BioShock Infinite - Burial at Sea (Episode 1) teszt

Mert mindig van egy férfi, és mindig van egy város. Konstansok és változók. Az egymás melletti tövekből fakadó, szerteágazóan futó párhuzamos világokból végtelen változat létezik, ahol a számára elviselhetetlen létből menekülő férfi módszeresen hívja életre saját fejében élő városát. Egy helyet a felhőkben lebegve vagy az óceán mélyén, ami új szabályokkal és fizikai távolsággal barikádozza el lakóit a hétköznapi élettől. Fellegek és víztömegek, Rapture és Columbia – állandó vonatkoztatási pontok a valóságokon át.

Ám a város falaira előbb-utóbb a belterjes ideológia és az életidegen szabályrendszer rozsdaként tapad fel, legyengítve az egykor erős struktúrát. Ekkor elég egy ember, aki a szokásosnál erősebben feszül neki a hatalmát vesztett világképnek, hogy romba döntse az álomvárost. Jack Wynand vagy Booker DeWitt, egy küzdelmes Odüsszeia változó helyszíneken – lazán definiált változó az egyenletben.

De mi történik a végtelen számú mellékágon, ahol épp most tartanak változóink egyik konstans pontból a másikba? Mi van, ha összefonódnak az egymással találkozó vonalak, hogy átlókat húzzanak a már ismert univerzumaink között? Mint mindnyájunkat, a választ is maga alá temette a tenger.

Booker, félsz Istentől?

Bár a DLC-k alapvető természete miatt mindig javallott őket az alapjáték végigjátszása után elkezdeni, de még sosem találkoztam olyan játékkal, amire ez annyira igaz lenne, mint a Bioshock Infinite-re. Tehát ha még nem végeztél Booker és a lebegő város történetével, meg ne vedd a Burial at Sea-t, sőt, azonnal hagyd abba az olvasást – és ez most komoly, mint egy vakbélgyulladás! Ha nem tudod, mit várj, nem fogod élvezni azt a totális zavarodottságot sem, amit az okoz, hogy ebben a DLC-ben már a kezdetektől nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt Columbia története után az egyszeri gamer várná.

Mindig itt kezdődik el...

Ismerős iroda képével nyitunk, DeWitt detektívbarlangjában, ahol az elhanyagoltság érzetét keltő, ritkás berendezés hangyányit sem árulkodik profizmusról. Ezért hát osztozunk Bookerrel a meglepetésben, mikor egy ügyfél sétál be a „magánnyomozó” feliratú ajtón, méghozzá egy csinos nő, arcán a misztikum és féligazságok hideg kifejezésével. Miközben Booker lángra lobbantott ujjakkal ad tüzet a cigarettájához (az ismerős Devil's Kiss képesség stílusos felhasználása), az elegáns hölgy elővezeti a feladatot: egy Sally nevű kislányt kellene felkutatni, aki nyomtalanul eltűnt, ám biztos források szólnak róla, hogy él és virul valahol. A lány fényképe láttán először szkeptikusan ellenkező DeWitt végül meggyőzhető, és a magát Elizabethnek nevező, titokzatos ügyfél oldalán elindul a városban, hogy a gyakori gyerekrablásoktól sújtott, kevés kiutat kínáló víz alatti épületekben megpróbálják Sally nyomait követni.

1958-at írunk, a város neve pedig Rapture.

...és víz alatt ér véget

Végleg elhagyjuk az égi helyszíneket a Burial at Sea kedvéért, ám ahol kikötünk, az sem a BioShockból ismert Rapture. Vagyis, még nem az – és talán sosem jut annak sorsára. Egyelőre valahol a két konstans közti limbóban lebeg, otthont és munkát adva nemcsak Booker DeWitt nyomozóirodájának, de egy városnyi polgárnak is. Épp Andew Ryan és Rapture virágzásának korát éljük, a tengermélyi izolációra vágyó különcök az érának megfelelő dekadenciával élik hétköznapjaikat, drága öltönyökben kortyolgatva pezsgőt Rapture puccos utcáin, egykedvűen kerülgetve a Little Sisterek tornasorait. A promenádok üvegfalait hullámzó áramlatok és tengeri halak nyaldossák, s mindezt a karbantartó Big Daddyk munkálatai folytán felrebbenő szikrák tarkítják.

