egyszerűen nem működne, kell a szereplők folyamatos kommunikációja, ellenkező esetben az egész metafizikai maszlag nem ér semmit.

Igen, kommunikáció: Booker nem egy papírmasé figura, akinek se neve, se arca nincs, hanem egy igazi, tűzben edzett magánkopó, akinek cinizmusa, szarkazmusa és humoros, de messze sem túl vicces beszólásai emelik a BioShock: Infinite nyújtotta élményt. Sajnos az FPS-ek műfajában még mindig uralkodik az a tézis, hogy a főhős maga a játékos, és mint ilyen, nem kell, hogy személyiséget kapjon. Tévedés: ez rendben volt még tíz évvel ezelőtt, mára viszont változtak az igények, a játékvilágok egyre részletesebbé, valóságosabbá váltak, és ezért egyre több gamer érzi úgy, hogy a szótlan protagonista egyenlő a fejlesztői lustasággal.

Többek között ezért is került a BioShock: Infinite a Metro: Last Light elé. Utóbbi talán érettebb mese, de egyáltalán nem olyan dinamikus és magával ragadó, mint Ken Levine repülő szuperrasszistákról szőtt rémmeséje. Még egy apróság: a BioShock: Infinite-hez kiadott Burieal at Sea DLC-k (két letölthető tartalomról van szó) tovább gyűrűzik a BioSchock-univerzumot, ráadásul szokatlan módon a jó irányba, így érdemes őket megvásárolni. Az első részről itt olvashattok tesztet, a másodikról pedig a friss, áprilisi PC Guru magazinban.

1.: Half-Life saga

Oké, kakukktojás, hisz egy komplett sorozatról van szó, ráadásul az első Half-Life sokkal idősebb játék, mint tíz év, sőt, a Half-Life 2 idén novemberben tölti be tizedik életévét. Védelmemre szóljon viszont, hogy a Half-Life-játékok szorosan összefüggnek egymással, gyakorlatilag nincs még egy olyan FPS-sorozat a világon, ami ennyire jól illeszkedne egymáshoz. A játékok külön-külön is élvezhetők, együtt alkotnak viszont kerek egészet, ráadásul érdemes őket többször végigjátszani, mert tele vannak utalásokkal a széria jövőjére nézve.

A Half-Life főszereplője egy Gordon Freeman nevű tudós, aki néma, mint a karácsonyi hal -- az ő anyukáját kell emlegetni, ha épp elegetek van a fejéből bambán kibámuló főszereplőkből, ugyanis a Valve indította útjára ezt a trendet. Fontos tudni viszont, hogy a Valve nem egy átlagos fejlesztőcsapat: a srácok tehetsége valahogy a szótlan Gordon keltette belső feszültséget is fel tudja oldalni, nem válik idegesítővé a dolog, mint mondjuk a fent bemutatott Metro: Last Light esetében.

A Half-Life viszont nem a forgatókönyve miatt került a lista élére, az ugyanis nem jó: a játékok alig mondanak el nekünk valamit a körülöttünk zajló eseményekről, és csak akkor pillanthatunk be a színfalak mögé, ha felfedezőútra indulunk a pályákon. A graffitik, az újságcikkek, a falakra aggatott fényképek egy terjengős világot tárnak fel, ami ráadásul tudományos szempontok szerint is megalapozott.

Aki nem tudná, a Half-Life egy idegenmegszállós sztori, míg azonban egy Halóban az agresszor földönkívüliek mindenféle röhejesen cicomás páncélokban nyomulnak az emberiség ellen, addig a Half-Life-ban nem igazán képviseltetik magukat a Földön, hanem mindössze keresztezik saját génjeiket az emberekével, így hozva létre egy elnyomó hibrid fajt. A Combine-nak nevezett galaktikus birodalom ezt a metódust használja már ki tudja, mióta -- és akár hiszitek, akár nem, a nagy kozmológusok szerint is pontosan így érdemes meghódítani, vagy inkább beolvasztani egy idegen civilizációt, ha már egyszer olyan fejlettek vagyunk, hogy a csillagközi utazás nem jelent nehézségeket.

A sci-fi elemek pedig csak gyűrűznek és gyűrűznek: a nullponti energia manipulátor az összeesküvés-elméletek és az alternatív fizikai kutatások rajongói szemébe csalhat könnyeket; Dog, a mesterséges intelligencia által vezérelt robot az Asimov-féle törvényekre fittyet hányva, mint szintetikus élőlény védelmezi Alyxet, annak a modern tézisnek megfelelve, miszerint a valódi MI-k valószínűleg sosem lehetnének korlátozhatók; eljátszik az űrutazás térgörbítéses elméletével, és így tovább, és így tovább… Összefoglalva: a Half-Life univerzumának kidolgozottságával semmi sem kelhet versenyre. Csak jönne már az a nyavajás Half-Life 3!