Egyszerre ismerős és idegen ez a helyszín, ahogy maga Booker, az általunk irányított figura is. Eltörlendő szerencsejáték-adóssága, illetve kutatása egy lány után már az első percektől eszünkbe idézi a columbiai események kezdetét. Ezúttal viszont máshogy alakul a történet, hisz Booker nem szájtátó turista, hanem megcsömörlött helybéli, aki otthonosan mozog a víz alatti utcákon, melyeken Elizabeth sosem járt még. Különös szerepcsere ez, főleg mivel a körülöttünk sertepertélő Elizabeth idősebb, keményebb, titkolózóbb lett, nem tanácstalan lányka többé, jelenléte egyszerre burkoltan fenyegető és izgalmasan vonzó. A Sallyvel való kapcsolatát firtató kérdésekre kitérő válaszokat ad: azt hajtogatja, hogy az adósságbehajtás a célja, és egy férfi kedvéért érkezett Rapture-be. De az adósságok itt nem pénzben mérhetők, a romantika pedig igen távol áll attól, amit Elizabeth a meg nem nevezett férfival tenni akar.

Él, élt, élni fog

Játékmechanikailag a Burial at Sea a korábbi BioShock részek ötvözete, az Infinite-ben megszokott képességek, tárgyak és fegyverek térnek vissza, csak a Rapture világában használatos elnevezések mögé bújtatva. Vigorok helyett Plasmidokat árulnak az automaták, ám ezek az Infinite-ből megismert képességek (de kettő vadiúj, mókás darab is lesz köztük). Az égi drótvasúton való közlekedéshez használt Sky Hook visszatér, persze jóval rövidebb pályákon csúszkálhatunk vele, de a harcban még mindig jól működik az eszköz. Elizabeth képessége a tearek, a dimenziók közti szakadások kitágításához természetesen megmarad, és ezúttal is használható a „nem egészen jelenlevő dolgok”, fegyverek és pályaelemek megjelenítéséhez. A harc, a gearek és a plasmidok kezelése nem okozhat meglepetést senkinek, de a fejlesztők azért pár elvárható újdonsággal feldobták a ránk váró holmik tárházát.

S hogy az ellenfelekről is szó essen, a legkevesebb spoiler elsütésével: régen láttuk már őket Rapture utcáin. Üdítő élmény egy pezsgő, életteli városba érkezni, de Rapture azért megvillantja splicerekkel és őrültekkel teli arcát, mikor a frissen elsüllyesztett Fontain's áruház börtönébe vezet az út – senki nem gondolta, hogy ez a steampunk-noir kaland boldog irányba halad majd, ugye? A bejárható helyszínek sokasága egyébként lenyűgöző, a Ryan által sírba tett áruház tele van Rapture tündöklésének foszladozó helyszíneivel, a konyhafelszerelési üzlettől a korcsolyapályáig. Látványra, hangulatra sosem lehetett panasz a BioShock sorozatban, így csak egy szót szánnék ezek értékelésére: csodálatos.

Fej vagy írás

Mi az, ami hibádzik? Hogy bár Rapture élettelibb, mint valaha volt, mégis statikus marad Columbia izgő-mozgó populációja után. Hiába csevegnek minden padnál fess fiatalok szexről és pénzről, ha néhány soros dialógusuk után csak csöndben bámulnak egymásra. Hiába hátborzongató Sander Cohen magánszáma, ha a sokkoló performance-ot bámuló tömeg mozdulatlan pixelek erdeje marad. Sajnos Rapture eddig ismeretlen fénykora élettelen bábjáték lett, bár kétségtelenül feldobja az a pár jól megírt mellékkarakter, akikkel találkoznunk kell a nyomozás során.

Talán nem véletlen, de arra sem kapunk konkrét magyarázatot, hogyan létezhet a mi, Infinite-beli Elizabethünk ebben a szcenárióban – sejteni persze lehet, hogy a Lutece ikrekhez hasonlóan ő is átlényegült egy olyan térutazóvá, akinek „az idő csak azért kell, hogy ne történjen minden egyszerre”. Mindenesetre az Infinite eseményeit más fénybe helyezi Elizabeth létezése, így némi magyarázat nyugodtan elfért volna a történetben.

A fő probléma mégis az, hogy a Burial at Sea egyértelműen Elizabeth sztorijának továbbvitele körül forog, ám a program a játékidő közepén mintha elfelejtené ezt. Pár unásig ismételt adósságbehajtós utalást és tear-használatot kivéve a DLC fele sima, BioShock-féle hentelésből áll, amit a groteszk detektív-noir történet csak keretbe foglal, de nem tud kitölteni. Amilyen nagy és váratlan durranással záródik a Burial, annyira lapos középen. Szerencsére a saga második részében van esély rá, hogy az alkotók szépítsenek ezen – ráadásul a DLC folytatásában már Elizabethet irányíthatjuk, ami játékmenet terén is újdonságokat ígér.